Ugrás a tartalomra

 

ÉRINTÉSEK - CSONTVÁRY Kosztka Tivadar - Ujfalusi Éva

Mindig lenyűgözött Csontváry. Állva a hatalmas vásznai előtt, Pécsett vagy a Nemzeti Galériában fent a várban: azok a színek, a vibrálás, a valóság ily' pontos megfestése. És az, ami titokzatos benne. Ami a képzelet teremtő ereje által születik. Hogy a festészet nem leképezés, nem a fotográfia tökéletlen mása. Hogy ezerszer több annál. Írhatnék erről is. Azokról a képeiről, amiről már sokan írtak. De most inkább bolyongnék.

 

 

 

CSONTVÁRY Kosztka Tivadar - A távlatok és határok képei

 
 

Ujfalusi Éva sorozata

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csontváry képei. Már több mint száz éve festette őket. Tájképei: mint színes fotográfiák, olyan pontosak és részlet gazdagok. A sokszorosan fraktált felületek jól megférnek a finoman festett apró részletekkel. Minden egyes pici ecsetvonásnak és foltnak jelentősége van, amitől a tető tetővé válik, amitől az út poros szekérúttá, amitől a víz, a szél, a föld megelevenedik képein. A festéknyomok, színek és árnyalatok egymás mellett, a zöld felsorolhatatlan árnyalatai. A naiv festők sajátja is ez a szándék, hogy minden, ami fontos ott, legyen, mint egy jellemrajz, annyira kifejezően, egyfajta gyermeki látásmóddal, egyfajta teljességre való törekvéssel. Tájképei közül van, amelyik szinte teljes realitásában ragadja meg a látványt, mégis valami átszűrődik rajtuk.


Selmecbánya látképét a dombok zölden gazdag árnyalatai uralják: a természet, ami körülveszi az embert, magába olvasztja, elnyeli; a tájba süppedésig elmerülve tűnnek elő azok a házak, melyek szilárdnak, megkérdőjelezhetetlennek tűnnek, örökkévalónak és lerombolhatatlannak - mégis itt egységbe kerülnek a környezettel. Semmi sem lóg ki: a mezőn dolgozó parasztok, a legelésző kecskék, az erdőirtás, a városka lazán beépített foltja, s a táj. Ez az egység-tapasztalás magashegyek vidékén talán még most is megvan. Annak az érzése, hogy bármerre nézünk, bárhol vagyunk, elválaszthatatlanul egységben létezünk a természettel.

„…magashegyekben még most is megvan” - talán, a szemlélet. Mert hogy már régen nincs egység. Mondják, s tapasztalom is. De amikor egy pásztort látok, aki az év nagyobb részét egyedül éli fent, terelve a nyájat, elgondolkodom: mennyit tudhat... S vajon tudja, mekkora kincse van? S mi tudjuk vajon, hogy miben élünk? S hogy mit teszünk vele? Hogy mit áldozunk fel és miért?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kint a hegyekben, sétálni indulunk, olyan, turistásan. Mert mi már legtöbbször csak sétálunk benne. A városi ember. Igen, jártam én is ott. A Nagy Tarpatak a Tátrában. Elvágyódunk, messze, messze akarunk menni. Valahová vissza. Ahol nagyobb a tér, nagyobb a szabadság. Ahol a természet valóságos és a lépték is valóságosabb. Amikor egyáltalán esély van az élő környezet igazi arcával találkozni. S ahogy a tájba nézünk, magunkba nézünk. Átjár a csend, átjár a levegő frissessége, átmos, kimos, mintha újra azok lennénk, amik vagyunk: részei valaminek. A térnek átjárható részei.

Magas hegyekben, amikor tizenkét órát gyalogolsz, órákat föl, meredeken, majd órákat le, hosszan. A lábad már csak visz. Már nem gondolkodsz. Érzékelsz. A természet formái, egy gyökér az út szélén, a mohák különféle fajtái sokféle puhaságban, a gallyak tekeredő kisebb, nagyobb darabkái, a bogarak zúgása: mind folyamatos, szokatlan és furcsa átváltozásban lélteznek. Az ágak, fatönkök, ágasbogas gyökerek, a lemorzsolódott kődarabok, kavicsok ezernyi alakot formáznak, amint haladunk mellettük; ahogy a felhő tovaúszik, pamacsaiból, mint egy Rorschach-teszt pacáiból (a képzelet megelevenítő játéka) millió lény születik, s újra születik. Benépesítve az utat, átlelkesítve, hogy tényleg azt érezhetjük: minden helynek megvannak a különféle élő, de láthatatlan szellemi lényei. Antropomorfnak tűnik a halottnak hitt, megélt, látott természet. Él, pulzál, lélegzik, létezik: mi látjuk bele? Vagy mi csak felfedezzük?

Csontváry a valóságból merítkezik, azt ábrázolja, de túl rajta valami szabadabb és álomszerűen képlékeny, jelentésgazdag szférába visz, mintha csak egy jelenést látnánk, délibábot. Talán egy tökéletes világot? Hiszen mennyire ritka megélni, hogy minden éppen onnan, pont akkor van jelen s pont úgy. A Jajcei vízesés szivárványa. Megálmodott egység, amely helyet hagy a képzelet termékeny játékának.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„A világon mindennek megvan a maga határa, fajtulajdonsága, kiinduló pontja.

Határa van a napnak, a hold és a csillagoknak, határa van a láthatárnak, a levegőáramlatnak, határa van a világosságnak, ízlés-érzés és az illatnak, határa van a hangnak, a szájnyílásnak, különféle nyelvalakulásnak, határa van a tengereknek, gránit, bazaltkőzeteknek, határa van az erdőterületeknek, nyíres-tölgyes fenyveseknek, határa van a szántóföldeknek, a búza, árpa, rozs felületeknek.

A határok mentén fajtulajdonságból felugrik a nyúl, róka, ürge meglapul, fajtulajdonságból bátor a kotló, kutya, hörcsög és a disznó; fajtulajdonság buzdítja a zöldlevelű békát, időjóslással foglalkozó kis prófétát, fajtulajdonság jellemzi a fürge kis gyíkot, a bozótban tovasikló kígyót; fajtulajdonság szerint osztályozzuk a virágokat, kelyheikben a termő szálakat, fajtulajdonságból illatos az ibolya, a liliom, a szekfű és a rózsa, fajtulajdonsággal bír a diófa, a füge, a pálma s a bölcselő cédrusfa.

Mindezeket együttvéve, avagy elkülönítve meg van szabva a rendeltetése, megvan a virágnak illata, színe, határozva van a méheknek, jelölve az útja, színes pillangóknak, dongóknak a napi munkája. Fajtulajdonság szerint bíráljuk el az állatok hangját, a rovarok zümmögését, a madarak fütyölését, cinege, harkály, a pacsirta éneklését, fajtulajdonság szerint figyeljük a vércsét, héják, sasok keringését s a bozótban a fülemülék bús énekét.

De amikor mindezeket figyelemmel kísérjük, csodálattal telt érzéssel tekintünk széjjel az isteni természet bölcseletére, a faj és a karakterek megkülönböztetésére. Faj és karakterrel különbözik embertársától az ember, madártól a madár, a kutyától a kutya s minden állat külön-külön fajta minden növény s minden virág különböző színű tarka.”

Csontváry Kosztka Tivadar: A tekintély

Forrás: http://mek.niif.hu/01300/01314/html/dokumentum.htm

A képeken Csontváry Selmecbánya látképe (1902), A Nagy Tarpatak a Tátrában és
a Jajcei vízesés (1903) című festményei láthatók

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.