A tánc ereje - Beszélgetés BATA RITÁval

A 2009-es Butoh Tánc Fesztivál ötlete 2008 őszén született meg, amikor Bata Rita a Japán Alapítvány Uchida ösztöndijával a Kazuo Ohno Dance Studióban tanult és dolgozott. A koreográfus itt találkozott Yoshito Ohno mesterrel, majd a stúdióban végzett közös munka során született meg a gondolat, hogy létrehoznak egy duó előadást. 2009-ben egyébként kettős jubileumot ünnepelhetünk: Japán és hazánk 140 éve vette fel egymással először a diplomáciai kapcsolatot, majd újfent 50 évvel a második világháború után. E kettős diplomáciai jubileum mellett a butoh tánc születésének 50. évfordulója is idén van. A fesztivál témájának alapjául a „Kor”-hoz, az életkorhoz való viszonyulás szolgált. Hogyan közelít egy előadó a kor kérdéséhez Japánban és Magyarországon? Milyen a mindennapi élet viszonyulása a korhoz a két kultúrában? Ezért a fesztivál alcíme: „Az életkor ereje”. A fesztivál alatt Bata Ritával készült beszélgetésünket olvashatják, Pettendi Szabó Péter fotóival illusztrálva.

A tánc ereje
 

 
Bata Ritával beszélgetünk, egy zöld tea mellett elsősorban arról, hogy mi is ez a butoh tánc?

Japán kortárs táncról van szó; ami 1959-ben alakult ki; akkor volt az első előadás. A legfontosabb dolog az, hogy lenyúzzunk mindent a testről, kiürítsük a lelket. Tehát teljesen üressé kell válni, mint ahogy a buddhizmusban is ez a cél. Ebben az ürességben valahová mélyre nyúlni, és onnan adni. Épp ezért a mozdulatok másodlagossá válnak, és egészen más perspektívában mutatkozik meg a tánc.
 

Azok, akik számára ismeretlen a butoh világa, meglepetésként is hathat, hogy tulajdonképpen egy modern törekvéssel van dolga az embernek. Kicsit nekünk is az volt a benyomásunk, hogy van itt valami a zen és az avantgárd között, ha a hátterét nézzük, vagy még inkább így: a kettő együtt. Szóval a butoh az avantgárd-zen?
 

Igen, a kettő együtt, ez így helyes, így is megfogalmazhatjuk. A tradíciókat abszolút magával hozza. Az imént a buddhizmusról beszéltem, de nem feledkezhetünk meg japán ősi vallásáról, a sintoizmusról, és a legősibb táncáról, a kaguráról sem. A butoh a sinto jegyeit és a kagura elemeit is magában hordozza, és a japán kultúra lenyomatai, a no, a kabuki mind megtalálhatóak benne. Mivel a japán vallástörténetben a sintoizmus és a buddhizmus összekapcsolódott, elvegyült; ugyanígy ebben a táncban is a gyökerek is ilyen vegyesek. Mint ahogy a japán kultúrában és a mindennapokban általában megtartják a hagyományos dolgokat, tisztelik és magukkal viszik, ugyanúgy ez a tánc is magában hordozza mindezeket.
A másik, amit mondasz, hogy avantgárd; igen ez egy abszolút új irányzat, a második világháború befejezése után alakult ki.

Szeretnék majd a műfaj közöttiségről is beszélni, de előtte a tegnap esti előadásokról (2009. december 18. Nemzeti Táncszínház) konkrét dolgokat is mondjunk, hogy ugye három fellépőt láttunk mi. Egy „idős nénit” (Tomiko Takai), egy „bácsit” (Yoshito Ohnot) és egy fiatal magyar nőt (Batarita). Nekem nagyon tetszett a tematikája az egész fesztiválnak. Az öregséget centrumba helyezni jó választás volt, hisz a jelenkorban tényleg abszolút problémás. Mégis azt éreztük, hogy a három előadás teljesen egymásba kapcsolódik és átszövődik. Aztán olvastam, hogy volt egy olyan, az első előadás, amit negyven évvel ezelőtt játszott először Tomiko Takai, és volt egy olyan, ami szinte teljesen erre az estre készült; a tiéd, ha jól sejtem.

