Sehol egy omegaránc – Tolnai Ottó hetvenedik szegedi születésnapjáról
Tolnai beszélne, de „le van tiltva”. Megijedünk. „A család”, teszi hozzá. Nevetünk, végre őszintén. Majd a szegedi Tolnai-történet estikeillatán keresztül érezni kezdjük az embert a szavak mögött, egy rajzát az életnek, ami nem életrajz. Az asszonyt, aki a szegedi estikeillatban napok óta először hagyja el haldokló férjének szobáját, és megköszöni az arra sétáló Tolnainak, hogy kijöhetett. Elcsendesülünk. „Ez az én Estikém neked” – teszi hozzá a hetvenéves mesélő a mellette ülő hatvanasnak. Látszik a tíz év, és más egyéb is. – Boldog Zoltán helyszíni tudósítása
Sehol egy omegaránc
– Tolnai Ottó hetvenedik szegedi születésnapjáról
(Szeged, Régi Zsinagóga, 2010. július 17.)
Felnyitott boríték az est, amely Tolnai Ottót köszöntené hetvenedik születésnapján. Ha már nyitva találjuk, beleolvasunk, akár a Jelenkor szerkesztőségének buzgó titkárnői a szerzőknek szóló levelekbe, hogy meggyőződjünk: tényleg ő a címzett, és csak neki szól-e az üzenet, ha van egyáltalán. Négy hang lapul ott, négy különböző emberé, akik az ünnepelt miatt választották a szegedi Régi Zsinagóga épületét, ahol a másik születésnapos a húsz éves Thealter. Meglepő módon az alternatív színházi fesztivál is több mint egy héten keresztül Tolnai Ottót köszönti, hisz fő témája Tolnai Világlexikona, amely köré számos előadás szerveződik.
A Jelenkor pedig egy különszámmal köszöntötte a délvidéki mestert, melyet az esten Ágoston Zoltán szőtt tovább néha válaszoknak beillő kérdéseivel és ettől függetlenül is szimpatikus instruálásával, amely a pulpitusra szólította a nem oly rég hatvan évessé érett Esterházyt, hogy szinkronizálja saját alkalmi vallomását arról: milyen lenne, ha ő lenne Tolnai Ottó. Akkor könnyedebb lenne, nem ilyen alkalmi, mert Tolnai Ottó minden írása alkalom. A többi úgyis a szokásos Esterházy-humorral felvértezett esztétizált semmi bravúros előadásban néhány Tolnai-szövegutalással, nem lopással. Szórakoztató, szerethető (l. a Jelenkor Tolnai-számában). Majd a rendezvény egyik meghívottja, Mikola Gyöngyi, irodalomtörténész, jótékony Esterházy-provokátor próbálta kezébe venni az est moderálását, és szülinapi anekdotázássá alakítani a köszöntést, némi irodalomelméleti és -történeti aláfestéssel. „Mégiscsak kell valamit mondani az emberről” – súgja neki Ágoston Zoltán, feltéve végre egy kérdést is: „Hogy is vannak ezek az életrajzok?”
Tolnai beszélne, de „le van tiltva”. Megijedünk. „A család”, teszi hozzá. Nevetünk, végre őszintén. Majd a szegedi Tolnai-történet estikeillatán keresztül érezni kezdjük az embert a szavak mögött, egy rajzát az életnek, ami nem életrajz. Az asszonyt, aki a szegedi estikeillatban napok óta először hagyja el haldokló férjének szobáját, és megköszöni az arra sétáló Tolnainak, hogy kijöhetett. Elcsendesülünk. „Ez az én Estikém neked” – teszi hozzá a hetvenéves mesélő a mellette ülő hatvanasnak. Látszik a tíz év, és más egyéb is.
