Élet, mű, beszélgetés - Beszámoló Báthori Csaba estjéről a Petőfi Irodalmi Múzeumban
„Báthori kifejtette, hogy megítélése szerint József Attila az az egyetemes szemléletet képviselő magyar lírikus a XX. századi irodalomban, aki talán képes hidat létesíteni a magyar és a német kultúra között, s ezen meglátása vezette el egészen odáig, hogy József Attila teljes életművét németre fordítsa, mely kötet Daniel Muth fordítói álnéven egy svájci kiadó gondozásában jelent meg.” – Kántás Balázs helyszíni tudósítása
Élet, mű, beszélgetés
- Beszámoló Báthori Csaba estjéről a Petőfi Irodalmi Múzeumban
2010. május 18-án Báthori Csaba József Attila-díjas költő volt az X beszélget Y-nal irodalmiest-sorozat vendége a Petőfi Irodalmi Múzeumban, akivel Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó főszerkesztője beszélgetett. Az est családias légkörben indult, az illusztris költővendég ellenére kevesen jöttek el, a körülbelül húsz főnyi közönség pedig szintén az irodalmi élet szereplőiből, írókból, kritikusokból állt.
Aki kérdez: Mészáros Sándor
Mészáros Sándor először pályája előzményeiről kérdezte Báthorit, aki a rá jellemző szerénységgel taglalta, miként végzett kényszerűen bölcsészkar helyett jogot, majd emigrált 1981-ben Ausztriába, ahol diplomája honosítása után tisztviselőként dolgozott, költői pályája pedig viszonylag későn, ezzel párhuzamosan indult. Habár a külföldön eltöltött tíz év lehetőséget adott Báthori Csabának arra, hogy a lehető legmélyebben elsajátítsa a német nyelvet és kultúrát, ezáltal pedig bekapcsolódjon a világirodalom áramkörébe is, ennek ellenére végig megmaradt magyar költőnek, aki németül egy sort sem írt, pusztán magyar költőket fordított németre.
Báthori kifejtette, hogy megítélése szerint József Attila az az egyetemes szemléletet képviselő magyar lírikus a XX. századi irodalomban, aki talán képes hidat létesíteni a magyar és a német kultúra között, s ezen meglátása vezette el egészen odáig, hogy József Attila teljes életművét németre fordítsa, mely kötet Daniel Muth fordítói álnéven egy svájci kiadó gondozásában jelent meg.
A beszélgetés ezután Báthori Csaba és az Újhold költőnemzedékének kapcsolatára terelődött. Mészáros feltette a kérdést, Báthori mennyire tekinti magát az Újhold által teremtett költői hagyomány folytatójának, örökösének, mire Báthori jóleső nosztalgiával beszélt Nemes Nagy Ágneshez fűződő kapcsolatáról, akit még volt szerencséje ismerni, és akit mindenképpen egyfajta mesterének tekint.
Báthori végül szerényen rátért, hogy a vers szerinte Nemes Nagy és mások után elgondolva nem más, mint kézműves tevékenység terméke, az alkotás pedig mérhetetlen alázatot követel a munka és a mű felé. A költő szavaiból semmiféle felsőbbrendűség-érzet vagy a tömegektől elszeparálódó költői öntudat nem hallatszott ki, sokkal inkább az alázat és a költészet szolgálatként való felfogása volt az, amit Báthori szavai közvetítettek.
Emellett szó esett Rilkéről, Báthori Csaba egy másik költői példaképéről is, akitől nem mellékesen kötetnyi verset fordított, ezzel termékenyen hozzájárulva a magyar Rilke-recepcióhoz. Báthori megjegyezte, Rilkéről kevesen tudják, hogy voltaképpen osztrák költő volt, hiszen bár Prágában született, az Osztrák-Magyar Monarchia szülötte volt, s csak annak felbomlása után lett cseh állampolgár, s ennek ellenére elég sokáig Svájcban élt és alkotott. Mészáros Sándor a kérdező szerepében megpróbált párhuzamot vonni Rilke és Báthori életpályája között, rákérdezve, vajon milyen hatással van egy magyar költő alkotói pályájára, ha évekig külföldön él, lehetséges-e a nyelv- és kultúraváltás, vagy a magyar költő élete végéig magyar költő marad?