Igen. Tomiko Takainak ezt a szólót ötven évvel ezelőtt készítette Tatsumi Hijikata, s ahogy fejlődött Tomiko Takai személyisége, saját maga folyamatosan átdolgozta ezt a darabot. De mégis csak ugyanarról szól, csak ahogy gazdagszik az ember tapasztalatokkal, úgy alakul át egy ilyen alkotás. Ugyanúgy Yoshito Ohno szólója – amely szintén több mint 40 éves – is folyamatosan alakul, előadásról előadásra, ahogy ő változott belülről. Sorrendben a duónk készült el e két szóló után, ebben az évben novemberben Yokohamában, amelyben egy korai Tatsumi Hijikata által koreografált szólót dolgoztunk duóvá. A próbaidőszak alatt jóval több időnk telt beszélgetéssel, mint a mozdulatsorok gyakorlásával, mert sokkal fontosabb ez az összhang eléréséhez. Csak ezt követően készült el a szóló részem, már itt Budapesten, decemberben. Nagy figyelemmel kísértük egymás munkáját, egymásra hangolódtunk, ezért látszik a kapcsolat és az összefüggés a munkák között.

Vannak-e jellegzetes műfaji sajátosságai ezeknek a táncoknak? Mert mind a három végül is butoh volt. De mi az konkrétan, amitől butoh lesz a butoh tánc? És mi az, ami elválasztja ettől, hogy nézd ez meg egy kortárs tánc. Vannak ilyen sajátosságok? Képmozdulatok, vagy konkrétumok?

Ugyanúgy, mint a balettnek, vagy a kortárs táncnak, a butoh táncnak is van saját technikája. Ezt itt nem tudom ismertetni. Gyertek el egy workshopomra, például, hogy megtapasztalhassátok. A butoh technika önmagában azonban nem elegendő. Minden butoh táncosnak sokoldalúan képzettnek kell lennie. A technikai képzés, a technikai tudás elengedhetetlen, azt már hordoznia kell az embernek, hogy aztán tudjon beszélni a testével. Ez a minimum alapkövetelmény, és aztán lehet ebből kiszakadni, lehet a lelket és a lélek mögöttit építeni. 

Volt egy olyan síkja a tegnap este látott táncoknak… – kicsit próbálom szavakkal megfoghatóvá tenni a látottakat, bár bevallom nagyon nehéz beszélni ezekről a táncokról. Számomra volt egy olyan síkja, ami borzasztóan eltávolító volt. Jó értelemben véve eltávolító, hogy most nem egy színházat nézek, hanem mint amikor zazent gyakorlok, és azok a legjobb pillanatok, amikor arra gondolok, hogy most itt ülök és nézem ezt. Itt és most vagyok. És az általad is említett üresség. A legtöbb esetben egy színház vagy egy tánc el akar mondani egy ilyen vagy olyan történetet, be akar húzni, vagy meg akar döbbenteni valamivel, megbotránkoztatni vagy, hogy rosszul vagy jól érezd magad, vagy ilyesmi. Van-e önreflexivitásra lehetőség a játékban, a táncban? Mennyire játék egyáltalán? Mennyire játék ez a tánc nektek, akik táncolják?

Valóban nagyon nehéz ezekről az előadásokról beszélni, hiszen a tánc egy nonverbális műfaj. Túl ezen, a butoh hatása nem azokra az érzékszervekre hat, amiket legtöbbet használunk a mindennapjaink során, hanem valahová egészen máshová jut el. Képes kinyitni a nézőt.
A kérdéseidre válaszolva; a táncos átváltozik egy csatornává, igaziból nem is az az ember van ott. Például Tomiko Takai, az a néni, aki úgy táncol, olyan könnyedén, mint egy angyal, egy Buddha-szobor. Nem is tudom. Döbbenetes. A lépcsőn úgy segítjük föl, mert alig tud menni.

