Könyvszakmai fórum Szőcs Gézával - avagy a csendes költő és a hangjukat hallató kiadók
"Az e-bookok jövőjét tekintve egyértelmű volt a konszenzus, hogy idővel kiszorítja majd a papíralapú könyvállományt, abban azonban már eltértek a vélemények, hogy mennyire kell ezt nyugodt szívvel tudomásul venni. A kérdés legpragmatikusabb szemlélője az Osiris Kiadó részéről Gyurgyák János volt, a legóvatosabb megközelítője pedig a Vince Kiadó. Gál Katalin hangsúlyozta, hogy nem szabad felülni teljes egészében a digitalizáció csábításának, mert a mai magyar helyzet e téren elkeserítő eredményeket is produkál. Az, hogy gyakorlatilag mindent azonnal „felhánynak” az internetre, és a legtöbb könyv tartalma átfésületlenül hozzáférhető még a megjelenése előtt, csak növeli a kiadók szakmai tevékenységének fontosságát." - Laik Eszter tudósítása, Szőcs Tekla fotóival.
Könyvszakmai fórum
Szőcs Gézával
- avagy a csendes költő
és a hangjukat hallató kiadók
Egy nappal a kultúráért felelős államtitkári beiktatása előtt Szőcs Géza a hazai értékteremtő könyvkiadók szép számmal jelenlévő – mintegy harminc – képviselőjével, valamint szakmai orgánumaikkal közösen megvitatta az ágazatot érintő legsürgetőbb kérdéseket. Bár a lehetséges válaszokig és megoldásokig nem jutottak el, de az egyeztető fórum végkicsengése s egyben Szőcs Géza javaslata alapján is remélhető, hogy e találkozó csupán első állomása volt egy konzultációsorozatnak.
A rendezvényen a költő-író államtitkárjelölt a maga visszafogottságával inkább csendes odafigyelőként, a panaszok meghallgatójaként vett részt, a szót a kiadók képviselői adták át egymásnak.
A vitát vezető Kovács András Sándor (Kossuth Kiadó) bevezető szavai után Szőcs Géza azzal köszöntötte a jelenlevőket, hogy hisz abban, hogy a könyv valahol a tárgy és a műtárgy között elhelyezkedő érték, s mint ilyen, örökérvényű. Ettől függetlenül tudomásul kell venni, hogy a Gutenberg-galaxisnak oly módon vége, hogy a papíralapú könyv egyre kisebb arányban lesz kelendő. Nemsokára a könyvesboltba járók ahhoz hasonló kis szektát fognak képezni, mint a régiségboltok látogatói. Az ennek nyomán szóba került digitalizációs kérdés egyike volt a fórumon felvetődő témáknak, melyek négy nagy kérdéskörbe csoportosíthatók.
Az e-bookok jövőjét tekintve egyértelmű volt a konszenzus, hogy idővel kiszorítja majd a papíralapú könyvállományt, abban azonban már eltértek a vélemények, hogy mennyire kell ezt nyugodt szívvel tudomásul venni. A kérdés legpragmatikusabb szemlélője az Osiris Kiadó részéről Gyurgyák János volt, a legóvatosabb megközelítője pedig a Vince Kiadó. Gál Katalin hangsúlyozta, hogy nem szabad felülni teljes egészében a digitalizáció csábításának, mert a mai magyar helyzet e téren elkeserítő eredményeket is produkál. Az, hogy gyakorlatilag mindent azonnal „felhánynak” az internetre, és a legtöbb könyv tartalma átfésületlenül hozzáférhető még a megjelenése előtt, csak növeli a kiadók szakmai tevékenységének fontosságát. De a legjelentősebb évszázados vívmány az egyes tudományterületek, szakkifejezések magyar nyelvű használhatósága, a magyar tudományos nyelv létezése. Az internetes tartalmak térhódításával, a nyomtatott könyv kiszorulásával s ezáltal az angol térhódításával ez lenne a legnagyobb veszteség. Ezen kívül – s ebben szintén különösen érintett a Vince Kiadó – bizonyos típusú könyvek, így például a művészetiek, mint könyvtárgyak, alkotások is jelentősek: ezeket sem szoríthatja ki tehát a digitalizáció.
A fórum során a második, s egyben legnagyobb problémakört az állami támogatások és az állami beavatkozás szükségességének kérdései alkották.
Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnöke nagyra értékelte a hazai könyvszakma belső hajtóerejét, melynek eredményeként szinte minden változás, ami az ágazatban az elmúlt húsz évben végbement, piaci alapú volt, nem állami segítséggel történt. A többi kulturális szereplőhöz képest a könyvszakma, mondhatni, „megszervezte” magát – összegezte Zentai Péter a pozitív tapasztalatot. Az állam szerepét szemügyre véve azonban már korántsem ilyen rózsás a helyzet. A felsőoktatási szakkönyvkiadást támogató program például az elmúlt években a 600 millió forintról nulla forintra zuhant, s e veszteséget a vitadélután valamennyi megszólaló résztvevője egyhangúan a szakmára mért legbrutálisabb csapásként értékelte. Nem véletlen: a fórumon épp azon kiadók képviselői ültek, akik a természet- és társadalomtudományi valamint a művészeti kiadványok előállításának legfontosabb hazai műhelyei. Kormos Sándor a Könyvtárellátótól kiegészítette ezt azzal, hogy ne feledkezzünk meg a könyvtárak és a pedagógusok támogatásáról sem, amelyek ugyanígy a mélybe zuhantak, illetve ezek az érintettek a támogatást az „életben maradásra” kénytelenek költeni, nem arra, amire eredetileg az rendeltetett.
Zentai Péter László számadatokkal támasztotta alá az állami ráfordítás hiányát. A könyvszakma legutóbbi éves bevétele bruttó 67 milliárd forint volt, melynek mindössze 1 százalékát képezte állami segítség. Történik mindez úgy, hogy a Nemzeti Kulturális Alap legnagyobb befizetője épp a könyvszakma. „Még viccből sem szabad tehát azt mondani, hogy akár ne adjon az állam semmit” – reagált Zentai Gyurgyák Jánosnak egy korábbi megjegyzésére, miszerint ha már pusztán azt az áldatlan helyzetet megoldanák központilag, hány fénymásolóüzemet számolhatunk össze a hazai egyetemek környékén (több százat), amelyek mind a könyvek illegális sokszorosítását szolgálják, nagy eredmény lenne. Gyurgyák egyébként is problémásnak látta, hogy olybá tűnik, „mintha itt ülnénk és állami támogatásért sírnánk”. Hiszen, mint kiemelte, a HEFOP-ra (Fejlesztési Operatív Program) 2,7 milliárd ment el, ami zéró eredményt hozott a felsőoktatásnak, s a TÁMOP (Társadalmi Megújulás Operatív Program) 2,8 milliárdjának vélhetően megintcsak nulla hatása lesz. Kis Ádám a Szakkönyvtől javasolta, hogy a kiadókat be kellene vonni a TÁMOP-ba oly módon, hogy az egyetemeket érdekeltté kell tenni a kiadókkal való együttműködésre. Az egyetemi könyv- illetve jegyzetkiadás egyébként is erősen problematikus területet jelent azáltal – értettek egyet többen is a résztvevők közül – hogy az egyetemi kiadványok kizárólag állami pénzekből finanszírozzák, és csakis az egyetemi erőviszonyok alapján dől el: ki jelenik meg.
A részmegoldást a legtöbben a Márai-programban látják, amivel persze még mindig messze nem érkezett el a Kánaán, ahogyan Zentai Péter fogalmazott. (A programban részt vevő könyvtárak egy 1000 címet tartalmazó, folyamatosan frissülő listáról rendelhetnek, amely 40 százalékban szépirodalmat, 60 százalékban tudományos és szakkönyveket, valamint ismeretterjesztő kiadványokat tartalmaz. A magyar szerzők prioritást élveznek majd. A kiadók címeikkel pályázhatnak, amelyek felkerülhetnek az állami könyvvásárlás listájára. – L. E.) Kovács András Sándor összehasonlítva a Márai-programot a skandináv modellel – azaz, hogy Svédországban az állam minden írótól megvesz 500 példányt – a hazai változatot jóval kockázatosabbnak találta. Szembehelyezkedve azonban Péczely Dóra Márai-kurátor véleményével (aki a Magyar Könyv Alapítványt is képviselte) nagyon is helyesnek vélte, hogy a kiadóknak a címeikkel pályázni kell, s ennyiben van számukra „kockázata” a programnak. Szintén ütközési pont volt Péczely Dóra és Kovács András Sándor véleményében a határon túli könyvtárak száma: míg Péczely kevesellte azt, a Kossuth Kiadó vezetője kihangsúlyozta, hogy milyen mértékű könyvadományban és támogatásban részesítették az elmúlt időszakban a szomszédos országokat, különösen Kárpátalját.
A kiadók támogatottságának növelésére egy lehetséges „másodikutas” alternatívát vezetett elő Orbán György, aki a szakma jól ismert könyvesboltosaként s az immár hagyománnyá lett Ráday utcai rendezvények tevékeny résztvevőjeként szólalt fel. A könyvesboltok lehetséges megmenekedése szerinte a városfejlesztési feladatokkal való összekapcsolásuk, mint a IX. kerületben is zajlik az önkormányzat közreműködésével. Egyfajta „könyvesboltturizmus–városfejlesztés” lehetőségét vázolta fel ezzel.
