Odamennék, átölelném, mondanám, hogy “Ne sírj!”. Nem teszem.

Don't cry!

Angolul van. Azt jelenti “Ne sírj!”. Mondanám magyarul, mondanám angolul (hogy mindenki megértse…), de nem teszem. Nem vagyok hozzá elég bátor. Miért nem? Nem tudom. Ilyen az emberi természet…

Suli után “négyeshatos” villamos. Az ajtó mellett épp akad egy ülőhely. Menetiránynak háttal. Nem baj. Letelepedek.
Nézem a többi embert. Vajon ők kik lehetnek? Honnan jöttek? Mit dolgoznak? Mit terveznek mára? Ilyesfajta kérdésekkel szórakoztatom magam, és jár az agyam szakadatlanul. Nem tudok kikapcsolni. “Minden ember élete egy regény.”– nem is tudom, hol hallottam, de igaz.

Velem átellenben, az ajtónál két elegáns leányzó áll egymással szemben. Beszélgetnek. Ki tudja miről…nem hallom. Csak az egyik lány arcát látom. Szeme sarkából kibuggyan egy nagy, kövér könnycsepp és utat törve magának végig folyik szép, üde arcán. Nem törli le.

Odamennék, átölelném, mondanám, hogy “Ne sírj!”. Nem teszem.

Baross utca. Leszállok. Őszi napsugár melegíti arcomat. A villamos tovább robog a lányokkal, a következő megálló felé. Rájuk gondolok. Utána picit nehezebb a szívem.