Hány éves egyébként? 

83. Kicsit hajlott a háta is, tehát ha nem a színpadon van, akkor tényleg egy idős néni. Aki egyébként ragyog és sugározza az életenergiát. De itt rég nem arról van szó, hogy ez az idős néni jól karban tartja magát, és most egy gyönyörű táncot mutat be. Sokkal többről van szó. Csatornák vagyunk, és ezen a csatornán képes valami tőlünk független „fentről jövő” dolog áthatolni, ezen az ürességen, ami ott létrejött, és elindulni a nézőkhöz. Ha engedjük áramoltatni ezt a csatornát, akkor persze a saját egyéniségünk is keresztül szalad ezen, és arról is tudunk beszélni, amit mi tapasztaltunk meg, mindegy, hogy most, vagy valamikor korábban.

Ez abszolút érezhető a táncokban. De vajon van-e lehetőség arra, hogy te, mint Bata Rita, amikor ott vagy ebben a táncban benne, a közepében, nyilván van valami koreográfia – sőt talán valamilyen sztorit is el akartok táncolni –, hogy ott, adott pillanatban, önreflexiótok legyen. Mert például én sokszor olyasmit éreztem – de lehet, hogy tévesen – mintha nagyon finom, jó iróniával vissza-vissza reagáltatok volna arra, ami a színpadon történik. Erre a leges-legevidensebb példa számomra az volt, hogy a legvégén a bácsi a bábot kiemelte a függöny mögé, és akkor kicsit nekem azt is mutatta, hogy végül is, ti is bábuk voltatok valakinek a kezében. És ez így számomra jó értelemben, tisztelettel teli ironikus gesztus volt.

Önreflexió van, de talán nem ez a leglényegesebb dolog.
De a báb konkrétan az apukája, a 103 éves Kazuo Ohno, a butoh egyik alapítója. Az hogy Yoshito Ohno a bábbal táncolt az est végén, az egy iszonyatos mély tisztelet részéről az édesapja felé, aki még él, de fekszik, és már nem tud itt lenni közöttünk, de ő elhozta hozzánk és megmutatja, hogy mit csinálna, ha itt lenne.

Nekem nagyon archaikus-élmény volt az a bábhasználat, és a bábjáték. Például vannak olyan bábelméletek és bábszínház elméletek, melyek szerint előbb volt bábjáték, mint színházi, és abból lett az egész (Lásd Blattner Géza). A butohban, a ti butohtokban pont azt látom, hogy ti elbáboztátok magatokkal ezeket a dolgokat. De próbáljunk a konkrétumoknál maradni. A te előadásodban mi, Virággal azt láttuk, vagy azt tapasztaltuk, hogy elég erősen azt tematizáltad, hogy az európai fiatalság, az európai nő, hogyan használja el magát. És ennek nagyon intenzív előadását valósítottad meg, nagyon érdekes mozgásvilággal. De azt is láttuk, hogy te beleraktad azt is, hogy te magyar vagy, te nem japán vagy; de te ehhez tisztelettel kapcsolódsz. És saját történetet fogsz most és itt csinálni. Mi ezt láttuk ebből az egészből. Csak azért mondom ezt ilyen hosszan, hogy előkészítsem azt a kérdést, hogy mennyire lehet magyar táncosnőként egy jellegzetesen japán dologba bekapcsolódni?

