Versdzsihád – Csepcsányi Éva és Korányi Mátyás tudósítása és Szőcs Tekla fotóriportja a Parnasszus-estről

„Hiszel-e még a versdzsihádban?” – hangzott el a kérdés 2010. március 31-én, a tavaszi Parnasszus-esten, a Magyar Írószövetség Székházában. Az est házigazdája a hagyományokhoz híven a lap főszerkesztője, Turczi István volt, aki Szőcs Gézával beszélgetett. A helyszínen jártunk. Négykezes helyszíni tudósítást írt Csepcsányi Éva és Korányi Mátyás, a fotóriportot hozzá Szőcs Tekla készítette.

Versdzsihád

Csepcsányi Éva és Korányi Mátyás tudósítása,

Szőcs Tekla fotóriportja a Parnasszus-estről

„Hiszel-e még a vers-dzsihádban?”

„Nemcsak új verseket írunk, hanem régieket is.” (Szőcs Géza)
 

   Igen, gyorsan a tárgyra (alanyra) térnék, hiszen a szerdai Parnasszus-bemutató lényegében Szőcs Géza személye köré épült, minthogy az aktuális számban is 66 oldalt szenteltek a harcosnak. Szőcs Géza nem egyszerű eset. Többször megjárta a poklot és mennyországot is, aztán ilyenkor, mikor viszonylag békés időszakában a földön tanyázik, nem szívesen ad ki hangokat. Illetve fütyürészik. Énekel. De ezeket is csak úgy titokban, magában. Tévésorozatoknak köszönhetően igen divatos „foglalkozás-fogalommá” lett manapság a profiler. Ezek az emberek a rendőrségnek dolgozó személyiség-elemzők. A profilerek 10 területen adnak tanácsot a nyomozóknak: a bűntett jellemzői, az elkövető jellemzői, származása, jelenlegi körülményei, priusza, földrajzi elhelyezkedése, várható viselkedése a jövőben, kihallgatási stratégiák, újabb elkövetés esélye, speciális ajánlások a rendőrség részére. Nos, ezek a dolgok azok, amelyekkel igen nehézkesen jellemezhető az erdélyi születésű Szőcs Géza, de egyvalamiben biztosak lehetünk: az újabb elkövetés esélye maximális, százszázalékos, Szőcs Géza nem áll le, Szőcs Géza ír, él, alkot, politizál, szervez, cselekszik, lázad újra és újra. Nem tudom, hogy az őt többször is meghurcoló, letartóztató Securitate-nak voltak-e ilyen profiler alkalmazottjai, de ha voltak, nem volt könnyű dolguk Szőcs Gézával, ez egyértelmű. Egy tudatos, vándorló vulkánhoz tudnám hasonlítani, amiről sosem tudod, hogy hol és mikor tör ki, és azt sem, hogy milyen anyagokat hoz ez az energia a föld mélyéből a felszínre. Egy vulkán, aminek még a működési mechanizmusát se kapiskálja az ember, hiszen olyan aktív, hogy szinte kizárólag működés közben láthatjuk, így nehéz kutatásokat végezni benne, rajta. Változik a formája, összetétele. Ráadásul igen könnyen viccet csinál bármiből, bárkiből, úgyhogy, ha nem akar valaki önmaga paródiájává válni Szőcs Géza értő tolmácsolásában, jobban teszi, ha nem köt bele az élő fába. Így kacagunk Szőcsöt olvasva a mai napig a világ egyik legsötétebb elnyomói gépezetén is: az említett Securitate-n. És így rötyögünk napjaink látszathuszárjain, mutyicézárjain, ballonkabátos pszichozsarujain.

   Igen szép számmal jöttek el az estre meghallgatni Gézát. Szőcs Géza aktuális ember. Bárcsak ilyen aktuális emberektől hemzsegne az „elit”! Mondhatni: mára intézménnyé lett, de nem akar intézményesülni. Gézát meg kell becsülni. Géza Gáza. Géza géz. Kéz a kézben. Észben ész. Muskátli és képzenész. Szőcs Géza hallgat. Szőcs Géza mozdulatlan. És ott hallgatunk mi is Szőcs Gézában, ott vagyunk Géza csendjében, gondolataiban, feszült fesztelenségében (feszengünk), költészetében, érzelmeiben, szerelmeiben, harcaiban, forradalmaiban és ez gyakran kényelmetlen, kényelmetlen nézni őt, nem szereti ha nézik, érzem, látom rajta ezt, és így nem tudok magamra, magamba se nézni, az ego harcol a közösséggel, szeretet a magánnyal, igazság az elnyomással, csak azt tudom, hogy valami megmozdult, szerencsére beszámolót kell írnom erről az estről, majd otthon kiírom magamból… Géééééézaaaaa!!... „Hiszel-e még a vers-dzsihádban?”– kérdezte tőle Turczi István, a Parnasszus főszerkesztője, Orbán János Dénes felolvasott esszéjére reflektálva. Aztán  Blénesi Éva és Pécsi Györgyi beszéltek baráti hangon Sz. G. személyéről és művészetéről, két nő a férfi-estben. Régi, értő ismerősök. Sz. G. vetett közbe néhány szarkasztikus megjegyzést, melyeken jókat derültünk.

