Irodalmi Jelen

Transzban a Grand – Tudósítás a Transzírványok című blogkötet szegedi bemutatójáról

2010. május. 20. - 20:44

"A legdurvább játékos a könyv szerkesztője, Bakó Rozália. 17 internetes identitással büszkélkedhet. Egyiküknek, Kövi Sárának még verseskötete is jelent meg, melynek éppen a Grand Caféban volt a bemutatója, és akkor merült föl jelen blogkötet ötlete is. Olyan sok jó írás van, kár parlagon hagyni a virtuális semmiben. És valóban csak ennyi kell egy könyv megjelentetéséhez.
A Transzírványok ugyanis semmiféle koncepciót nem követ. Szigorúan ragaszkodik a közösség önrendelkezéséhez. A szerzők is egymást ajánlották, hólabdaként duzzasztva könyvvé saját közösségük alkotásait. Az egyetlen összekapcsoló momentum az erdélyi kötődés. De még ez is „csak” virtuális. A materiális világban a szerzők Finnországban, Svédországban, Budapesten, Szegeden és Erdélyben élnek, de a Transindex.ro blogrovatán, az Egologon találtak egymásra, így legfeljebb a szervergép az, ami Erdélyből táplálja a közösséget, amely egy idő után függetlenítette magát ettől a felülettől is – egy kisebb blogcsetepaté lezárásaként." - Erlauer Balázs tudósítása

Transzban a Grand

– Tudósítás a Transzírványok című blogkötet szegedi bemutatójáról

(Szeged, Grand Café, 2010. április 6. 19.00)

Régen ült olyan vegyes társaság a Grand Café leghátsó asztalánál, mint május 6-án estefelé. A huszonévestől kezdve az idősebb korosztályig, a tipikus magyaros arctól az átlag-egyetemistáig sokféle árnyalatot képviselt a nyolc ember. A Transzírványok című könyv bemutatójára készülődtek. Kezembe veszem a könyvet. Semmi különös: ragasztókötés, vékony kartonborító, olcsó papír. Az első pofon a tartalomjegyzéknél ér. Baudolino, Kücsük, Nagyem, Sultanus Beatus, Timó. Nicknevek. A borítón az alcím: Erdélyi kötődésű bloggerek írásai. Felnézek a könyvből a vegyes társaságra. Vajon melyik álnév kit takar?

Elcsípek pár bemutatkozást. Van, aki álnéven mutatkozik be, van, aki hozzáteszi születési nevét is. Sokan most látják szerzőtársukat először. Izgalmas pillanatok. Amikor MMORPG függő voltam, klán-találkozón engem is meglepett, hogy ki ül a drabális ork harcos mögött, meg hogy a tündér varázslónő valójában egy harmincas informatikus pasi. Hasonló a helyzet, de ők a „webnaplók” alapján kicsit jobban ismerhetik egymást. A netközösség azonban egészen másképp működik, amikor ideiglenesen élővé válik.

Beülünk a terembe, a mozivászon előtt szépen felsorakozik a hét blogger és a kötetet illusztráló. Már előre örülök a hálás témának, hogy milyen jó eszmefuttatások születnek a két felületről (blog és könyv), a múlandóságról, a másolhatóságról, az interaktivitásról meg egyéb médiatudományos okosságokról.

De nem. Egyszerűen és közérthetően a bloggerekről van szó. Köszönhető ezt Tülkös Terézia elegáns moderálásának is.

A könyv szerkesztője, Bakó Rozi most is figyel a bloggerekre

(Fotó: Takács Tibor)

