Hangulatjelentés a 2010-es Tokaji Írótáborból - A sokágú síp hívószava a pályakezdő fiatalokhoz
A vonatot sikeresen elértük, ami nem kis teljesítmény hétköznap kora reggel, átverekedve magunkat a fővárosi csúcson. A „fedélzeten” itt is, ott is ismerősökbe botlunk, sokakat érdekel a sokágú magyar síp koncertje, több mint kétszáz költő és író érkezett idén Tokajba, a magyar irodalom különböző égtájairól. Elsősorban a szomszédos országokból jöttek, a nyugaton élő alkotókról kevés szó esik, mintha a síp ezen ágacskája erőtlenebbül szólna, vagy egyszerűen csak kevesebb figyelmet kapna - Csepcsányi Éva írása.
Hangulatjelentés a
2010-es Tokaji Írótáborból
A sokágú síp hívószava a pályakezdő fiatalokhoz
Persze a legfájóbb pont érthető módon a trianoni döntés alapján elcsatolt területeken élő magyar alkotók sorsa. Bennem még ma is egy sötét tónusokkal festett, tiszteletet parancsoló és fájdalmas kép jelenik meg például az erdélyi költőkről, mint a „vérben, viharban” küzdő, elnyomott, ellehetetlenített, a magyar nemzeti értékeket a végsőkig őrző magányos, bús hősökről vagy maroknyi csapatba verbuválódott vitézekről.
De talán a fiataloknak is igazuk van, amikor felemelik hangjukat az ellen, hogy ne diszkriminálják őket a „határon túli”, vajdasági, romániai, felvidéki stb. jelzőkkel, mintha elkülönítenék őket az anyaországban élő és alkotó kortársaiktól. Nem tartoznak-e ők is közénk? Ahogy Illyés Gyula írja a Haza a magasban című versében:
„Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni / – bátrabb új hont a múlt időkben / fürkészni, mint a jövendőben –? / Mi gondom! – áll az én hazám már, / védőbben minden magasságnál. / Csak nézelődöm, járok, élek, / fegyvert szereztem, bűv-igéket.”
Ahogy az egyik plenáris ülésen elhangzott: csak egy magyar irodalom van, és valóban: nincs több! Egy nép, egy nemzet, egy nyelv, egy irodalom! Az, hogy rányomja bélyegét az élettér, a szűkebb- és tágabb értelembe vett környezet az alkotói munkára, teljesen természetes. Más hatások, problémák, szellemi áramlatok vesznek körül egy fővárosi és egy erdélyi költőt, írót. De nem művelnek más magyar irodalmat, ugyanazon a szőttesen dolgoznak, csak esetleg különböző színű, fajtájú anyaggal, fonallal. A territoriális elkülönítés ma már kissé erőltetettnek hangzik. A mi nemzedékünk nem is értheti ezt annyira, hisz a kérlelhetetlen, merev vasfüggöny helyett lágyan eső, áttört függönnyel találkozunk, melyen keresztül minden irányba kitekinthetünk.
A csütörtöki tanácskozáson Németh Zoltán frappánsan megjegyezte, hogy például a szlovákiai magyar irodalom még mindig szlovákiai, és ez a megnevezés túl szűk, hisz a határok már eltűntek, és a szlovákiai szerzők jó része főként magyarországi lapokban publikál, már nem felismerhető kisebbségi szövegeket, nem nemzeti irodalomról van ma szó, legalábbis semmiképp sem a klasszikus értelemben. Íróinknak, költőinknek muszáj nagyot lépniük előre egy új, friss, bátor magyar irodalmi közösség megalkotása felé. Ma, az internet és a nyitott határok világában mi akadályoz minket az egymáshoz vezető úton? Csak az, ami itt Budapesten is az egymástól két utcányira lakó írókat…
A munkacsoport-ülések „Pályakezdés, fiatalok” Balázs Imre József, Sturm László, Szentmártoni János és Beke Ottó által vezetett szekciójában megvitattuk, hogy ma az erdélyi fiataloknak milyen lehetőségei adódnak az irodalmi életben. Potozky László tömören, világosan megfogalmazta a valóságot: a befogadó közönség és a szerkesztők hozzáállásán múlik sok minden. Adnak-e esélyt a kezdőknek, figyelnek-e rájuk, illetve ők figyelnek-e egymásra és a mesterekre? Potozky nem köntörfalazik, feketén-fehéren kimondja: sokszor átnéznek a fiatal szerzőkön, Erdélyben pedig vékony a folyóirat-olvasói réteg, ezért kell minél inkább az anyaország felé nyitniuk. Harsánynak kell lenni ahhoz, hogy észrevegyenek. De nem csak az anyaország, hanem a román írók felé is próbálnak lépéseket tenni, ennek eredménye, hogy sokkal több román szerző művét fordítják magyarra, mint fordítva…
Beke Ottó ezek után a vajdasági szerzők helyzetéről számolt be, kiemelve Kontra Ferencet, Szenteleky Kornélt és Szögi Csabát, mint példaképeket és meghatározó alkotókat, és elmondta, hogy Újvidéken még mindig a műhelyek, kis műhelyek bizonyulnak a legéletképesebbnek. Magyarországgal ők is igyekszenek szoros kapcsolatot fenntartani, viszont az erdélyi és vajdasági körök között már kevésbé vannak átfedések, amint a beszélgetés során kiderült, az egymás folyóiratait is ritkán olvassák.
