Francois Bréda  Oglinda Ochiului (A Szem tükre) című esszékötetét mutatták be az Insomnia kávéházban, a  Nepotu’ lui Thoreau irodalmi kör legutóbbi összejövetelén. A közismert író, költő, esztéta írásai a román irodalmárok körében is figyelmet keltenek.

 „Irodalmi vibrátor”

Francois Bréda  Oglinda Ochiului (A Szem tükre) című esszékötetét mutatták be az Insomnia kávéházban, a  Nepotu’ lui Thoreau irodalmi kör legutóbbi összejövetelén. A közismert író, költő, esztéta írásai a román irodalmárok körében is figyelmet keltenek. A bemutató során elhangzottak csupán ízelítőt szolgáltattak a termékeny szerző legújabb román nyelvű kiadványában megjelent szellemtörténeti és mitológiai eszmefuttatásokból, teljes üzenetük megfejtéséhez édeskevés egy irodalmi est időtartama.

      Téved, aki azt hiszi, hogy a román és a magyar irodalom között nincs kapcsolat, vagy hogy a két nemzet alkotói nacionalista meggondolásokból távol maradnak egymás irodalmi eseményeitől, s nem kíváncsiak egymás műveire. A zömében fiatal, román nyelvű irodalomkedvelő és -művelő közönség mellett nagyszámú magyar alkotó és olvasó is egybegyűlt Francois Bréda legújabb könyvének bemutatójára. Bár a fokozott érdeklődés ezúttal elsősorban a brédai alkotások vonzerejének volt köszönhető, megjegyzendő, hogy a román szerzők estjein is sok magyar anyanyelvű érdeklődő szokott megjelenni. Ez az irodalmi kör ugyanis a Helikon és a Tribuna folyóiratok közös, Tra-Ford Tér elnevezésű magyar–román, román–magyar műfordítás projektjének is gazdája, rendezvényein számos román és magyar szerző találkozik, ismerkedik, barátkozik, s e kapcsolatokból színvonalas is műfordítások születnek.

Korántsem meglepő, hogy Francois Bréda Oglinda ochiului című kötetének bemutatójára viszonylag népes közönség gyűlt össze, hiszen a szerző filozófiai „aranymondásai” mellett arról is híres, hogy a magyaron kívül román és francia nyelven is ír. Szántai János író, az est meghívottja, bemutatójában így jellemezte a szerző „irodalmi többnyelvűségét”: „Bréda három nyelven ír, annak függvényében, éppen milyen nemzetiségű az aktuális múzsa”. A kötet műfajának behatárolása kapcsán pedig kiemelte: nem vers, nem próza és semmiképpen sem egy irodalmi körre való olvasmány, hanem olyan, amelybe otthon, éjjeli lámpa fényénél kell belemerülni s megpróbálni megérteni.  Ez a jellemzés azt is érzékelteti, milyen óriási kihívás egy ilyen könyvet nyilvánosan bemutatni, hiszen a hallgatóság a kiragadott szemelvények alapján csak annyira alkothat magának fogalmat a szöveg egészéről, mint egy tortáról az a valaki, aki csupán a csokimázat eszi le róla, anélkül, hogy megízlelné a töltelékét.
 Ennek ellenére érdekes momentuma volt az estnek, amikor egy hölgy szúrópróbaszerűen kiválasztott egy szövegrészt, s a szerző fölolvasta azt. A közönséget annyira megragadták a hallottak, hogy egyesek – nem túlzás! – még cigarettára is elfelejtettek rágyújtani. Pedig a „brédai művek” nem arról híresek, hogy a széles tömegekhez szólnak, egy-egy traktátusa megértéséhez komoly filozófiai, irodalmi, színháztudományi és nem utolsósorban mitológiai „előtanulmány” szükséges.
A szerző könyvének egyik izgalmas szemelvénye Ozirisz és Ízisz mítoszának értelmezése. Eszerint az egyiptomi istennő meséje az özvegységet szimbolizálja, a már akkor, a történelem hajnalán a folyamatos háborúkban apját, szerelmét, testvérét, gyermekét elveszítő örök nő sorsát. Ahogyan Ízisz keresi Ozirisz feldarabolt testrészeit, úgy keresi a mindenkori nő a férfit, akit elveszített. És a megnyugvást, a választ kérdéseire a templomban találja meg. Ugyanis a mindenkori értelemben vett özvegy mentálisan függővé válik a templomi szertartástól, abban lel vigaszt, hogy kedvese a halál után istenné változott. A kereszténység esetében kitágíthatjuk mindezt a szentség fogalmára, a túlvilági létben boldog szellemre. A templom és a színház közötti kapcsolatra is utal a szerző, sőt, magának a színjátszásnak az eredetét is ebből az elméletből kiindulva próbálja megmagyarázni. Bréda elmés filozófiai kalandozásokkal bontja ki mondanivalóját. Sorai egyúttal emberi semmiségünk, önzőségünk és butaságunk látleletei, ám az antikvitás misztikumába burkolva mégis a lélek, a halál utáni remény csodájának üzenetét közvetíti nekünk. 
A Francois Bréda műveit ismerők számára nem idegen az, ahogyan szójátékaival a szavak értelmében megbúvó aranyigazságokat etimológiailag boncolgatja. Ennek kapcsán Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztő-helyettese utalt az Antracitra, az író azon könyvére, amelyben még hangsúlyosabb ez a fajta a brédai technika. Azt is kiemelte, hogy Ízisz, vagyis a mindenkori özvegy tulajdonképpen Ozirisz, vagyis a férfi, minden darabkáját megtalálhatja, a fallosz kivételével. Tehát tulajdonképpen csak mentálisan nyerhet megnyugvást valamilyen szellemi táplálék (templom, színház) által, a fizikai valóság más dimenzióba tartozik.
Ştefan Manasia költő, a Tribuna folyóirat szerkesztője leginkább a színház eredetét tárgyaló passzusokat méltatta Bréda legújabb könyvében. Izgalmasnak találta továbbá gondolatmeneteinek aforisztikus értelmezési lehetőségeit is.
Adela Iancu műfordító a mindennapi élet síkjára vetítette ki a kötet, pontosabban a fölolvasott rész üzenetét. Szerinte ez a következő: a testünk tulajdonképpen csak egy maszk, amely mögött megbújik a lélek, s ha ezt mindannyian tudomásul vennénk, nem lenne annyi frusztrációnk és gátlásunk.
         Maga a szerző beszédében kitért a logosz nyelvtani értelmezésére és az ebből következő jelentéskülönbségekre, majd pedig az örök vibrálás fontosságára, mint ami az élet „élesztője”. E kulcsmondat ihlette Szántai János összefoglalóját. Zárszavában az író megállapította, hogy Bréda tulajdonképpen egy irodalmi vibrátor, aki állandóan jobbnál-jobb szövegeivel izgatja olvasóit. Ahhoz pedig, aki fogékony ezekre a rezgésekre, el is jutnak a szerző korántsem egyszerű üzenetei.

Varga Melinda