Katrin nappal egy vézna, 8 év körüli, csapzott hajú, koravén gyerek. Általában csendben van. Meghúzódik a sarokban és igyekszik nem szem előtt lenni. Persze hiába. Rendszerint megtalálja a többi gyerek és folytatják a csúfolását. „Zabigyerek, zabigyerek!”- mindig a fülébe zeng, akárhova megy.

Áldozat

Éjszaka van. Katrin nagyon rémült. A szalmazsákján fekszik. Félhomály van. Csak a bűzös olajmécses sercegését lehet hallani. Érzi, most az anyja is feszülten figyel kifelé. Ő is várja, hogy a Rettenet belépjen.
Katrin nappal egy vézna, 8 év körüli, csapzott hajú, koravén gyerek. Általában csendben van. Meghúzódik a sarokban és igyekszik nem szem előtt lenni. Persze hiába. Rendszerint megtalálja a többi gyerek és folytatják a csúfolását. „Zabigyerek, zabigyerek!”- mindig a fülébe zeng, akárhova megy.
Múltkor a  templomkertbe menekült előlük. Remélte ott Isten megvédi. De egyszer csak előkerült a pap. Kirángatta a kertből és közben a fülébe ordította: „Ez megszentelt föld, ide te nem léphetsz be. Te bűn fattya! Takarodj innét a pokolba!
Katrin most imádkozni próbál: „Miatyánk, kivagya mennyekben, szentessék, kérlek küld egy angyalt, vagy engem küld a pokolra, de anyámat mentsd meg!” Most Katrin összeszorítja az száját, meg a kezét-lábát és nagyon mondja.
Ugyanis Babe, a füvesasszony még késő ősszel azt mondta neki, ha valami bántja, vagy fél valamitől, forduljon nyugodtan a Jóistenhez, ő majd segít. Cserébe persze kell valamit adni, de akkor is segít. Küld valami angyalt vagy őt magát teszi angyallá. Amikor ezt mondta neki Babe, a mezőn voltak. Segített begyűjteni a mentát Babe-nak. Gyönyörűen sütött a nap: minden szikrázott és fénylett. És elképzelte, ahogy megint jön a mostohaapja és megint részeg. És megint bántani akarja az anyját, és megint AZT akarja vele csinálni. És hallja, amint az anyja bár összeszorítja a fogát, mégis egy-egy fájdalomsikoly elhagyja a száját. És nyöszörög: „Megölsz ezzel. Hagyj békén! Mindig vérzek Tőled”. És akkor ő hirtelen ott terem és hatalmas lesz, meg fényes, és elűzi a mostohaapját, és kitakarít minden fájdalmat szegényes viskójukból. És…
Most hallja, hogy kint a mostohaapja vizel. Nehéz sugárban csapódik a deszkának.
Katrin teste ólomnehéz, tudja: ma este meg fogja menteni az anyját.
Az ajtó csikordulva nyílik. Döng a padló a mostohaapja léptei alatt. Nem látja, de tudja, hogy most az anyját nézi a pislákoló fényben. Az anyja alvást tettet.
Aztán érzi, hogy egy sötét árnyék kúszik fölé. Ránehezül. Alig kap levegőt. Az orrát facsarja a savanyú bor szaga. Katrin magában továbbra is csak azt ismételgeti: „Miatyánk, kivagya mennyekben…”