Vannak a japán táncszakmában, akik abszolút nem fogadnak el, mert szerintük csak japán lehet butoh táncos. Ennek ellenére tavaly meghívtak egy nemzetközi butoh fesztiválra Tokióba. Tehát vannak, akik elfogadnak. Ez beállítottság kérdése. Nagyon erősen ragaszkodnak a saját kultúrájukhoz a japánok, és nagyon sokat kell bizonyítani ahhoz, hogy elfogadjanak. Ez sokszor sikerült már. Tegnap este például a Nemzeti Táncszinházban Ko Murobushi – ő a mai napon lesz fellépő (2009. december 20. Rudas Fürdő – szerk. megj.) – aki a legelismertebb és legismertebb butoh táncos a világon, az eladás után rohant oda hozzám megszorítgatni a kezem, megölelni, gratulálni. Annyira boldog voltam, ez a legnagyobb elismerés.
A legnagyobb butaság, ha valaki elkezd utánozni valakit. Nagyon sokan vannak Európából, Amerikából, akik utánozzák külsőségeiben a butoht. Természetesen vannak mestereim, akiktől tanulok, de nem lehet a mozdulataikat átvennem a filozófiájuk megismerése helyett. Ha nem vagyok saját magam, akkor az egésznek nincs értelme. Imitáció imitációjának az imitációja lenni, az a legnagyobb badarság. Ha valaki csak imitál, akkor ott nem is történik meg pont az a dolog, amitől butoh és nem kortárs tánc ez a tánc. Az nem válhat az érzékszervek mögötti érzékszervek izgatójává, csak valami szemnek kellemes dologgá, esetleg. Mivel nagyon kevés mozgás van a butoh előadásokban, merthogy minden erősen lefinomodott, letisztult ezért a tapasztalatlan táncosok, vagy nézők azt gondolják: „Ó, ezt én is meg tudom csinálni!” Nagyon sok ilyen imitátor van, aki úgy csinál a kezével ahogy látta, és e mögött azután nincs semmi, csak üresség. Így iszonyatok tudnak születni, e miatt alakult ki a japán táncszakma ellenállása.
Most ébredek rá, hogy nagyon sokat utazok a világban, hogy milyen erős kultúrával rendelkezünk mi, és milyen fontosak a gyökereink. Örülök, hogy rátaláltam e pontra, és szeretném, hogy ha egyre gazdagabb is lennék vele. Nem válhatok japánná, és nem is akarok japánná válni. Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok

Visszafelé haladva egy kicsit, én úgy emlékszem, hogy olyan 8-10 évvel ezelőtt találkoztunk először valahol a Dunántúlon, és te már akkor táncoltál. De ez a butoh dolog közben jött és alakult ki. Nagyon nagy örömmel figyeltem, amennyire ráláttam az évek során, hogy egy ilyen gyönyörű pálya alakult ki, aminek a következménye az volt, hogy a Kis kéményseprőt nézhettük meg az Operában, amit te mozgattál igazából. És a kis gyerekekben a színpadon is azt láttam, hogy sok kis Bata Rita mozog igazából. Tehát egy igen gazdag pályát futsz be, amiben benne van az Operaház is. Én mindenesetre neked tudom be – nyilván nem csak neked köszönhető –, hogy most itt, Budapesten van egy ilyen butoh fesztivál. Szóval a tied egy elég sokszínű pálya, de engem igazából az érdekel, hogy mi volt az a pont, amikor a butoh fontos lett neked, mint táncosnak?

