Irodalmi Jelen

Tokaji Írómámor – Töredékes benyomások a 38. Tokaji Írótáborról

2010. augusztus. 15. - 12:18

„Mi pótolhatná a diófa árnyékában simogatott könyvgerincet?” – kérdezik, mert kizárólagosságban gondolkodnak. Néha egy laptop az ölben a stégen, szörfölés versek és kisprózák között, majd egy diófa alatt a nagyregény. Szépen megférnek egymás mellett, mint ahogy a kétkezi munka és a prózaírás, szervezetek és tagságok nélkül. – Boldog Zoltán benyomásai a 38. Tokaji Írótáborról

Tokaji Írómámor

– Töredékes benyomások a 38. Tokaji Írótáborról

Sokat gondolkodtam, őszinte vagy reprezentatív legyek-e. Utóbbi mellett szól, hogy az immár 38. alkalommal 2010. augusztus 11-e és 13-a között megrendezett Tokaji Írótábor is reprezentálni próbált. Elsősorban, hogy kétszáz magyar író le tud ülni egy asztalhoz. Másodsorban, hogy képesek a magyar irodalmat érintő kérdésekről három napon keresztül blazírt arccal értekezni. Harmadsorban, hogy a „Sokágú síp – A magyar irodalom égtájai” jelszavával idén „a határon túl élő és alkotó magyar írók” a rendezvény házigazdái. Szimpatikus gesztusokból nem volt hiány, így inkább őszinte leszek.

Meteoritok és adatszilánkok

Már a Könyvhét óta kíváncsi voltam, hogy a Tokaji Írótáborban folytatódik-e az a „Trianon-cunami” (Weiner Sennyey Tibor kifejezése), amely felfokozott érdeklődéssel vegyes egzotizmussal tekint a határon túlra. Nem csalódtam, amikor a programfüzetben megláttam az idei témát, melyet tulajdoníthatunk a kilencvenedik trianoni évfordulónak, a megváltozott politikai érának, a közelmúlt kettős állampolgárságról szóló döntésének, a hagyományos tokaji szellemiség összmagyar gondolkodásának és a 2005-ös népszavazás utáni sajátos vezeklésnek. Bárhonnan is érkezik az inspiráció, termékeny lehet, ha segít a múlt és a jelen fontos kérdéseinek megvitatásában. Ha viszont kérdések nem merülnek fel, és az eszmecsere helyett az annál intenzívebb információdömpingre kerül a hangsúly, akkor a három napig halmozódó adatok közt magunk is elveszhetünk.

Balázs Imre József kitekintése

Mind a délben kezdődő plenáris üléseket, mind a délutánonként zajló munkacsoport-megbeszéléseket (pályakezdés, folyóiratok, könyvkiadás és a magyar nyelv helyzete a Kárpát-medencében) a leíró és történeti irányultságú előadások jellemezték, ahol a határon túli régiókat legtöbbször egy-egy személy képviselte. A vita is gyakran csak az adatok pontosításában merült ki (Lengyel Tamás, Lengyel László, Lengyel József, Lengyel Balázs vagy esetleg lengyel testvéreink?). A felkészült előadók megnyugtató precizitással referáltak a sajtótörténetről, mint ahogy Vallasek Júlia irodalomtörténész is tette, bemutatva a huszadik század legfontosabb erdélyi folyóiratait, melyek közül a Korunk lett a konstans. Így nem meglepő, hogy a plenáris ülésen Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője képviselte Erdélyt, kiemelve a térség irodalmi életének meghatározó tendenciáit Trianon feldolgozásától az erdélyi táj egyediségét megjelenítő lírán át a történelmi regényig, melyet a nyolcvanas évek pangása és a kilencvenes évek folyóirat-alapítási láza jellemez. Majd szinte az ő gondolatukat szőtte tovább Karácsonyi Zsolt másnap, amikor tovább árnyalta az erdélyi palettát, főként a napjainkat meghatározó kiadványokkal és az általa szerkesztett kolozsvári Helikonnal.