Mészáros burkoltan választ is adott saját kérdésére, hiszen példaként említette Itamár Jáoz-Kesztet, napjaink egyik legismertebb izraeli költőjét, aki eredetileg Keszt Péter néven született Magyarországon, majd a holokauszt túlélése után Izraelben telepedett le, és főleg héberül írt, ír a mai napig. Báthori e kérdésre érdekes választ adott. Szerinte ugyanis a magyar költőkkel, írókkal szemben egyfajta elvárás, hogy emigrációban is csak és kizárólag magyarul írják műveiket, példaként hozva Márait, ugyanakkor hangot adott azon meglátásának, mely szerint az, ha valaki esetleg nyelvet és kultúrát vált, semmiképp sem kezelendő valamiféle kulturális értelemben vett hazaárulásként. Ő maga persze, hiába közel anyanyelvi szintű német nyelvtudása, sosem volt képes egyetlen eredeti sort sem németül leírni, habár megemlítette, hogy Rilke például fiatal korában oroszul írt verskezdeményeket, élete végén pedig kötetnyi saját kezű francia verse jelent meg.
Aki válaszol: Báthori Csaba
Báthori szavaiból egyszerre sugárzott a liberális szemlélet, a kulturális sokszínűség iránti tolerancia és a magyar hagyományok tisztelete, szeretete. Megítélésem szerint bölcsen adott hangot azon véleményének, hogy a hagyomány bizonyos fokú tisztelete semmiképp sem azonos a maradisággal, miként azt manapság a hagyományra hivatkozók szemére szokták vetni. A hagyomány az, melyhez képest saját identitásunkat képesek vagyunk meghatározni, és amennyiben valaki az irodalomban újítást akar véghez vinni, azt is a múlt hagyományainak ismeretében, azokhoz képest kell megtennie. A tradícióhoz való viszony kapcsán a beszélgetés utolsó szakaszában szóba került Báthori A lírikus 123 epilógja című kötete is, mely Babits ismert versének átiratait tartalmazza, egyszerre játszva a nagy költő művével, helyenként parodizálva azt, ugyanakkor mindenképp az iránta való tisztelet jeleként is megnyilvánul.
A beszélgetést időről időre az est szervezője, Havas Judit irodalomtörténész-előadóművész felolvasásai színesítették a meghívott verseiből, habár maga Báthori is felolvasta néhány rövid alkotását a közönségnek.
Összességében úgy vélem, mindenképpen súlyos, ugyanakkor józan, mondhatni bölcs megállapítások hangzottak el életműről, költészetről, hagyományról, s Báthori Csaba szavai hallatán, illetve verseit olvasva talán visszatérhet belénk a költészet erejébe, értelmébe vetett hit olyan időkben, amikor a költészetnek s egyáltalában a művészetnek talán sosem látott inflációja van.
Kántás Balázs
Élet, mű, beszélgetés
- Beszámoló Báthori Csaba estjéről a Petőfi Irodalmi Múzeumban
2010. május 18-án Báthori Csaba József Attila-díjas költő volt az X beszélget Y-nal irodalmiest-sorozat vendége a Petőfi Irodalmi Múzeumban, akivel Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó főszerkesztője beszélgetett. Az est családias légkörben indult, az illusztris költővendég ellenére kevesen jöttek el, a körülbelül húsz főnyi közönség pedig szintén az irodalmi élet szereplőiből, írókból, kritikusokból állt.
Aki kérdez: Mészáros Sándor
Mészáros Sándor először pályája előzményeiről kérdezte Báthorit, aki a rá jellemző szerénységgel taglalta, miként végzett kényszerűen bölcsészkar helyett jogot, majd emigrált 1981-ben Ausztriába, ahol diplomája honosítása után tisztviselőként dolgozott, költői pályája pedig viszonylag későn, ezzel párhuzamosan indult. Habár a külföldön eltöltött tíz év lehetőséget adott Báthori Csabának arra, hogy a lehető legmélyebben elsajátítsa a német nyelvet és kultúrát, ezáltal pedig bekapcsolódjon a világirodalom áramkörébe is, ennek ellenére végig megmaradt magyar költőnek, aki németül egy sort sem írt, pusztán magyar költőket fordított németre.
Báthori kifejtette, hogy megítélése szerint József Attila az az egyetemes szemléletet képviselő magyar lírikus a XX. századi irodalomban, aki talán képes hidat létesíteni a magyar és a német kultúra között, s ezen meglátása vezette el egészen odáig, hogy József Attila teljes életművét németre fordítsa, mely kötet Daniel Muth fordítói álnéven egy svájci kiadó gondozásában jelent meg.
