Nagymosás nyolcvankilenc oldalon - Kritika Bencsik Orsolya Kékítőt old az én vizében című kötetéről

"Pedig az írás aktusa alapvetően nem női tevékenység, a kötet címében jelzett mosás, a házimunka annál inkább. S a kötetben pontosan ez válik az írás metaforájává, az egészen átívelő motívummá. A megtisztító „kiírás”, a vallomásszerűség végig jelen van, alapvetően két fő rétegben: egyrészt a női lét tisztázásaként a családon belül, másrészt – mint láthattuk – az írás megtisztítása, egyénivé formálása révén." – Gyolcsos Mária kritikája.

Nagymosás

nyolcvankilenc oldalon

Kritika Bencsik Orsolya Kékítőt old az én vizében című kötetéről

(Forum Kiadó, Újvidék, 2009.)

    A kötet merész vállalkozás, hiszen egyszerre több műfajból ad ízelítőt az olvasónak: versek, hosszúversek, prózaversek és e-mailek váltják egymást a Kékítőt old az én vizében lapjain. A műfajok közötti határok tulajdonképpen nem hangsúlyosak, hiszen gyakran összemosódik a líra és a kispróza, másrészt a tartalom és a nagy odafigyeléssel  szerkesztett kötetkompozíció remekül összeszövi a különböző szövegeket, újabb jelentések lehetőségét nyitva meg ezzel.

Előmosás

    Kevés olyan kezdő prózaírót ismerek (jobban meggondolva egyet sem), aki ki merné hagyni Esterházy Pétert a szövegéből, s itt most nem a prózaírás technikai csínyeinek elleséséről beszélek, nem is az elődök tiszteletéről, mert persze az természetes, az kell, az belefér, mondjuk.

    Ez azt jelenti, hogy posztmodern megoldásként az író gyakran név szerint, önmagaként, szövegei élő referencialitásaként jelenik meg saját alkotásaiban. Könnyen belátható, hogy Bencsik Orsolya kötetében is ez a helyzet, így a kötet nyelve és formája eléggé „esterházys” (központozás teljes hiánya, túlhangsúlyozott mottók, vendégszövegek, lábjegyzetek, megszerkesztettség).

    De ugyanakkor szintén kevés prózaírót ismerek, aki első kötetében nagybetűsen bevallaná, tömören és hatásosan, hogy mindenki, még a kotnyeles kritikus is megértse: „NEM SZORÍTHATJUK KI NYOMTALANUL A SZÖVEGBŐL A PÉTEREKET”. És persze az irónia a saját szöveggel szemben folyamatosan jelen van, mint egy külső nézőpont, ami az olvasót rendszeresen elbizonytalanítja.

    Mert nem csupán Esterházy, hanem Nádas Péter ugyanúgy jelen van a kötetben a címek elé illesztett mottókban, ajánlásokban, s még inkább parafrázisokban, kifordításokban, újraalkotásokban. Folytathatnánk a sort, hiszen a kötet egy egész fejezete (A szöveg öröme) problematizálja az elődökhöz való kapcsolódást, a szövegeik átalakítása, felhasználása nyomán a tőlük való eltávolodást (a hatásiszonyt?).  A fejezet kisprózái tulajdonképpen tematizálják és megszólaltatják azt a szöveghagyományt, ami a kezdő, elsőkötetes íróra-költőre rászakad. Ez alatt a hagyomány alatt a már említett „Pétereken” kívül a vajdasági irodalomhoz való erős kapcsolódást is felfedezhetjük, nyilván nem véletlenül, hiszen a szerző maga is délvidéki kötődésű.

    A 20. század elejének irodalmát Szenteleky Kornél idézi meg, aki unikumként, a különlegesség élményeként van jelen a kötetben, amelyben az olvasás aktusa egyébként is kiemelt téma (különösen Nádas Péteré). Az olvasó szerző pozíciója szintén egy olyan szándékos külső nézőpont, melynek beemelése az értelmezés hagyományos módszerét és az olvasó (azaz a mi) helyzetünket teszi nehezen meghatározhatóvá.

    Sziveri János egyfajta közelmúltból felbukkanó lírikus előképként van jelen; a Fehérre meszelve című, neki ajánlott vers az írás és a nemi aktus metaforáját használja fel. Ennek a megoldásnak más szerzőkhöz fűződő szexuális víziója egyébként szintén Nádas Péter kapcsán kerül elő a kötetben, aki így többszörösen válik origóvá. A lírikusok közül Pilinszky János és József Attila is ilyen, a textuális térben megjelenő alakként van jelen a szövegekben, azaz nem csupán alkotásaik átvétele vagy átírása miatt, hanem tényleges szereplővé válva.

