Ugrás a tartalomra

 

ÉRINTÉSEK - CASPAR DAVID FRIEDRICH - Ujfalusi Éva

Vannak festmények, melyek világot hazudnak egy sík felületre, világot, mely összpontosítottabb, teljesebb és irányítottabb, mint a hétköznapok valósága. Ettől olyan irracionális és álomszerű; hasonlatosan ahhoz, mikor egy tükörben nézzük magunkat vagy valami mást, és észrevesszük, hogy egy sík felület varázslatának rabjai lettünk.

Caspar David Friedrich: Tetschener oltár

 

 

 

CASPAR DAVID FRIEDRICH - A BEFELÉ FORDULÁS TÁJAI

 

Ujfalusi Éva esszésorozata

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Minden találkozás egyszeri és megismételhetetlen és nem elhanyagolható, hogy miként és hogyan találkozunk egy alkotással. A rezonancia, ami egy kép és a nézője között létrejön, mindig nagyon sajátos.

Friedrich képeit csak albumokból ismerem, mégis megszólítottak, viszonylag későn, de pont időben. Addigra voltak már olyan tapasztalataim, hogy átélhettem, milyen egy 2000 méter magas hegyre gyalogosan feljutni és érezni azt a kitárulkozó, szabad teret, ami ott fogadja az embert. Mintha ólom bilincsek hullanának le. A világ súlya letekeredik. Egyszerre érezzük magunkat hatalmasnak, világ fölöttinek és ébredünk semmisségünk tudatára.

„A lebegés az eszményi létállapot, a teljes súlytalanság érzése, elérése annak, hogy az ember testi létében testtelen legyen. A lebegés az öröklét pillanata, az élet és a halál problémáin való felülemelkedés.” (Bóna László: Holtvilág, 1989)

Friedrich velünk megegyező irányba néző, háttal álló alakjával, ha akar, azonosulhat a néző. Nincs felfedett arca, nem fontos, ki ő. Idegen, városi ember, jólöltözötten, kezében sétapálca, áll egy kopár szikla tetején: az alatta és előtte elterülő, a nap fényével elvegyülő ködfelhőbe burkolódzó hegyvidékes tájat nézi. Fodrozódik, gomolyog, áramlik a köd, a felhők tovairamlanak a szélben, áramlik a fény, a színek játszanak megannyi árnyalatukban. Együtt merengünk vele, pedig egy dimenzió választ minket el. Ahogy Friedrich más képeinél is: mintha egy ugrást kellene megtennünk, hogy a képeiben lehessünk. A fizikai tér átváltozik irreális térré, lebeg előttünk, mint egy jelenés: Mintha álomban ocsúdnánk, meredek, szinte megmászhatatlan sziklákon küzdi fel magát két alak egy kereszthez, a horizont vonalához – ahol a világ két tengelye egy keresztben találkozik.

 „Egy nem véges folyamatban részt venni annyit jelent, mint az élet áradásának részévé lenni, föloldódni a természet végtelenségében, elfeledkezve az egyéni lét végességéről.” (Bóna László)

„Nem meghódítható tájak” ezek, s a szándék, mellyel közelítünk, inkább valami bepillantás, meglesés-féle: két dimenzió között vannak – csak utat mutatnak – a végesből a végtelen felé. Nekik, a kép szereplőinek a folyamatosan változó tágul ciklikussá és időtlenné: végtelenség és időtlenség érzetévé. Nekünk nézőknek ez a végtelenség az egyetlen pillanatban megragadott mozgás mozdulatlanságában válik megélhetővé. Mind a két irány egyfelé visz, s ettől olyan koncentrált. Benne van a mulandóság és az élet, mely körbe-körbe forog, amíg ki nem lépünk belőle. S az élet kegyelmi, megvilágosodott pillanatai, mikor nem vagyunk foglyai többé a világ jelenségeinek, történéseinek, önmagunknak. A táj, a természet ezért nagyon inspiratív a transzcendens megéléséhez, mert teljesen nyitott, határtalan, folyamatos változásban, teremtődésben van, ahol úgy érezhetjük, megállhatunk egy kicsit – végre „lenni” hagyhatjuk a dolgokat, a maguk teljességében. Hogy megláthassuk igai arcukat. S a kereszt: egy jelzés, útjelző, emlékeztető mindehhez. „Istenhez közeledni, nem az ember föladata. Egyedül Istenre tartozik, hogy közelítsen hozzánk. A mi dolgunk: a várakozás, a figyelem, a készenlét.” (Simone Weil: Ami személyes, és ami szent, 1983)