Samu János Vilmos DNS-állománya

Ha nem jött volna a vajdasági DNS folyóirat szerkesztője, akkor száraz bólogatással és adatkérődzéssel végződik a vitaszegény délután a folyóirat szekcióban. Amikor Samu János Vilmos kipakolta a pillangó és kocka formájú lapszámokat, láthatóan megfagyott a levegő. Mert furcsa lehet a tegnap olvasóinak, hogy a ma fiataljai elvárják: ne csak a szöveg, hanem annak tálalása is megnyerje őket. Vagyis: az irodalomnak kellene a marketing, kellene az új forma, az új ötletek. Mert ha nem lesz olvasó, nemcsak a dinoszauruszok, hanem az írók is kihalnak: hidegre teszi őket a vizualitás és az online olvasás meteoritja. De talán maguktól is belehullanak abba a szakadékba, amely a fiatal és az idősebb generáció közt húzódik. Mert nem csak a DNS-bemutatón érződött, hogy a szakma nagyjai (öregjei) féltik a klasszikus papír alapú kultúra bástyáit, hiszen a három nap bővelkedett a digitális szöveg felé szórt fricskákban. „Mi pótolhatná a diófa árnyékában simogatott könyvgerincet?” – kérdezik, mert kizárólagosságban gondolkodnak. Néha egy laptop az ölben a stégen, szörfölés versek és kisprózák között, majd egy diófa alatt a nagyregény. Szépen megférnek egymás mellett, mint ahogy a kétkezi munka és a prózaírás, szervezetek és tagságok nélkül.

Találkozások

A Tokaji Írótábor újra fontos eseménye lehet a magyar irodalmi életnek, de ebben a formában nem életképes. Áttekinthető mennyiségű és színvonalú vitaanyagra (pl. egy előre szétküldött tanulmány, esszé, novella vagy vers), több oldottabb hangú felolvasásra lenne szükség, mint amilyen a „Versszekér” Fogadóban rendezett Műút-est volt, ahol Zemlényi Attila vezetésével váltotta egymást zene és irodalom (utóbbit Borbély Szilárd, k. kabai lóránt, Málik Roland és Terdik Roland szolgáltatta). Itt néhány k. kabai-pokoljárás és Terdik-tücsöknovella számos fontos találkozás háttértörténetévé vált.

k. kabai lóránt kispálos felolvasása

„Olvassák is egymást az írók, vagy csak a nevek és a találkozások teszik őket ismerőssé?” – kérdezi egy fiatal pesti kollégájuk, miközben olyan emberek gyűlnek a fogadó asztala köré, akikben eddig olvasott írásaik után sem kell csalódnom. Őszinte, hiteles, megszólítható, „lelki független emberek”. Naponta elmennek dolgozni, vízórát olvasnak vagy még egy-egy könyvet az egyetemen, tanítanak, szerkesztenek, egyéni vállalkozók, és mellette élnek, írnak. Megérdemlik, hogy elhangozzék a nevük. Csepcsányi Éva, Fülöp Gábor (Boldogh Dezső), Gáspár Ferenc, Györffi Réka, Merényi Krisztián, Nyilas Attila, Payer Imre, Rimóczi László, Rónai-Balázs Zoltán, Sárközi Éva és Szappanos Gábor. Sokat tanulhattak volna tőlük nem pályakezdők, ha megoszthatták volna tapasztalataikat a pályakezdők szekcióban az (egykori) indulásról. Vagy például Turczi Istvántól, aki szinte egyedülálló módon támogatja a kezdő lépéseket a Parnasszus Könyvek Új Vizeken sorozatával, szívén viselve a terjesztést is. De ugyanilyen fontos, hogy az egyes határon túli régiók találkoztak egymással, és az üléseket meghaladó kocsmai keretek között rákérdezhettek a másikra: „Van-e még magyar szó Váradon?”

Turczi István akkor is kérdez, ha válaszol (To write or not to write - így szól a póló)

Az egy főre jutó írók száma egyre több, nem hivatalos felmérések szerint a világviszonylatban Magyarországon a legnagyobb. Az olvasóké drasztikusan fogy. Tényleg egymástól kellene tartanunk? Vagy úgy tenni, mint a fent említett fiatalok közül sokan? „Ha adok egyet a könyvemből, elolvasod? Megtisztelnél.” Biztos, hogy körmünk szakadtáig ragaszkodni kell a nyomtatáshoz, a fiatal olvasóknak inkább idegen, de hagyományos könyv- és folyóiratformákhoz? Vagy kísérletezni? Kevés a vesztenivaló.

Elképzelem, ahogy a Duna Tévén nézik az Írótáborról készült összeállítást. „Jaj, ezek az írók” – mondják, és elkapcsolnak valahol a hatodik szakkifejezés és a tizedik név körül. Meg sem várják azt a pár verset, ami befért az összeállításba.

Kinek a felelőssége mindez? A tiéd? Enyém? Senkié sem?

Boldog Zoltán

További képeink: