Ugrás a tartalomra

 

ÉRINTÉSEK – Ujfalusi Éva esszéi – LOVAS ILONA

A művek folyamatos határátlépésre hívnak, önnön ellentéteibe: az ösztön és a szellemi, a profán és a szent, a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, a szervetlen, kemény, súlyos és a szerves, lágy, könnyű között mozgunk; egyszerre minden racionális és irracionális, geometrikus és organikus. Egyszerre fény teli, légies, törékeny s egyszerre nehéz és merev.
„A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább.” (Mészöly Miklós)

 

 

 

ÉRINTÉSEK – LOVAS ILONA FESTMÉNYEI

 

Ujfalusi Éva esszésorozata

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Stáció 37 (1999)

 

Egy viszonylag szűkre szabott, csupasz, fehér, világos térrészben találkoztam az egyik alkotással: a földön négy összeillesztett acéllemez, mely mintha kiemelne a térből, megnyitna egy új teret. Körbehatárol, mégis belépni hív - alapot biztosít az átváltozáshoz.

Az üveglapok egymásra rétegződése: áttetsző, mint a víz. Mintha lebegnének egymás alatt, felett a kiszárított marhabelek, a súlyos felületre finom, nedves selyemként tapadnának rá; fodrozódó szélük szinte mozog, összedolgozva, fedve vagy kicsit szétnyílva, rést hagyva, mintha egy folyó válna ketté, s egy kis szigetet alkotna. Egyszerre a rögzítettség és a mozgás. Az idő megáll vagy a végtelenbe tágul: időtlenség vagy a pillanat teljessége.

Olyan, mint amikor az ablakra fagyos reggelen kirajzolódó jégvirág képét nézzük gyermeki örömmel. Vagy az üveglapok rétegezettségét, a víz törtségét, az egyre beláthatatlanabb mélységet, elrejtettséget; összekapcsolódó, kavargó növényi részek, a fűzfa ágai, víz úsztatta indák, moszatok mozgása az opálos vízben. Az egész sötét, szinte feketés zöldtől a világos türkizzöldig felsorakozó árnyalatai, ahogy az üveg vastagságának széleinél megtörnek. Kétféle anyag: az üveg és a bél hosszan futó folyama - kétféle víz. A belek mintha tényleg élnének, mozognának, ahogy az egymás alatti üveglapokon át meg-átsejlik az alatta levőnek a széle, valami légiességgel is párosulva: egymás mellett, lebegve két világ határán. Az élet mozgása, játéka. Változékonysága. Megismételhetetlen egyszerisége. A lélek rétegei, az emberi élet tömbbefoglalt másai. Nem hangosak, csak szelíden vannak. Léteznek. Áthatják a teret.

Vagy talán megsárgult kódexlapok, melyek a tudást hordozzák. Valami régmúlt idők könyvei, amivel a teljességhez vezetnek minket: benne van egyszerre életen és halálon való túlmutató bölcsesség. Az anyag és a szellem kettőségének egyesítése.

A marhabél is, szerves anyag. Mintázata egyaránt idézi a bőr pólusait, a felületet behálózó ereket, azt a finom rendszert, amelyből a szervezet felépül. Az élet történéseinek hajszálerei. Mikroorganizmusok. Folyamatos élet és halál helyszínei bennünk. Halandó, romlandó, rothadás és szétesés: ahogy a test is, ami hordoz, egyszer elhal. A bél a só és a víz segítségével megtisztul, a romlandó tartóssá válik, majd kifeszítve átlényegül. Horizontális és vertikális (a keresztre feszítés); s az ötödik, a közép, amiből minden kibomlik, s amibe minden visszahúzódik egyszer.

A művek folyamatos határátlépésre hívnak, önnön ellentéteibe: az ösztön és a szellemi, a profán és a szent, a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, a szervetlen, kemény, súlyos és a szerves, lágy, könnyű között mozgunk; egyszerre minden racionális és irracionális, geometrikus és organikus. Egyszerre fény teli, légies, törékeny s egyszerre nehéz és merev. Egyszerre fájdalmas és egyszerre átlényegítő. A megszületés fájdalma. Ahogy a bél felvágása, kikészítése, tűkkel való átszúrása: a szenvedés értelmét fedi fel. Az áldozat értelmét. Hogy ami először belül volt, rejtve, sötétben, az megtisztulva alakul át, fény által átjárhatóvá, átlényegülté válik.



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Stáció 32 (1992)

 

 

Lovas Ilona

 
képzőművész, textilművész (Budapest, 1948. január 1.)