A beszélgetés ezután Báthori Csaba és az Újhold költőnemzedékének kapcsolatára terelődött. Mészáros feltette a kérdést, Báthori mennyire tekinti magát az Újhold által teremtett költői hagyomány folytatójának, örökösének, mire Báthori jóleső nosztalgiával beszélt Nemes Nagy Ágneshez fűződő kapcsolatáról, akit még volt szerencséje ismerni, és akit mindenképpen egyfajta mesterének tekint.
Báthori végül szerényen rátért, hogy a vers szerinte Nemes Nagy és mások után elgondolva nem más, mint kézműves tevékenység terméke, az alkotás pedig mérhetetlen alázatot követel a munka és a mű felé. A költő szavaiból semmiféle felsőbbrendűség-érzet vagy a tömegektől elszeparálódó költői öntudat nem hallatszott ki, sokkal inkább az alázat és a költészet szolgálatként való felfogása volt az, amit Báthori szavai közvetítettek.
Emellett szó esett Rilkéről, Báthori Csaba egy másik költői példaképéről is, akitől nem mellékesen kötetnyi verset fordított, ezzel termékenyen hozzájárulva a magyar Rilke-recepcióhoz. Báthori megjegyezte, Rilkéről kevesen tudják, hogy voltaképpen osztrák költő volt, hiszen bár Prágában született, az Osztrák-Magyar Monarchia szülötte volt, s csak annak felbomlása után lett cseh állampolgár, s ennek ellenére elég sokáig Svájcban élt és alkotott. Mészáros Sándor a kérdező szerepében megpróbált párhuzamot vonni Rilke és Báthori életpályája között, rákérdezve, vajon milyen hatással van egy magyar költő alkotói pályájára, ha évekig külföldön él, lehetséges-e a nyelv- és kultúraváltás, vagy a magyar költő élete végéig magyar költő marad?
Mészáros burkoltan választ is adott saját kérdésére, hiszen példaként említette Itamár Jáoz-Kesztet, napjaink egyik legismertebb izraeli költőjét, aki eredetileg Keszt Péter néven született Magyarországon, majd a holokauszt túlélése után Izraelben telepedett le, és főleg héberül írt, ír a mai napig. Báthori e kérdésre érdekes választ adott. Szerinte ugyanis a magyar költőkkel, írókkal szemben egyfajta elvárás, hogy emigrációban is csak és kizárólag magyarul írják műveiket, példaként hozva Márait, ugyanakkor hangot adott azon meglátásának, mely szerint az, ha valaki esetleg nyelvet és kultúrát vált, semmiképp sem kezelendő valamiféle kulturális értelemben vett hazaárulásként. Ő maga persze, hiába közel anyanyelvi szintű német nyelvtudása, sosem volt képes egyetlen eredeti sort sem németül leírni, habár megemlítette, hogy Rilke például fiatal korában oroszul írt verskezdeményeket, élete végén pedig kötetnyi saját kezű francia verse jelent meg.
Aki válaszol: Báthori Csaba
Báthori szavaiból egyszerre sugárzott a liberális szemlélet, a kulturális sokszínűség iránti tolerancia és a magyar hagyományok tisztelete, szeretete. Megítélésem szerint bölcsen adott hangot azon véleményének, hogy a hagyomány bizonyos fokú tisztelete semmiképp sem azonos a maradisággal, miként azt manapság a hagyományra hivatkozók szemére szokták vetni. A hagyomány az, melyhez képest saját identitásunkat képesek vagyunk meghatározni, és amennyiben valaki az irodalomban újítást akar véghez vinni, azt is a múlt hagyományainak ismeretében, azokhoz képest kell megtennie. A tradícióhoz való viszony kapcsán a beszélgetés utolsó szakaszában szóba került Báthori A lírikus 123 epilógja című kötete is, mely Babits ismert versének átiratait tartalmazza, egyszerre játszva a nagy költő művével, helyenként parodizálva azt, ugyanakkor mindenképp az iránta való tisztelet jeleként is megnyilvánul.
A beszélgetést időről időre az est szervezője, Havas Judit irodalomtörténész-előadóművész felolvasásai színesítették a meghívott verseiből, habár maga Báthori is felolvasta néhány rövid alkotását a közönségnek.
Összességében úgy vélem, mindenképpen súlyos, ugyanakkor józan, mondhatni bölcs megállapítások hangzottak el életműről, költészetről, hagyományról, s Báthori Csaba szavai hallatán, illetve verseit olvasva talán visszatérhet belénk a költészet erejébe, értelmébe vetett hit olyan időkben, amikor a költészetnek s egyáltalában a művészetnek talán sosem látott inflációja van.
Kántás Balázs
