És telik az idő, és rekken a nyár.
A vödör vize páraként tovaszáll.

A vödör

 

Telt vödör a kút káváján. Peremére szomjas madár száll. Iszik. Sugarasan nő a víz színén az ég.  A madár, telt böggyel rábólint, elég. És föl, a légbe száll. Hálát a magasnak csivitel.

”Miért nem köszönöd meg vizemet, madár? Meglásd, ha még egyszer megszomjazol, hálátlan, vizemből nem kapol!”

És telik az idő, és rekken a nyár.
A vödör vize páraként tovaszáll.

A vödör alján csak rozsdás salak marad.

”Miért nem köszönöd meg vizemet, te, Nap? Meglásd, ha még egyszer rá szomjazol, hálátlan, vizemből nem kapol!” 

Felhők mögé húzódik a Nap, hálája szivárvány koszorú.

Telik az idő.
Kifogy a vödörből a víz.
Izzó szomja kút mélyére löki.

„Adj vizet kút, enyhítsed kínomat.”

A  kút kérlelhetetlen marad.

„Miért kívántál köszönetet azért, ami nem a tiéd?”

 Csobogja hűs vize a forrás felszínén.

„Te csak szolgáltál, a hála azt illeti, aki a vizet fogyhatatlanul a mélyből kiemeli.”

A vödör a kút tükrébe belenéz.

Rozsdás, lyukas visszképére a hűvös mélyben

ráfodrozódik  Isten  ingyen való, örök jelenléte.