A délután harmadik kérdésköre a Magvető Kiadó képviseletében jelen lévő Sárközy Bence felvetése után kristályosodott ki. A könyv mint az első számú országimázs több figyelmet és támogatást érdemelne, mint mondjuk a hazánk népszerűsítésére szánt hatalmas költségvetésű filmek. Mint Sárközy elmondta, a Magvetőnek ugyan sikerült idén eddig tizenhárom szerző jogait eladni külföldön, de ez kizárólag a bizalomnak és a jószerencsének köszönhető. Itthon ugyanis nincsenek ügynökségek, ezt a munkát is a kiadóknak, illetve a Magyar Könyv Alapítványnak kell elvégezni. A szerkesztő kihangsúlyozta a magyar szerzők háttérbe szorulását a külföldi színtéren, példaként felhozva a minket sokkal megelőző Horvátországot, Romániát és Lengyelországot. A nemrég lezajlott Torinói Könyvvásáron például Románia tíz szerzővel volt jelen, míg Magyarország eggyel sem. Nem lehetünk büszkék arra sem, ha egy magyar írónak van egy nyugodt, alkotásra fordítható éve, akkor az szinte minden esetben a német állam finanszírozásával lehetséges. (Erre is a Márai-program jelenthet majd orvosságot százmilliós nagyságrendű ösztöndíjprogramjával, mint azt Kovács András Sándor megjegyezte.)
A fórum vége felé közeledve Szőcs Géza vetette fel az egyöntetű elégedetlenségről tanúskodó morajt kiváltó kérdést: „Ti hogyan ítélitek meg a Matyi Dezső-féle sikertörténetet?”. A könyvszakmába kevésbé beavatottak számára: a kérdés a könyvkereskedelmi mogulok kialakulására és térhódítására vonatkozott. A délután e negyedik, s egyben záró témájához hozzászólók véleménye megegyezett abban, hogy Magyarországon a könyváruházak rendkívüli mértékben túlméretezettek, a kiadók „bedőltek” a polcok megtöltésének követelményéből adódó látszatigénynek, ami szó szerint csak a látszatra megy. Eközben az egyes kiadók az eladások után több tízmillió forintokat hagynak ott például a kérdésben elsősorban érintett hálózatban. Bár a moderátor némiképp védelmébe vette a kereskedőket, akik az elmúlt válságterhes időszak dacára komoly fejlesztéseket vittek véghez, és meghódították a plázákat, de Kis Ádám kontrájához szinte mindenki csatlakozott: ugyan mi jó származott ebből a kiadóknak? Zentai Péter a vita ezen pontján sietett elébe menni az egyébként gyakran felvetődő „vádnak”, miszerint túl sok a könyv, túl sok a cím: ha a két évvel ezelőtti 14 ezer magyarországi címet tekintjük, még mindig elmaradunk az akkori 17 ezres cseh termés mögött. Gyurgyák János a kereskedelem kontra könyvkiadás antagonisztikus ellentétének alátámasztására a szintén gyakran emlegetett építőipari hasonlatot hozta fel, érzékeltetve a körbetartozások súlyosságát, aminek gyökere a bizományosi könyvkereskedelemben keresendő. Ami egyébként példátlan másutt a világon.
Szőcs Géza zárszavában hivatalosságtól mentes, baráti hangon reagált a felsorolt problémákra. Költői kérdésként tette fel, miért tartunk a krízis felé vajon, amikor a hazai könyvkínálat lenyűgöző. A mindenkori kormányzat akkor jár el helyesen, mondta, ha minden eszközzel az olvasáskultúra javítását szolgálja. Mint leendő államtitkár megígérte, maga is minden instrumentumot ennek az érdekében fog mozgósítani. Ha ennél biztatóbb, messzebbre mutatóbb ígéreteket, lehetőségeket festene föl, az már írói munkássága része lenne – jegyezte meg némi iróniával. Nem szívesen nézne szembe továbbá azzal, ha a nevéhez olyasmi fűződne, ami a kultúra bármely szegmensében vállalhatatlan. A magyar könyvtermést és a magyar nyelven megjelenő számtalan más alkotás ahhoz hasonló hungarikum, mint a kőszínházaink sokasága, amire büszkének kell lennünk. Ennek érdekében befejezésként annyit kért, hogy a szakma képviselői mindig naprakészen jutassák el hozzá a megoldásra váró feladatokat.
Laik Eszter
Fotók: Szőcs Tekla