Rövid bemutatkozással nyitnak a szerzők. Szultánusz Böjátusz, vagyis Boldog Zoltán azért használ álnevet, hogy külön válassza bloggertevékenységét egyéb munkáitól. Mezei Nelli nem árulja el igazi nevét, mert ezt jobban szereti, elvégre ő választotta. Elmondása szerint azért kezdte a blogolást, mert meg akart tanulni írni, aztán annak rendje és módja szerint függő lett a kommentek kínálta interakciók varázsától. Nagyem, alias Nagy Emőke a tipikus költözés utáni élménymegosztó, aki lusta volt minden ismerősének külön mesélni új élményeiről. Könyvbagoly – becsületes nevén Stenszky Cecília – nyílt naplót vezet, de mellette magának is ír egy titkosat, hagyományosan, papíron. Geréb Marika nyíltan vállalja saját nevét és csak mellékesen említi, hogy a neten gyermekkori beceneve után Ric-ként van jelen. A Tempetőfiként író Demeter Szilárd is egy költözésnek köszönheti webnaplóját, ami berántotta a blogközösség virtuális világába. Bár bevallása és bevállalása szerint őszinte self-blogot ír, a felület sokféle identitásjátéknak és virtuális ismerkedésnek ad terepet, amiben aztán könnyen csalódhat a való világba visszatérő ember. A legdurvább játékos a könyv szerkesztője, Bakó Rozália. 17 internetes identitással büszkélkedhet. Egyiküknek, Kövi Sárának még verseskötete is jelent meg, melynek éppen a Grand Caféban volt a bemutatója, és akkor merült föl jelen blogkötet ötlete is. „Olyan sok jó írás van, kár parlagon hagyni a virtuális semmiben”. És valóban csak ennyi kell egy könyv megjelentetéséhez.

A Transzírványok ugyanis semmiféle koncepciót nem követ. Szigorúan ragaszkodik a közösség önrendelkezéséhez. A szerzők is egymást ajánlották, hólabdaként duzzasztva könyvvé saját közösségük alkotásait. Az egyetlen összekapcsoló momentum az erdélyi kötődés. De még ez is „csak” virtuális. A materiális világban a szerzők Finnországban, Svédországban, Budapesten, Szegeden és Erdélyben élnek, de a Transindex.ro blogrovatán, az Egologon találtak egymásra, így legfeljebb a szervergép az, ami Erdélyből táplálja a közösséget, amely egy idő után függetlenítette magát ettől a felülettől is – egy kisebb blogcsetepaté lezárásaként.

„Nincs cél, eredmény van” – mondja Bakó Mihály, a könyv illusztrálója. Ebben egyelőre még kételkedem, hiszen ha én kinyomtatnám magamnak kedvenc posztjaimat, abban több szerkesztettség lenne, bár újdonságból nyilván kevesebb.

„Ha jobban tudnék írni, nem blogot írnék, hanem irodalmat” – erősít még jobban kétkedésemben Geréb Marika. Akkor végül is ez a könyv mi a szösz? Nem irodalom, nem szakkönyv, nem útikönyv és a szakácskönyvtől is elég messze van. Blogkönyv? A blog megerőszakolása? Kirángatták a bejegyzéseket a privát szférájukból, és esetleges helyesírási hibákkal, elütésekkel együtt bezárták két kartonfedél közé. És még csak kommentelni sem lehet őket, ejnye.

Újra a kezembe veszem a könyvet, és megpróbálok megfeledkezni arról, amit eddig hallottam. Jó megfogni. Szépek az illusztrációk is, és ki ne lenne kíváncsi egy olyan ember gondolataira, aki Kücsüknek nevezi magát.

A beszélgetések után a szerzők felolvasnak. Villámgyorsan meggyőznek; kiköpöm az eddig rágcsált kételymócsingot, és hallgatom a lendületes, friss, élet szülte poénokat. Már nem érdekel a kohézió, a szerkesztettség, még a kommentek sem. Rá kell jönnöm, hogy a jó szöveg minden téren megállja a helyét, és attól, hogy a szöveg a könyvbe kerüléssel és a szóbeliséggel megváltozik, még értékes maradhat. A blog alapvetően kommunikál. Szórakoztató és elvont módon ugyan, de a kapcsolatteremtés a lényege. Ezekről a szövegekről viszont Örkény egypercesei jutnak eszembe: „Olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is élvezhető!”. „Előnyük, hogy az ember időt spórol velük; mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjedő figyelmet. Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy” blogbejegyzést a könyvből.

Külön fricska, hogy a boltokban hiába keressük, kizárólag a bloggereknél lehet megvásárolni, amihez el kell látogatni a blogjukra, vagy éppen ismerni kell őket.

A könyv nagy előnye, hogy könnyen kezelhető, megfelelő méretű, mobil, de ez az előny az okostelefonok korában kezd háttérbe szorulni, mégis felesleges vitatni, hogy szükség van-e egy ilyen könyvre, egy tablóképre, ami egy folyton frissülő blogközösség életének eddigi legjobb pillanatait örökíti meg. Nyilvánvaló, hogy nincs. De a könyvbemutató utáni pár napban minden villamosozás alatt ezt olvastam. És ez az igazi transz, élmény.