    Érdekes, ambivalens és megkerülhetetlen tehát Bencsik Orsolya viszonya az irodalmi hagyományhoz, s az ebben a kapcsolatrendszerben folytatott párbeszédei is figyelmet követelnek az olvasótól, számítva annak játékos és felfedező kedvére.

Női program magasfokon

     Pedig az írás aktusa alapvetően nem női tevékenység, a kötet címében jelzett mosás, a házimunka annál inkább. S a kötetben pontosan ez válik az írás metaforájává, az egészen átívelő motívummá. A megtisztító „kiírás”, a vallomásszerűség végig jelen van, alapvetően két fő rétegben: egyrészt a női lét tisztázásaként a családon belül, másrészt – mint láthattuk – az írás megtisztítása, egyénivé formálása révén.

    Különösen így van ez az első fejezetben (Csalá(r)dtörténetek), ahol egy család (a család?) történetéből olvashatunk részleteket prózában és versben, melynek következtében az alapvetően a lírára jellemző vallomásosság a prózai szövegekben is jelen van. Mindvégig egy központi én a reflektált, az ő szemszögéből figyelhetjük a család történeteit. Ez az én pedig egy olyan alany, aki saját nőiségét tematizálja. Elmondja a családi hagyományhoz, az elődeihez (anya, nagymama) való ambivalens viszonyát, az elődei és önmaga férfiakhoz való viszonyát, s így meghatározza az önnön női létét a világban. Ez természetesen egy alapvetően más helyzet, mint az anyáé vagy a nagyanyáé, akiket férfiak formáltak, s így némák: nem csupán az írás vagy az értelmes beszéd, de a gondolkodás képessége is megfosztatott tőlük. A kötet legerősebb verse, a Harangot pontosan ennek a folyamatnak a lelki működését ábrázolja, ahogyan a kegyetlen apafigura megpróbálja elnémítani a lányát, hogy kelendő legyen: „az a jó ha buta a nő ha kevés a duma”.

    Az a nő, aki a kötetben megszólal, egy céltudatos értelmiségi, akit a gondolkodás, az olvasás és az írás által próbál eltávolodni a férfiak uralta világtól. A női öntudat azonban még nem teljes: a családon belül megfigyelt történések és viszonyok gyakran gyermeki szemszögből tükröződnek vissza, sokszor inkább kamaszos, lányos leírások ezek, mint ítéletek. Az ítélet az olvasóra van bízva ebben a bizarr világban, ahol bepillantást nyerhetünk egy család életébe, hétköznapi és kevésbé hétköznapi dolgaiba, titkaiba. Megrázó és elgondolkodtató történetek ezek, melyek a metaforikus nyelv ellenére igencsak nyersek.  Központi szerepet játszik bennük az evés, az étel, az emésztés és a szexualitás, melyek sokszor szókimondással párosulnak, de ugyanilyen gyakran szinte már meglepően finomkodók is.

    A „bizonytalan lady”, aki alakmásként és mint az e-mailek szerzője bukkan fel az utolsó részben, nagyon is biztosan használja a nyelvet, érezhető szavain a filozófiai képzettség, s emiatt a zárlat elüt kissé az előzőektől. Furcsa e-mailek avagy mail-ek ezek, mert a cikluscímmel ellentétben a három szöveg már csak mail, azaz levél marad, a kötetbe rendezve megfosztva a digitalizáltságtól. Azonban három mail egyikének sincs címzettje, sem pedig megszólítottja. Ez akár egy felhívás is lehet az olvasónak: ő a kizárólagos befogadó.

    De miről is szólnak ezek a levelek? Avagy hogyan kerülnek a kötet végére? Ugyanaz beszél bennük, mint a bevezetőben? A motívum mindenesetre következetes: az én a megtisztítás-kiírás reményében indul a kötet elején, hogy rájöjjön: „neki a mosás, de még a kiírás sem segít, és egy kicsit csalódott, de nem a módszer sikertelensége miatt”. Nos, a módszer valóban nem sikertelen: a többféle én-értelmezés és értelmezési próbálkozás megírása mindenképpen izgalmas helyre vezeti az olvasót, amelyben néha önmaga is tükröződik.

    Nem úgy, mint a kötet illusztrációit készítő Dodony Anikó grafikai alkotásaiban, aki az egyébként igényes kivitelű borítót is tervezte. A kötetben található képek nagyrészt nem működnek együtt a szövegekkel, másrészt pedig – valószínűleg a nyomdai kivitelezés miatt – nem láthatók megfelelően. Ez azonban csak akkor zavarhatja igazán az olvasót, ha a nagymosás szüneteiben a betűtengeren túli vizuális felfrissülésre vágyik.

    Egyelőre meg kell elégednie a sorok közt tisztára mosott énnel.

Gyolcsos Mária