És nemcsak arra gondolt, hogy most kiszolgáltatott lett, hanem az jutott eszébe, hogy ez a város nem ugyanaz többé. Eltűnt ez az épület, és előtte egy másik – s ő hagyta, hogy porrá legyenek.

Kisajátítás
 

Ahogy a markoló húzta, kaparta a földön a törmeléket, a kupac egyre kisebb lett.
Szállt a por, zörgött a gép, kíméletlenül helyezte át a vörös téglakupacokat egy másik vasszörnyeteg, a teherautó platójára.
Márta megállt a saját kapuja előtt, s most figyelmesen megnézte ezt a műveletet. 
Talán először, mióta a munkások itt dolgoztak.
És nemcsak arra gondolt, hogy most kiszolgáltatott lett, hanem az jutott eszébe, hogy ez a város nem ugyanaz többé. Eltűnt ez az épület, és előtte egy másik – s ő hagyta, hogy porrá legyenek.
Most már nem láthatja. Mert nincs. És a piactér sem olyan, mint előtte.
A házak hátulsó fala láthatóvá vált, amihez eddig nem szoktak hozzá, védte őket a szomszéd utca sora. Most kiszolgáltatottak.
A satnya virágokkal telerakott magasteraszon az elfüggönyözött ajtó most indokolt.
Mellette rojtok lengedeznek, tapétadarabok.
A két kémény vonalában fekete csík lyukasztja ki a tetőt, a cserepek hiányoznak.
Alatta egy ajtó áll magányosan, veszélyesen a ház rozzant falához tapadva, remélve, hogy nem nyitják ki, mert a túlsó oldalon a semmibe zuhanna az óvatlan kószáló.
Félbevágott ház, lefaragott falak, a téglák szégyenlősen simulnak egymáshoz. Magasak a homlokzatok, de nem fenyegetnek már senkit. Büszkeségük lemállott, szégyenüket nem takarja semmi.