 

Caspar David Friedrich

(Greifswald, 1774. szeptember 5. – Drezda, 1840.május 7.)

a német korai romantika egyik alapítója és legjelentősebb festője volt Philipp Otto Runge mellett. Műveinek tárgya gyakran a természet volt, festményei azonban a tájat metafizikus-transzcendens módon ábrázolták.

Friedrich egy gyertyaöntő és szappanfőző kézműves családjában, a tíz gyermek között hatodikként született az akkoriban (1630 és 1815 között) Svédországhoz tartozó kisvárosban. Szülei a mecklenburgi Neubrandenburg városából származtak. Friedrich egész életében megőrizte svéd állampolgárságát. Hét éves korában elvesztette édesanyját. 13 éves korában korcsolyázás közben beszakadt alatta a jég és egyik öccse a kimentése során meghalt. További négy testvére betegségekben hunyt el.

1790-ben kezdett el rajzot tanulni szülővárosában Johann Gottfried Quistorptól, aki átültette tanítványába a szülőföld szépsége iránti lelkesedését.

Tanulmányait 1794-től a koppenhágai akadémián folytatta, amely akkoriban nemzetközileg is kiemelkedő intézménynek számított. 1798-ban Drezdába költözött, és az ottani akadémián tanult festészetet.

Friedrich a szabad művészek első generációjához tartozott, akik már nem nagyúri támogatóik kegyéből, hanem műveik eladásából éltek meg. Baráti köréhez tartozott Philipp Otto Runge, Gerhard von Kügelgen, Ferdinand Hartmann, Georg Friedrich Kersting, Johann Emmanuel Bremer, Louise Seidler és a norvég Johan Christian Dahl festők csakúgy, mint Christian Gottlieb Kühn szobrász, Ludwig Tieck költő, Gotthilf Heinrich Schubert filozófus és természettudós, Heinrich von Kleist költő és az ellentmondásos Ernst Moritz Arndt író, aki Napóleon ellen mozgósította a német társadalmat, de patriotizmusa mellett erősen nacionalista és antiszemita nézeteket vallott.

1818-ban feleségül vette a 25 éves Christiane Caroline Bommert, akitől három gyermeke született. Fiát az akkor uralkodó svéd király után Gustav Adolfnak kereszteltette.

1835-ben szélütés miatt abba kellett hagynia a festést. 65 éves korában halt meg, a drezdai Trinitatis temetőben nyugszik.

Életében sikeres festő volt, de betegsége után, halálára csaknem elfelejtették. A századfordulón fedezte fel őt újra Andreas Aubert norvég művészettörténész és a szimbolisták. Max Ernst és más szürrealisták a saját előfutárukat találták meg benne.

A németországi nácizmus idején hazájában megnőtt a népszerűsége, ami viszont később ahhoz vezetett, hogy külföldön nacionalista festőnek könyvelték el.

Mára nemzetközileg igen elismert a munkássága. 1972-ben Londonban és 1974-ben Hamburgban jelentős nemzetközi kiállításokon mutatták be festészetét.

Forrás: wikipédia

A képeken Caspar David Friedrich A vándor a ködtenger felett (1818 k.) című festménye, valamint metszett önarcképe látható

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.