Így biztos nem fog elveszni táskám, a néni vigyáz rá. A diskurálást azonban nem kerülhetem el:
„Hová való?” – kérdezi. Megmondom.

Vazovová

Ezt a sarkot már ismerem. Ez a Vazovová. Itt már nincs zaj, forgalom, csak egy vendéglő, amely mindig kivilágított, s ebben a hóesésben igen vonzóak az asztalok, az emberek.
A járda itt tovább kanyarodik, de az úttest ezt nem követi, inkább tágul, végül térré szélesedik. Itt van az én kis szállodácskám: Hotel Akademik.
Leteszem a csomagom.
Holnap majd ugyanezt a pakkot – mikor már mindenhová magammal kell cipelnem – kuffer-nek nevezi egy asszony a pénztárnál.
„Tegye csak oda a kuffert”. – mondja kissé hadarva, s mikor nem értem elsőre, megismétli: „A kuffert. Ott jó helyen lesz.”
Arra végig ügyeltem, hogy ne magyarul szóljak, ha belépek valahová, mégsem voltam bosszús, inkább hálás, hogy beazonosított a testes hölgy.
 Így biztos nem fog elveszni táskám, a néni vigyáz rá. A diskurálást azonban nem kerülhetem el:
„Hová való?” – kérdezi. Megmondom.
Aztán már látom, inkább ürügy volt neki, hogy magáról beszéljen: „…Először nagyon nehéz volt….”
De most még a szálloda előtt vagyok. A táska a lábamnál a hólében, a latyakkal négy kis fekete görgője érintkezik. Még egyszer fölnézek: ez az. Szép ablakai vannak.
S valóban, másnap ezeken az ablakokon keresztül pillantom meg először a hóesést. Puha, nagy pelyheket. A parkoló autók tetején már fehér párna van, de az út is havas, hiába szelik át időnként páros fekete vonalak, újra fehérré válik. Szép.
És a fák is… Törzsükön csupán egyik oldalon ül meg a hó, ahonnan a szél fújja.
Körülnézek. Autók, buszok fordulnak meg, továbbmennek.
 „Vajon milyen napom lesz ma?” – tűnődök.

Másnap minden felborul. Reggel kétségbeesve próbálom tudakolni a portástól, hol a  Konventvá 13. Nem beszélünk közös nyelvet, pedig valamikor egy birodalomba tartoztunk.   Végignéz rajtam, látja, hogy sebtiben rángattam magamra öltönyömet, és a jegyzeteimet magamhoz szorítva izgatottan mutogatok a faliórára.
Igen, elaludtam. Irtózatosan el fogok késni. Ha egyáltalán megtalálom az intézetet ebben a hatalmas városban.
Ő nyugodt. Csak annyit mond: „Táxi”. És tárcsázó mozdulatot tesz a levegőben
Hogy én erre nem gondoltam! A portások a legcsodálatosabb emberek…
„Kérem, hívjon nekem egyet.”
Most már én is nyugodtan nézek körül. Egész helyes ez a kis szálloda. És a város is szép volt tegnap este…