1998-ban kezdtem a pályát. 2002-ben volt egy koreográfus verseny Trafóban, és éppen itt járt akkor Carlotta Ikeda – ő a női táncosok közül a leghíresebb – Ko Murobushi mellett. Itt volt Magyarországon, és meghívtam erre a versenyre, az előadásomra, ami után ő azt mondta, hogy „Te butoh táncos vagy!” Előtte nem tanultam butoht, de akkor elkezdtem ezzel foglalkozni, merthogy valami volt bennem, ami már az volt. Aztán ezt a koreográfus versenyt megnyertem, és ezzel így elindult valami. Gyakorlatilag nyolc éve tanulom folyamatosan azt a valamit, amit valahol magamban hordoztam. Igaziból ez a sokrétűség, ami most történik velem, ez mind ugyanabból a forrásból való. Tehát, nem érzem azt, hogy mást csinálnék, amikor az Operaházban dolgozom. Kicsit több probléma van, mert nehezebben értik meg, hogy mit szeretnék. De azon kívül semmi különbség nincsen a dolgok között. Ugyanonnan táplálkoznak bennem.
Egyébként nagyon nehéz táncról beszélni. Merthogy tényleg egészen máshova hat, mint egy írás.

Nekem a tegnap esti előadásban – és ez legyen viszonyítási pont – több olyan élményem volt, hogy most egy folyó partján áll a táncos. És tényleg látom a folyót, ahogy ott áll, vagy most akkor itt a tavasz. Nem pedig egy táncost látok, aki mozog a színpadon, ahol jól működnek a lámpák. Mennyire abszolút dolgok megidézéséről van szó?

Ha jó az előadás, akkor valami megjelenik a nézőben, valamit elkezd érezni. Ha nem jó az előadás, akkor kínos, „akármi” történik utána. Történetet itt nem mesélünk el, inkább arról van szó, hogy érzéseket és állapotokat idézünk elő; történések kapcsán. Ami természetesen velünk történt meg, általunk feldolgozott, de mégsem mi vagyunk azok személyesen, csak csatornái lehetünk a „szónak”. És aztán ez már kialakíthat a nézőben egy történetet. De nem fontos az, hogy ez a történet, ami a nézőben kialakul, az ugyanaz legyen, mint az alkotóban vagy a táncban. Mert a néző is saját magából táplálkozik. És azok a hatások, amik érik az előadás közben, azok a saját élményeit bolygatják meg és viszik el valahová. És az a jó, ha elviszik valahová. Te elmondtad, hogy te mit gondoltál arról, amit csináltam, és ez nagyon jó. Én nem arról beszéltem, de ennek semmi jelentősége. Az a lényeg, hogy benned valami kialakult, valami megmozdult, elindult.
Amikor leírnak egy kortárs táncelőadás előtt egy fél oldal szöveget, olyan körmondatokkal, hogy azt nem lehet érteni; na az a nagy kamu! Hogy ha valaki egy mondatban meg tudja fogalmazni, mit táncol, az igen, akkor a mögött van valami.

Azt akarom megkérdezni, hogy mennyire igényel lelki életet, és milyen lelki életet igényel egy ilyen táncos „karrier”?

Nagyon nehéz minden előadást megélni. Nagyon nehéz utána visszakerülni, merthogy teljesen átalakul az ember.

Katarzis?

Igen. Minden előadás, hogyha sikerül, minden előadással elrepülsz valahova, és onnan nagyon nehéz visszajönni. De ahogy vége, azonnal itt kell lenni. Pont ezért sokkal föltöltöttebb és sokkal leszívottabb az ember. A másik meg az, hogy fantasztikus azt érezni, hogy aki ott van a színpadon melletted, az az ember ugyanúgy éli meg a dolgokat, azzal az emberrel eggyé válsz. Nagyon jó, hogy tegnap néztétek meg az előadást, mert tegnap teljes összhang volt kettőnk között, és ez valami gyönyörűséges csoda. Szóval inkább azoknak nehéz, akik a környezetemben vannak, mert ezeket az iszonyatos kilengéseket nehéz elviselni. Nekem jó.

Ez lehet, hogy furcsa kérdés lesz: elsősorban olyanok miatt kérdezem ezt, akik még életükben nem láttak, mert nem láthattak butoh táncot – bevallom őszintén én egészen tegnapig nem láttam. Van-e olyan értelemben vett célja a butoh táncnak, és egyáltalán ezeknek az előadásoknak, mint egy nyugati színháznak vagy egy nyugati táncnak? Vagy valami egészen másfajta célról van szó?

