A postás mellényt és fehér inget viselt. Körbe néztem és még a várakozó néni is ott ült régi, nagy fekete ruhában. Hirtelen magcsapott egy illat.

A postán

Egy napos, júniusi délután a virág illatú utcán sétáltam a posta felé. A nyári, meleg szél kócolta hajam és a Nap simogatott.
Mikor befordultam az öreg lepukkant ajtón a régi vakolat egy darabkája épp lehullott. Nem kellett sorba állnom, rajtam kívül csak egy idős asszony volt ott, aki egy széken ücsörögve várt valamire. A pulthoz léptem, ahol egy ősz hajú férfit láttam, egyenesen a szemembe nézett és így szólt:
–Jó napot kisasszony! Miben segíthetek?– Ebben a pillanatban mintha visszaforgott volna az idő. Halványrózsaszín ruhában, nagykarimájú fehér kalapban, magas sarkú cipőben, kontyba kötött hajjal és rúzstól piruló ajkakkal álltam ott. A posta szinte új volt. Minden csillogott-villogott. Még a vakolat is tökéletes volt a mennyezeten. A postás mellényt és fehér inget viselt. Körbe néztem és még a várakozó néni is ott ült régi, nagy fekete ruhában. Hirtelen magcsapott egy illat. Semmihez nem hasonlított. Becsuktam szemem és teliszippantottam tüdőmet az édes levegővel. Mikor felnyitottam pilláimat, ismét farmerban, szandálban, pólóban állat a pult előtt.
–Jó napot! Ezt a levelet szeretném feladni.