„Csodáld inkább finom erezetű hártyavitorlám, a mélybarna kitin burok alatt!
Röptém majdani hangszereit!”

Cserebogár és lepke

Amikor a csimasz és a hernyó, télvíz idején, mélyen a föld alatt összetalálkozik, kis álom-tüzek gyulladnak a rögben.
„Látod-e színesedő szárnyaim?” – szól a hernyó.
„Színes szárnyaid?” – kérdez vissza a csimasz.
És elfintorodik:
„Utálatos pondróságod látom csupán.Nyálkás közelséged borzongat. Még, hogy neked szárnyaid!”
A csimasz tekeredik egyet.
„Csodáld inkább finom erezetű hártyavitorlám, a mélybarna kitin burok alatt!
Röptém majdani hangszereit!”
„És a virágok?” – szendéskedik a hernyó – „A virágok, amik nekem tárják ki kelyheik, engem áhítoznak, sárgán, vörösen, kéken, fénylő hófehéren ringatnak, ingatnak felém porzót és bibét!”
„Még, hogy porzó és bibe!? Rigó kapirgál fölötted a hóban, sárga csőre mögül a sötét ide villan, étvágya vörös és falánk!”
„Figyelj, hogy zizeg a holt levél, a didergő cserefán! Azt zirrenti, hogy a vakond álmából felébredt és vackod körül kaparász! Míg tavaszom irigyled, már melletted lapátol, pillanat és felél!”
Nap, mint nap így folyik a csöndes csevegés.
Pillangót álmodik magáról a hernyó.
Cserebogarat a csimasz.
Hernyóról álmodik a rigó.
Csimaszról a vakond a föld alatt.