Hajára fehér sapkaként ereszkedtek a megfáradt hópihék. Zöldszínű, szakadt kesztyűje a kicsi kezére tapadt. Olyan erősen fogta a korlátot, hogy nem lehetett volna elszedni onnan. Várt.

Bús őszi szél
 

 Bús őszi szél járt-kelt az árvaház avaros udvarában. A kerítés mellett egy hétéves, vörös kisfiú ült és nézte a rácskerítésen túli világot. Sosem tudta, hogy mikor hagyhatja el az árvák házát. Barna szemei jól illettek az évszakhoz. Megígérte neki egy nő, hogy visszajön érte. Három év is eltelt az óta. De ő csak ült, ült és ült a kerítés mellett. Várt.
  Hajára fehér sapkaként ereszkedtek a megfáradt hópihék. Zöldszínű, szakadt kesztyűje a kicsi kezére tapadt. Olyan erősen fogta a korlátot, hogy nem lehetett volna elszedni onnan. Várt.
  Virágba borultak a fák, a szél langyos volt és vidám. Apró, rózsaszínszirmok hullottak vérvörös buksijára. Lassan érintette meg sápadt kezeivel és szórta le őket. Odaállt a kapuhoz. Az a fél év alatt, már két barátját is elvitték, és jönnek a harmadikért. Érte pedig nem. Várt.
  Minden fa zöldlombkoronára váltott. Dalos rigók fütyörésztek. Gyerekek fetrengtek a porban az árvaház udvarán. A vörös hajú kisfiú, odaállt a kerítés mellé. Várt.
  Ősz volt. A kapuban egy magas, vörös fiatalférfi állt. Kezében egy táska. Ő volt az. Tizenegy év telt el, amire elhagyhatta az árvaházat. Tizennyolc éves felnőtt fiatalférfi vált belőle. Utoljára még visszapillantott, látta, hogy a nevelői könnyeztek. Intett egyet, kiállt az útra. Szerelmes volt. Várt.