Mikola Gyöngyi szerint a közös ős Kosztolányi, aki égi meglepetésvendégként fűzi össze a szálakat a legújabb Esterházy-kötet (Esti) és a szerzői előadásában elhangzó Tolnai-vers között. Ottó úgy olvas, hogy mi válunk ünnepeltté. Alázat érződik szavain, tudja, hogy az ember is szerethető, de most a költő születésnapját ülik. Úgy olvas, mintha „hajszál lenne a nyelvén”, megváltozik a hangja. Ottókántálás: emberből költő lesz. Arcán nyoma sincs az omegaráncnak. Fogadóiroda fogadóiroda mellett, talán a világ végéről beszél, egy vízióról. Feltűnik egy pápaszem Raguzából, aranykeretes Zeiss, ami tényleg a pápáé. Aztán utazunk a Szentatyához, egy raccsoló langaléta úrral egy magánkihallgatásra, ahol Kosztolányi mellé keveredünk, aki a közös ős. Meg a pomagránátalma is, a ravatalon és a versben. És még Tolnai Simonra és egy Esterházy-bókra is van ideje a versnek, amely akarva, akaratlanul így köszönti a korábbi köszöntőt. Ahogy a Mosztárban szétlőtt kávézóban ők, mi is otthon érezzük magunkat a kávéházként berendezett asztalok körül. „Nehéz, meghaladja az embert a saját verse” – zárja a köszöntésünket.
Majd rövid időre Esterházy-születésnappá válik a beszélgetés, szigorú motívumellenőrzéssel, miközben kiderül: Mikola Gyöngyi térképként és GPS-koordinátaként használta a Semmi művészet egyik leírását. Amint megtudjuk: sikeresen, ugyanis eljutott a regényben bemutatott boltig. A valóság azonban rácáfol erre, éppen az író bontja le az illúziót: amire az irodalomtörténész rátalált, nem az a bolt. Kétségek merülnek fel az irodalom hasznosságával kapcsolatban. Annyira nem sajnálja senki, főleg Esterházy. „Érdektelen pontosság lenne” – így számol le a valósággal. A tényeknek viszont stiláris sugárzása van, ezért sem ártanak. A stílus vezeti a valóságot orránál fogva. Meg a fülénél, merthogy a pápafülek esztétizált és valós nagysága mellett elmenni nem lehet. Mint ahogy Tolnai Ottó szerint a Kosztolányi-féle omegaránc mellett sem, ahova a pápaszemet is könnyű behelyezni. Mégiscsak hasznos néha.
Nem úgy, mint a műhelytitok, melyet Esterházy örömmel kifecseg, akárha saját poétikájának bulvárkivonatát adná, nem tudva arról, hogy mindenki máshogy ír. Ottó csak annyit mond: „hajnalban felkelek, dolgozom”. Inkább az alteregók felé vinné el a beszélgetést, Tolnai Simon bácsi felé, egy kicsit Ottó irányába, aki akár elindíthatta volna a szexuális forradalmat.
Nem is baj, hogy Ottó többet beszél, mert EP szerint Ottó – akár Mándy vagy Tandori – „úgy tud beszélni, ahogy ír”. Végtelen mondatai motivikusan visszatérnek, és ami a legfontosabb: „nem beszéli el maga elől a szöveget”. Pedig Tolnai szeret mesélni, a gránátalma színéről, élőszóban is, versen kívül, a valóság árnyalataival. Meg kell tanulni róla szólni, de ez egy „véletlen adottság”, szabadkozik.
Zárásként két ajándék a születésnaposoknak. Egy befejezetlen, összerakható, faximile Nabokov-regény az irodalomtörténésztől. Tolnai Ottó pedig „egy fiatal költőbarátját”, Weiner Sennyey Tibort kéri meg, hogy egy korábban mobiltelefonnal rögzített versét felelevenítse. „Úgy olvas, mint én, csak jobban; így olvasok én, ha jó formában vagyok” – teszi hozzá bátorító őszinteséggel. A fiatal költő pedig él a bizalommal, előveszi Iphone-ját, merthogy Ottó tudottan telefonköltő. Betölti szavaival a zsinagóga terét a Pilinszky és Kormos telefonbeszélgetését megverselő ottókántálással, amely tiszta, akár az eredeti.
Habár a felbontott születésnapi boríték végül öt embert rejtett, azon sem lepődött meg senki, hogy a koraesti ég alján megjelent egy finom omegaránc, ahová az Isten felhelyezhette szemüvegét.
Boldog Zoltán
Fotók: Révész Róbert, www.thealter.hu