Talán erre lehetne nagyobb hangsúlyt fektetni, nem tudom, jó-e a napjainkban megfigyelhető túlzott centralizáció a magyar irodalomban: Budapest és csak Budapest, a hazai vidéki nagyvárosok is csak kínlódnak, pedig mennyi lehetőség rejlik a határokhoz közel eső nagyvárosokban, mint Szeged, Pécs vagy Debrecen! Erőltetni persze nem érdemes azt, ami nem megy, vagy amire még esetleg nem érett a helyzet, Tolnai Ottó szavaival élve: „Természetesnek kell maradni”.
Ahogy Hodossy Gyuláék is igyekeztek a régi rendszer nyújtotta lehetőségeket a legtermészetesebb és legkézenfekvőbb módszerekkel a magyar irodalmi élet javára fordítani, napjainkban pedig a Szlovákiai Magyar Írók Társasága mindenben próbálja segíteni a pályakezdőket, a Fiatal Írók Táborának és a Tex-túra műhelymunka több tagjának adta már meg a Pegazus díjat, ezzel támogatva alkotói tevékenységüket. (A teljesség igénye nélkül néhány Pegazus-díjat nyert ifjú szerző: Fucsek Eszter, Nagy Krisztián, Miklós Zoltán, Halász Gábor, Czucz Enikő, Vida Nikolett stb.)
Emellett igen népszerű határon innen is az Opus, a szlovákiai magyar írók lapja, ahol szintén teret adnak a fiataloknak. A Lilium Aurum viszont nem tart különösebb kapcsolatot a hazai piaccal, ellentétben például a Kalligrammal, amelynél rendszeresen jelennek meg Magyarországon élő költők, írók könyvei is.
Hodossy kajánul fölhívta a pályakezdők figyelmét arra is, hogy érdemes egy-egy mestert követni, ő Tsúszó Sándort* ajánlotta (Elfelejtette megjegyezni, hogy egy fiktív íróról van szó. Megj. a szerk.) a szlovákiai fiatal költők figyelmébe, akinek egyre növekvő lelkesedéssel próbálják összegyűjteni még nem publikált, kéziratokban lévő műveit, és a pályakezdők különösen ápolják kultuszát, mint sajátosan egyedi hangú, alternatív szerzőét. Az ülésen körbejárt a Legyél helyettem én című Tsúszó-emlékkönyv, mely az 1987–92 között feltárt műveit tartalmazza. De ugyanígy megemlítem az ellenben valóságos Tolnai Ottót is, mint határon innen és túl alkotó kortárs fiatalok olyan példaképét, aki szintén alternatív, karakteres hangot képvisel.
A munkacsoport ülészáró előadását Szentmártoni János tartotta, elemezve a hazai pályakezdők helyzetét. Szentmártoni arra bíztatja a fiatalokat, hogy minél többet publikáljanak, törekedjenek egy tartós, intenzív jelenlétre mind az e-galaxisban, mind a nyomtatott sajtóban, s csak ezután forduljanak a könyvkiadók felé.
Ahogy kimentem a teremből, arra gondoltam, igen, lehet sok mindent tenni, sokféleképpen helyezkedni, ügyeskedni, ismerkedni. Ismerünk olyanokat, akik minden efféle „csodapraktikát” bevetettek, mégsem váltak kimagasló írókká, és ismerünk olyanokat is, akik „csak” alkottak és járták a maguk útját konokul, az utókor mégis a tenyerére vette őket. Ahogy a kínai tanítómesében mondogatja a bölcs: „Szerencse vagy szerencsétlenség, ki tudná azt megmondani?”
Remélem, egy év múlva ismét együtt lehetünk majd a 39. Tokaji Írótáborban, mert habár folytonosan harapjuk és marjuk egymást, mint a farkaskölykök, abban is megegyezik velük a természetünk, hogy mindemellett szükségünk van a falka védelmező közelségére is.
Csepcsányi Éva
Kapcsolódó:
Boldog Zoltán: Tokaji Írómámor – Töredékes benyomások a 38. Tokaji Írótáborról