Mi a célja a nyugati táncnak? (Nevet)

Te többet tudsz róla, mint én szerintem. Biztos többet láttál. (Én is nevetek)

Még visszakanyarodva az első mondatodra, az nem meglepő, hogy először láttál butoh-t. Jó húsz évvel ezelőtt a Szkéné Színházban, amikor még Regős Pali bácsi  élt; ő szervezett butoh fesztivált, azóta egy-kettő előadás volt csak Magyarországon. Tehát nem is nagyon lehet látni.
A butoh célja, hogy azt a legbelsőbb dolgot bolygassa meg az emberben, amit önállóan nem nagyon érhet el. Vannak olyan táncok, amik történetet mesélnek el, vannak, amelyek tánc a táncért, a technikai bravúrokra alapoznak és vannak olyan táncok, amit absztraktnak neveznek; ami már erősen érzések felé hat, de nem mennek annyira mélyre, mint a butoh, megtartják a mozdulat elsődlegességét. A kortárs táncban, még ha nagyon erősen mélyről táplálkozik, akkor is a mozdulat az elsődleges. A butohban megcserélődik a dolog. A cél azonban ugyanaz: hogy a néző valahogy eljusson a katarzis állapotába. A hatásfok más. Volt tegnap egy nézőnk, aki egyébként az egyik kortárs színház igazgatója, nem tudott elmenni előadás után a színházból. Azt mondta, hogy életében csak öt ehhez fogható, óriási élmény érte, és képtelen haza menni most a hetedik kerületbe, hogy a valóságba visszakerüljön. Így többször kiment a kapun és visszajött. Mi ott voltunk, mert vártuk, hogy jöjjön egy autó és kipakolhassuk a kaguracsoport felszerelését meg egyéb kellékeket. Ez a férfi pedig még két-három órán keresztül így ki-be járkált. Nem ő volt az egyetlen. Ezen az estén megszületett valami, elérte a célját. Ez a cél az, hogy az emberek kapjanak ilyen élményt, hogy összevérezzék magukat, és aztán maguk rakják össze magukat, lássák meg, hogy kik ők, mert ezeken az élményeken keresztül láthatják csak meg. Ezeken az előadásokon nem agresszív impulzusoktól válik véressé az ember. Sokkal puhábban hatnak. Ehhez azonban merni kell aktív befogadókká válni a nézőknek.

Mielőtt még abbahagynánk; miért a Rudas fürdő? Ugyanis ma este ott lesznek az előadások.

Ez Ko Murobushi miatt van. Amikor meghívtam Budapestre, a fesztiválunkra, ő azt mondta, hogy nem érdekli, hogy színházban csináljon még egy újabb előadást. Akkor azt gondoltam, hogy legyen valamelyik fürdő, a Rudas, merthogy az egy izgalmas helyszín. És erre olyan izgatott lett, hogy azonnal igent mondott. Valami Párizsi fellépését is lemondta a Rudas kedvéért. Hát csak ennyi.

Reméljük, hogy éppen annyian lesznek, amennyien lenniük kell, és hogy jól sikerülnek majd ezek a fellépések. Mi lesz utána?

Jövök vissza az operába felújítani és karbantartani a Kis kéményseprőt, ami a két ünnep között újra megy. Utána szeretnék pihenni, merthogy ebben az évben még nem volt szabadnapom és most már kezdek elfáradni.

Sok sikert kívánok az Irodalmi Jelen nevében is!

Köszönöm szépen.

Fotók: Pettendi Szabó Péter

Készítette Weiner Sennyey Tibor.

Technikai munkatárs: Demencze Ilona.

 
(BUTOH TÁNC FESZTIVÁL – Az életkor ereje – 2009. december 17–20. Budapest. Nemzeti Táncszínház, Fészek Klub, Rudas Fürdő)