  Igen jó felolvasásokban lehetett részünk két színész, Galkó Balázs és Lázár Balázs előadásában. A beszélgetés és a felolvasások között pedig Péter Jánost, a Firkin nevű, ír-punk együttes fuvolistáját hallgathattuk szólóban. Mint egy faun, meresztgette ránk nagy, barna szemeit, miközben fújta a pörgős, ír dallamokat. Szőcs Géza után két ifjú költő, Lázár Bence András és Szöllősi Mátyás olvasta fel a Parnasszus-könyvek sorozatban újonnan megjelent kötetükből egy-egy választott versüket. Aztán néhány pohár bor, barátok és beszélgetés a büfében: hogy alliteráljunk is egy kicsit a bolondozásainkat bejáró esttel.

Korányi Mátyás

Egy muzeális érzés margójára

A Parnasszus-estet Turczi István néhány felvezető mondata nyitotta meg. A folyóiratban megjelent szerzők közül kevesen vannak jelen, mivel jórészük erdélyi – Visky András, Orbán János Dénes, Karácsonyi Zsolt, Sántha Attila –, de képviseltetik magukat a határon innen is kiváló költők: Pécsi Gergő, Payer Imre.

Egy erdélyi származású író mégis jelen van, komolyan, sztoikusan ül szemközt a közönséggel: az est meghívott vendége, Szőcs Géza. A díszterem tele van, feszült csönd, fülledt levegő. Sokan állnak, amikor kissé késve megérkezem – attól tartok, nekem is végig kell állnom az estet, mint valami iskolai ünnepséget. Akkor hogy fogok jegyzetelni? De egy barát int, van még mellette egy hely. Épphogy leülök, Orbán János Dénes esszéje, A nagy belső medve hangzik el egy színművész előadásában. Itt-ott nevetések, kuncogások lazítják föl a rendezvény feszességét. Orbán tömött, könnyed esszéjéből kiderül, hogy Sz. G.-vel való találkozásai során többször forgott életveszélyben. Az ezután következő, szintén Orbán János Dénes-esszékből – Elkobzott könyv, Chuck Norris, Vershamisító – még sok apróság kiderül a hallgatag író személyéről. Az írásokból egy nyugodt, szokatlan gondolkodásmódú, eredeti, sehova nem siető, sokszor meghökkentő írásokkal előrukkoló ember alakja körvonalazódik, aki Kolozsvárra hihetetlenül gyorsan leér Pestről, s még hisz a „vers-dzsihádban”, s „akinek verseivel könnyen meg lehet nyerni a hölgyek szívét”.

Közben az íróra nézek, akiről tanulmányokat, esszéket olvasnak fel: Rezzenéstelen arccal ül, nem látszik rajta sem elfogódottság, sem büszkeség, sem kritikus figyelem. Elfogadja pozícióját, ez jut eszembe, miközben szemlélem. Turczi István kérdéseire válaszolva, Sz. G. kifejti  az időhöz való viszonyát, melyre a legjobb szó a tisztelet. Vannak még emberek, akik nem törik kerékbe, és nem erőszakolják meg az időt? Igen. Írni azt hiszem csak így érdemes, meg lázadva, megalkuvás nélkül, lassan törve a jeget, ahogy ő teszi. Átkerül a szó Blénesi Évához, aki egy tanulmánykötet írt róla, középpontba helyezve Limpopo című művét, mely egy  intertextuális párbeszédet bontakoztat ki a világirodalom és az olvasó között.

Majd Pécsi Györgyié a szó, akit a dinamizmus, a provokáció, a virtuozitás, a formai merészség és a hagyományok sajátos fölhasználása ragadott meg Szőcs Géza világában. Az új nemzedéknek meg kell ismernie őt, szögezi le az est házigazdája, s ezzel mindannyian egyet értünk. „De mit szól ehhez az író?” Hangzik el a kérdés, s érkezik is rá az őszinte, frappáns, emberi válasz: „muzeális érzés, mintha egy kitömött állat lennék, akit körbevizsgálnak”. Úgy gondolom, ez fogható, megfogható, a vitrin túloldalán sem könnyű az élet, az igaz, a „kitömött írók” csak hidegvérrel, hideg fejjel és önismerettel tudnak mozgékonyak maradni, élőnek tűnni, nem merülve el a statikusság patetikus mocsarában.

Igen, a szerző előadásában elhangzó néhány vers megerősít ezen álláspontomban: játékosság, mívesség, szimbolikusság, irónia és pátosz vibráló kettőssége csap föl bengáli tűzként, s terjed, terjed, belekapva a hallgatóság tudatába … Elhallgatnánk még, de az idő kérlelhetetlenül halad, ha mégoly szubjektíven és relatív módon kezeljük is… Az írófejedelem átadja helyet két ígéretes ifjú költőnek, Lázár Bence Andrásnak és Szöllősi Mátyásnak, akik a Parnasszus-könyvek sorozat új szerzői. Fölolvasnak néhány verset, melyek üdék, távolságtartóak, előremutatóak.

Jegyzetelek, még egy gondolat, még egy… a termen átsuhan Faludy György szelleme, majd taps. Mire felocsúdok, néhány kedves barát vesz körül, a motor felpörög, egymás arcáról olvassuk le saját gondolataink rejtett üzeneteit. Fiatalok vagyunk, koccintunk, fecsegünk. A termet elhagyva, szemem sarkából még látom Szőcs Géza megfejthetetlen tudással párosuló teljes csöndjét.

Csepcsányi Éva