„Elhagyom a várost…” - Beszélgetés Málik Rolanddal és Nyilas Atillával

Két fiatal költőt, Málik Rolandot és Nyilas Atillát a Jázmin Intercity kantinjában arról faggattam Budapest és Tokaj között, hogy miért fontos nekik Miskolc, mit gondolnak a Vidék és a Főváros kapcsolatáról, hol és mikor van súlya a dolgoknak, meg lehet-e élni az irodalomból? - beszélgetés Málik Rolanddal és Nyilas Atillával.

„Elhagyom a várost…”

Beszélgetés Málik Rolanddal és Nyilas Atillával

WST: Fontos város számotokra Miskolc?

Málik Roland: Szerintem igen. Nekem szülővárosom, Attilának is van több év tapasztalata Miskolcról. Én a Miskolc-Ruzsinszőlőben nevelkedtem, oda születtem.

WST: Még egyszer, Miskolc-Ru…?

MR: Ruzsinszőlő, igen, van egy ilyen francia hangzása. Ez egy telekvilág Miskolc szélén, az Avastól nem messze. Gyermekkoromban ez maga volt a paradicsom: erdő, tekervényes utak, ösvények. A velem egykorú srácokkal, barátokkal egész nap csatangoltunk. Itt jártam iskolába, később egyetemre Miskolcon, tehát valóban fontos város.

WST: És neked, Attila, mit jelent az a 7 év Miskolc?

Nyilas Atilla: Van miskolci identitásom – bár fakulóban.

WST: Ehhez képest mindketten Budapesten éltek. Ti hogy érzitek? Budapest beszippantja a fiatal költőket, mint egy gigantikus vagina, vagy pedig valamiért oda kell menni?

NYA: Én úgy látom, hogy a magyar szellemi életben, általában a magyar kultúrában ez roppant egészségtelen jelenség, hogy minden Budapesten van, és az, aki nem ott él, sok tekintetben hátránnyal indul, bár lehetnek ennek előnyei is, mindenesetre sok ember odamegy a jobb életlehetőségek miatt. Azután persze  lehet  erre hivatkozni, hogy az ország jelentős része ott lakik, ezért oda kell tenni a sok pénzt, ergo tovább gyűrűzik ez a…

WST: De Attila, ne általánosítgass, mondd meg: egy költő miért megy Budapestre?

NYA: Hát szerintem  hasonló okokból, mint a többiek, bár mikor Kosztolányi Budapestre ment, még az országhoz tartoztak azok a szellemi centrumok, amelyeket azután fájdalmasan elveszítettünk, de úgy gondolom, ez most  különösen egészségtelen.
WST: Hány éve laksz Pesten?

NYA: ’97 őszén költöztem vissza, lassan 13 éve megint ott lakom.

WST: Olyan megfontolás vezérelt, hogy ott, közel a nagy folyóiratokhoz, kiadókhoz több lehetőséged, jobb megélhetésed lesz fiatal íróként?

NYA: Igen, szándékomban állt eleinte annyi bevételre szert tenni az irodalomból, hogy abból megéljek, de ez nem sikerült, sőt inkább annyi adósságot halmoztam fel, hogy csak nehezen sikerült kikecmeregni belőle…

WST: Közben Rolandhoz is fordulok: te hogyan látod ezt a kérdést, ha jól tudom, az írás mellett te közben angolt is tanítasz?

MR: Igen, ideiglenesen. Az írásból nem lehet megélni.

WST: Mit lehetne tenni, hogy ez megváltozzon?

NYA: Az államnak több pénzt kellene költeni az irodalomra, azért, mert ez fontos a nemzetnek. Az irodalom fontos szegmense a kultúrának, messze túlmutat önmagán a társadalom élete szempontjából. A nyelvnek kitüntetett szerepe van egy nemzet kultúrájában. Igaz, áramlik valamennyi pénz az irodalomba, de talán azt sem jól használják föl, például nem érdemes szétszórni kismillió folyóiratnak, ha azok azután nem tudnak tisztességesen fizetni a szerzőiknek.

WST: Te erről mit gondolsz, Roland?

MR: Pont most érkeztünk meg Miskolcra és ez egy kicsit összezavar…, de talán ideális lenne, ha egyszer végre Magyarország is újra megengedhetné magának, hogy azok, akik valóban színvonalas lírát vagy prózát írnak, azok megélhessenek ebből a munkából, mert így nagyon nehéz. Én például nem érzem, hogy Budapesten vagy máshol az országban meg lehetne élni ebből. Én nem is tudom elképzelni azt, hogy huzamosabb ideig Pesten éljek. Nem akarom azt mondani, hogy nagyon felszínes, de alig látok égboltot, mintha egy labirintusban járnék. Kevés alkalom van, hogy fel tudok lélegezni. A Duna-parton, a Városligetben, ahol látom az eget. De ez nagyon ritka. Általában rohanok, a kulimunka, a robot útjait járom, és ez nem tetszik. Eszembe jutnak Csáth Géza szavai a városról, Kosztolányinak írt leveléből, amit néhány hónap budapesti tartózkodás után írt, visszatérvén Szabadkára: „forró, aszfaltos pokol”-ként jellemezte.