 

1970-1974: Magyar Iparművészeti Főiskola, szövő szak. 1973: milánói Textiltriennálé II. díja; 1993: Munkácsy-díj; 2005: érdemes művész. A » Velemi Textilművészeti Alkotóműhely tagja. 1975-1977 és 1990-1991 között New Yorkban lakott. Budapesten él. 2002-ben DLA fokozatot szerzett, 2004-ben habilitált, egyetemi docens a Nyugat-Magyarországi Egyetemen. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
Lovas Ilona pályafutása a 70-es években textilművészként kezdődött. Ez az időszak a kísérleti textil korszaka volt, a művészek, így Lovas is, a műfaj határait feszegették. Munkásságának első időszakában olyan tárgyakat hozott létre, amelyek már nem textilek voltak, hanem lágy anyagokból készült képzőművészeti objektek. Ilyen volt az 1980-as pécsi kiállításán bemutatott environment: víz, fű és nyomott vászonanyag kombinációja. Kőszegi kiállításán hét darab, kézzel öntött nagyméretű papírtáblát állított fel: Stációk (1984). Az egyes táblákon növényi magokból és a papírt merevítő, belső drótkonstrukcióból alakultak ki a felületen át- meg átütő keresztmotívumok. A többi táblán nem jól olvasható, inkább jelzésszerű testamentumszövegek szerepeltek. Az utolsó tábla - oltárként - vízszintesen feküdt a földön, papírfelületéből fű sarjadt. Ez a "természetpanteon" a természetműtárgy viszony új fejezete volt. A műalkotásban a természet nem mint ábrázolás jelent meg, hanem önmaga a természet lépett elő műtárggyá. A XX. század pusztuló biológiai környezetében élő művésze számára kötelező gondolat áll Lovas Ilona tevékenységének középpontjában: az életelemek és az ember kapcsolatrendszerének tönkretétele elleni tiltakozás. A természetre és a Testamentumra utalás együttes hatása, a "keresztre feszített természet" allegória tökéletes formai megteremtése Lovas munkáját korszakos jelentőségűvé emelte. A 80-as évek végétől egy másik biológiai eredetű anyagot talált művei alapanyagául, a marhabelet. Abban a formában, ahogy ő használja, ez a közönséges, állatias anyag pergamenné nemesül. Nagy orsó- és gubóformákból épít össze szobrokat, installációkat. A bél egykori erezete, mint egészen lenyűgöző ornamentika (jégvirágszerkezet) konzerválódik szobrai felületén, és ezzel a közvetlen természeti eredetére utal vissza. A pergamencsíkokból kialakított hatalmas henger, légiesen lebegő gubók vagy az óriási katlan, a gigantikus pajzs mind az életről szólnak, annak nyomon követhető jeleivel és mégis műtárggyá dermedt formáival. A 90-es évek közepén ezek az installációk újra társulnak az öntött papírral, mágikus, titokzatos apró tárgyak serege jön létre, üzenetek a jövő századnak.

A legutóbbi kiállítások:


2000 • Intuíció, innováció, invenció, Műcsarnok, Budapest • A második nem [Nőművészet Magyarországon 1960-2000], Ernst Múzeum, Budapest • Dialógus, Műcsarnok, Budapest
2001 • Re-conciliations. Quinze artistes contemporains hongrois, Espace Commines, Paris • Women’s art in Hungary, National Gallery of Modern Art, New Delhi
2002 • Megbékélések, Kiscelli Múzeum, Budapest • Global Priority. JCAL, New York • Nagy Magyar Textilkiállítás, Szombathelyi Képtár, Szombathely
2003 • Metakommunikáció, Accademia d’Ungheria, Róma • A lélek útja, Vigadó Galéria, Budapest
2004 • Elhallgatott Holocaust, Műcsarnok • Textilfalak, falfestmények, Stuttgarti Magyar Intézet, Stuttgart • Test-Tér-Kép, Knoll Galéria, Budapest • 4+4, Women’s bath, Sofija • Folyóparti kapcsolatok, Las Palmas, Rotterdam.

A legújabb szakirodalomból:


Vargha M.: Hogy az ióta el ne vesszen. Lovas Ilona installációja Pannonhalmán. Pannonhalmi Szemle, 2000/3.
Lukács Á.: Beszélgetés Lovas Ilonával. Vigília, 2000/9.
Strucz J.: Generációk, stratégiák, nőtípusok. Női művészek, természethez kötődő női identitás szimbólumok a magyar képzőművészet új médiumaiban. In: Modern magyar nőművészettörténet. [szerk.: Keserü K.], Budapest, 2000
L. Molnár M.: Az aktuális KZ-Oratórium, Praesens, 2003/2.
András E.: Megpattant a feledés burka, Praesens, 2004/1.

Fitz Péter


Forrás: http://www.artportal.hu/lexikon/muveszek/lovas_ilona

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.