ÁRKOS BLUES

Kíváncsi? - voltam. Rossz metaforák ide vagy oda, ez nem enyészik el sohasem: a fürkészösztön. Figyeltem, növekvő rosszkedéllyel. Szerkesztői antrék kezdetnek - van mire koncentrálni. Jó nézni, hallgatni őket, az okosakat és a csöndeseket, az energikus és a megfontolt, idős és fiatal, volt és leendő kollegákat. Programok, fölvetések, lehetséges és valós összefüggések sorakoznak egymás mellé, rétegződnek egymásra. Mintha élnénk. Mintha élne a magyar irodalom.

ÁRKOS BLUES

Kilenc óra húsz, ez a költészet blues.

Egy hete ilyenkor már túl voltunk az első traumán - Onagy átjutott a határon. Lejárt szavatosságú személyivel. Ó, Sancta Memoria! - Csaholeszku népvezér idejében príma okmányokkal sem volt ez ilyen egyszerű. Pláne, ha biblia volt a csomagtartóban, mondjuk, ötven; hiába álcáztuk őket szapora szendvicseknek.

 Más idők járnak, a vak is látja. Schengen itt még nincs, de eeeropúnyó van: "franciás könnyedségű" fináncok a határon. Eszter fogalmazta így, márpedig ő tudja: bemazdázta a "büszke nőt" széltében, hosszában. (Van abban is némi báj, hogy egy tudós közgazda festőművész irodalmi túrára szállít egy Ursus Indignatust meg egy fogatlan prókátort Erdély dobogó szívébe...)

Ingerült medvében s fogatlan prókátorban nem volt hiány Árkoson sem, ahová kanyargós utunk vezetett. Vita a magyar irodalom, legkivált a folyóiratok helyzetéről - jaj! Már harapós prókátor koromban is rühelltem a zártkörű megváltást, hát még most, túl száz csatán és vesztett háborún.

Kíváncsi? - voltam. Rossz metaforák ide vagy oda, ez nem enyészik el sohasem: a fürkészösztön. Figyeltem, növekvő rosszkedvvel. Szerkesztői antrék kezdetnek - van mire koncentrálni. Jó nézni, hallgatni őket, az okosakat és a csöndeseket, az energikus és a megfontolt, idős és fiatal, volt és leendő kollegákat. Programok, fölvetések, lehetséges és valós összefüggések sorakoznak egymás mellé, rétegződnek egymásra. Mintha élnénk. Mintha élne a magyar irodalom.

Aztán csak az ismerős rítus: révült körtánc egy másik tűz körül, karok hánytorgatása, bűvszavak csalogatása, félkész és artikulálatlan mondatok, szavak – a VITA. A diskurzus. Az eszmecsere. Helyett.

Kérdések helyett ("Ezt hogyan is gondoltad?"), nógatás helyett ("Fejtsd ki, kérlek, bővebben!"), egymás felé tett gesztusok ("Csinálhatnánk együtt...") helyett az elbeszélés "posztmodern" verziója, az el-beszélés. (Ó, Sancta Simplicitas! – a posztmodern mint szitok, az egyetem mint veszély, az idegen szó mint métely - folyton s folyvást.)

Azt hittem, bemelegítés. Ráhangolódás. Hogy keressük a szót, keressük a hangot. Nem, hogy erőnléti edzés, időmérő futam. Az volt pedig. Mert délután, a főprogramban, ugyanez uralkodik. Két előadó (az ő nevüket méltó ideírni: Boka Lászlóét és Pécsi Györgyiét), két fölépített, rétegzett, gócokra bontott lectio adna alkalmat érdemi eszmék érdemleges cseréjére. Itt-ott még fölsejlik a szándék, de győz a rítus (lásd mint fent), a szómágia, s bennem a nikotinéhség.

„Mint ferde torta és megint retorta” – ágaskodik föl, egyenesen a kisagyamig a Futurum exactum, s tovább: „De Afrikában fú az antipasszát, És négerek masszálnak pántlimasszát...” Aztán végkép elhal a kedély, elhágy a remény. Kerül szó még a Publishing Hungary-ról, s arról, mit is eszik a templom egere: a magyar irodalom külföldi népszerűsítéséről tehát, s a folyóiratok támogatási rendszeréről, de Hérakleitosz, akárcsak Mátészalka, már veszve van. Nem kétszer lépünk ugyanabba a folyóba; ki sem lábalunk belőle.

De este Lajossal Joskar Olába repülünk egy roskatag, kóválygó An2-sen, inni üptre a vodkát, beszédet tartani a mari nagyszínházban a szombathelyi bőrgyár küldötteiként, könnyesre röhögöm az okulárém... Közben verseskönyveket kapok ajándékba, megbeszélek néhány cikket, egy-két közös programot, olvasok Székelyföldet, a Sikolyban japán haiku-gyűjteményt, a Kortársban Vilcsek-esszét a szabadversről...
Nincs tűz, körtánc, rítus, handabanda. Költészet van. Mintha élnénk. Mintha mégis élne “Balázs, a méla Béla.” A magyar irodalom.

Mányoki Endre