WST: Azt szoktam mondani szegedi barátaimnak, ha kérdeznek róla, hogy Budapesten két dolgot lehet csinálni: karriert vagy pedig elveszni. Ti egyetértetek ezzel?

NYA: Ez elég frappáns megfogalmazás. Nekem tulajdonképpen Miskolc a legfőbb összehasonlítási alapom, hiszen Pesten kívül csak ott éltem huzamosabb ideig. Ebben az összehasonlításban én azt láttam, hogy Budapesten mehettem buliból buliba, moziból moziba, egyik előadásról a másikra, úgy, hogy jóformán azt sem tudtam napokon, heteken keresztül, hogy hol vagyok, sok kellemes és izgalmas dolgot láttam, de nem volt igazi súlya ezeknek az eseményeknek. Ezzel szemben Miskolcon valamiféle korlátozott, bizonyos értelemben lefokozott élet várt rám, mégis azt tapasztaltam, hogy az a kevés, ami viszont mégis megtörténik velem, az nagy jelentőségű a számomra. Például ilyen volt a francia filmhét, a Tarkovszkij-sorozat az Egyetemvárosban, vagy amikor egy színházi csoport hónapokig készült egy előadásra, hogy aztán azt az Avas oldalában egy ház pincéjében egyszer bemutassák, na ezeknek volt súlya.

WST: Úgy érzed, hogy Pesten a dolgoknak nincs súlya?

NYA: Nem csupán a művészeti eseményeknek, de úgy tapasztaltam, hogy általában a mindennapos emberi léttörténéseknek is nagyobb súlya volt Miskolcon, mint Budapesten.

MR: Igen, ezzel én is egyetértek. Én is, a barátaim, ismerőseim is, meg az emberek általában mintha csak a felszínen siklanának ide-oda, a tömegközlekedésben és az életben, beszélgetésben is általában.

WST: Azt mondjátok tehát, hogy létezik ez a bipolaritás a vidék és a főváros között, mintha Budapest elszívná az események nagy részét?

NYA: Meg a pénzt az ország elől. Én olyan országban szeretnék élni, ahol több olyan város is van, ahol izgalmas dolgok történnek. Voltaképpen ez azért így is van persze. De a városok közötti térségekben is, ha bemegyek egy faluba, szeretném azt érezni, hogy ott rendben mennek a dolgok, hogy az a helyén van.

WST: És nem gondoljátok, hogy Budapest így van a helyén?

MR: Végül is Budapest egy metropolisz. Nem azt mondom, hogy ez rossz. Most, 34 évesen fogalmazódott meg bennem először, hogy én valójában az idillt keresem, és Budapesten ezt még nem találtam meg. Az idillikusság emberektől és környezettől függ, ez a város pedig monumentális, így alakult, hogy én, személy szerint még nem fedeztem fel benne.

WST: Interjúnk apropója a Tokaji Írótábor. Voltatok már ott korábban?

MR: Én most megyek először.

NYA: Én ’96 óta járok rendszeresen.

WST: Roland, van valamilyen elvárásod, így, az első alkalom előtt?

MR: Semmi elvárásom és elképzelésem nincs az írótáborról. Szeretném magam jól érezni, remélem jól sikerül az esti felolvasásom is.

WST: Attila, te hosszú évek távlatából milyennek látod, kell-e egyáltalán Tokaj, jó-e, hogy van írótábor?

NYA: Szerintem jó, hogy van. Én azért szeretem, mert sok ismerősöm, némely barátom is ott szokott lenni, köztük olyanok, akikkel többnyire csak ott találkozom.

WST: Akkor a barátság fontosabb számodra, mint a szakmaiság?

NYA: Inkább azt mondanám, hogy az emberek fontosak. Szerencsés együttállás, hogy akik ott vannak, azok nyilván szeretik az irodalmat, többségük műveli is. Nekem ez a szenvedélyem, fontos számomra, hogy olyan emberekkel találkozhatom, akikkel jó eséllyel eszmét cserélhetek az engem foglalkoztató kérdésekről.

 Kapcsolódó: 38. Tokaji Írótábor – összeállítás

Készítette: Weiner Sennyey Tibor