Incze Ferenc életművébe nyerhettek betekintést a képzőművészet iránt érdeklődők hétfőn a kolozsvári Quadro galériában szervezett tárlatmegnyitón. A húsz-harmincas években induló művészt hazai prérin a maga korában nem halmozták el babérokkal, viszontagságos élete, hányatatott sorsa munkáiban is fellelhető motívum. A tárlaton Polonyi Jolán a festő nevelt lánya is részt vett, valamint a szakma jeles képviselői is megtisztelték a művészt. – Varga Melinda beszámolója

A magyar Salvador Dali

Zsúfolásig volt tele a kolozsvári Quadro galéria Incze Ferenc centenáriumi kiállításán, az 1910-ben, Gyergyószentmiklóson született művész pályája nagyon izgalmas, alkotásai hiteles látleletek, szemelvények életéből.
Tibori Szabó Zoltán újságíró Hárún ar-Rasíd, Bagdad 9. századi kalifájának történetével példázódott méltató beszédében. „Az élet igazi ízét csak az őrültek ismerik” derül ki a történetből, amikor is a kalifa egy dzsinnek intézi ezt a mondatot. Tibori szerint Incze munkásságára, személyiségére is jellemző mindez. Hiszen egy olyan művészről van szó, aki nem volt hajlandó megalkudni a korral, saját útját járta, még akkor is, ha mindez nyomorúsággal, éhínséggel, kitaszítottsággal járt együtt.
Tibori hangsúlyozta: a tárlaton látható anyag a művész fiatalkori munkáit is bemutatja, nemcsak a 70-es évek Incze Ferencét, hiszen a köztudatban inkább ez a periódus ismert, Tibori számára óriási dolog volt a pályakezdő művészt felfedezni.
Mindezek után kitért Székely Sebestyén György művészettörténész a festőről írt monográfiájára is, amely óriási jelentőséggel bír a művészettörténeti szempontból, hiszen egy egész életművet vizsgál meg, a fiatalkori alkotásokat is, amelyekről kevés helyen tesznek említést. Inczéről tudni kell: gyergyószentmiklósi indulása, nagyszebeni gyermek- és fiatalkora, budapesti és bécsi művészeti tanulmányai, kolozsvári letelepedése jó esély lehetett volna arra, hogy az erdélyi, művészeti társadalomba zökkenőmentesen beilleszkedjen, alkotásai eljussanak a művészetpártoló közönséghez. Csakhogy az élet ennél jóval bonyolultabb. Mire a művész Kolozsváron berendezkedett, véget ért az első világháború és a romjain épült, új világ által kedvelt művészek, festők nem fogadták köreikbe. Felrótták neki, hogy a háború után kettészakadt, független és hivatásos művészek táborára osztódó művésztársadalom előbbi csoportjához tartozott, valamint hogy élettársával, Fekete Margittal együtt annak 1944-es csoportos kiállításán részt vett.
A Tolnai Sándor köré csoportosult hivatásosok mindenképpen le szerettek volna számolni, mint ellenfeleikkel és a kezdetben szakmainak álcázott vitát politikai síkra terelték - derült ki Tibori méltatásából. Fény derül arra a sajnálatos tényre is: a függetleneket nemsokára purifikáló bizottságok elé idézték, ahol megfélemlítették őket, és az egyik ilyen testület Incze Ferencet, Fülöp Antal Andort és Victor Constantinescut egy évre eltiltotta kiállításokon történő részvételektől. Az ádáz összetűzés azt eredményezte, hogy a szovjet hadsereggel szinte egyszerre érkező szocialista realizmus kibontakozásának és meggyökerezésének évében ilyen jelzőket ragasztottak: nem tud rajzolni, alakjai élettelenek, munkái nem felelnek meg a mának és a legdurvább, hogy nem értette meg a szocreált. Ez azt is jelentette akkoriban, hogy ezeknek a csoportoknak a munkái hosszú évekig nem kerülhettek be a kiállításokra, alkotóik nem részesülhettek az állami szubvenciókból sem - taglalta Tibori.
Mivel a rendszer viszontagságai nem adtak teret az érvényesüléshez, élettársával együtt alkalmi munkából tartották el magukat, éheztek, nyomorogtak s mindezek mellett a kommunista vezéralakok portréját is kénytelenek voltak megrajzolni, számtalan példányban.
És mindez nem volt elég, 1969-ben élettársa eltávozik az élők sorából, egyedül kell továbbvinnie a harcot.
Azt az elismerést, amelyre itthon nem talál rá, megkapja külföldön. 1973-ban a francia művészek szalonja háromszázadik évfordulóján óriási tárlatot szervezett, ahol Gál Ferenc festőművész jóvoltából két Incze-kép is szerepelhetett. Önarcképét a franciák oklevéllel és ezüstéremmel tüntették ki, a festőt pedig a francia képzőművészek társaságának tagjává fogadták. Mindez óriási elismerést jelentett a művész számára, erőt adva további munkáihoz. Ennek ellenére a romániai képzőművészek sohasem fogadták maguk közé.
Valószínűleg művészi pályafutásához óriási löketett adott új házassága Gál Jolánnal. Ezt követően rengeteget festetett.
Idővel a hatalom is megenyhült, és engedélyezték kiállításait. A hetvenes években a művész a filozofikus témákat feszegető expresszionista kifejezésmódra, szélesebb körben való felfigyelést tesz lehetővé.
Pulmán Károly ekképp vélekedik Inczéről: „hasonló anyagi és társadalmi körülmények között, a mi Incze Ferencünk egy másik Dali lehetett volna”.
Sokan a szürrealizmusba sorolják a művész alkotásait, azonban Tibori érvelése szerint Incze nem ennek az irányzatnak hódolt.  „Alakjai nem emlékeztetnek a Salvador Dali vagy más szürrealista művészek munkáira. Incze valójában a realizmus és az expresszionizmus határvidékére tartozott. Nem irreális víziókat festett, hanem saját életét, érzelmeit, vívódásait, megaláztatásait, örömeit vitte a vászonra. Kitárulkozott és elmondott mindent önmagáról, az életéről, amit elmondásra érdemesnek tartott, ez pedig megdöbbentető, és ma is megdöbbenti a nézőt. De ellenfelei, akik akkor akasztották rá a jelzőt, a bolond, a bolond Incze, őket nem. Pedig ő csak őszinte volt, de annyira, hogy ezt az őt körülvevő szemforgatók serege nem tűrte el”.
A tárlaton kiderült: Kolozsváron négy Incze Ferenc-kiállításra került eddig sor, viszont a Quadro galériában tartott tárlat a legfontosabb, hiszen a teljes Incze-életművet tárja a nagyközönség elé.
 

Varga Melinda

Kép: Incze Ferenc: Bioritmus – szabadsag.ro