Jelige: Uriel – Hogy mitől érzem igazán pocsékul magam…(mindig lehet más), Hogy éltek ti, emberek?, Este

Hogy mitől érzem igazán pocsékul magam…(mindig lehet más)

Igazán pocsékul érzem magam
A pártoktól,
Az idejétmúlt ideológiáktól,
A nacionalizmustól,
Az országhatároktól,
Az oktalan büszkeségtől,
Az elvakultságtól,
Az erőszaktól,
A múlt sarában való fetrengéstől,
A gyűlölettől,
Az uniformisoktól,
A fegyverektől,
Mindenkitől, aki vizet prédikál (és csak úgy nyakalja
az Egri bikavért)
Azoktól, akik nem faszt rajzolnak a szavazócédulára,
Akik szavaznak és hisznek abban, hogy nem bűnözőket támogatnak,
A kommunistáktól,
A fasisztáktól -
a náciktól úgyszintén -
mindennemű szélsőségtől,
S azoktól is, akik elveszik tőlem azt az érzést,
Hogy milyen egy nemzethez tartozni.

De legfőképpen akkor kezdek émelyegni, amikor arra gondolok,
Hogy akár emberekként is élhetnénk;
Egymással békében élő állampolgárok csendélete
Lehetne mentsvárunk bíztató jövőképként.

Hogy éltek ti, emberek?

Cigarettám tünékeny füstjén át,
Alkoholgőzös mámoromban
Nézek a világra.
Semmi sem szürkébb, vagy romlottabb,
Mint egyébként lenne,
Hisz minden ember ugyanoda igyekszik
Ugyanolyan célokkal
Ugyanolyan akarattal
Ugyanazért a pár ezresért
Amiért a belét is képes kidolgozni
Nevetséges munkákat végezve,
Amiért megveheti az asszonynak a diétás joghurtot
Amiért a gyerekeinek agyát idióta műsorokkal mérgezheti
Amiért az anyját szociális otthonba adhatja
Amiért elmehet kurvázni, vagy csak
A titkárnőjével kefélni és annak aranygyűrűt adni
A karácsonyi partin,
Míg otthon a feleség a két
Hibátlan, szőke, kék szemű utódot pesztrálja.
Amiért benzint tölthet a kocsijába
Amiért elmehet horgászni a haverokkal,
És hülyére inni magát a sarki kocsmában
Anélkül, hogy bárki is tudná róla,
Kicsoda is valójában.
Egy elveszett ember a milliárdból
A konvenciók csapdájában.
 

Este

Utolsó leheleted, mozdulatod,
Utolsó gondolatod még az éberség partján
Egyensúlyozva
Bukik egy újabb, bódító álomba.

Izmaid elernyednek, karod elgyengül,
A szemed sem rezeg már.
Mozdulatlanul
Álmod az álmomhoz simul.

Törékeny vagy, elveszett gyermek.
Apró sóhaj, mi bukdácsolva
Felém suhan;
S olykor megbotlik a párnahuzat lankáiban.

Tán el sem tudod képzelni, milyen ilyenkor
Igazán önzőnek lenni. Sem a Nap melege,
Sem a tavaszi szél nem simogat,
Csak én vagyok, aki láthatja arcodat.

Sötét lesz. Lekapcsolom
A lámpát nemsokára,
Csak még hadd lássalak ezen a napon
Ébren.
Ezen a napon Téged utoljára.