A jó magyar ember ezért szereti ködöt.

   Ködből nem látja a többi hülye magyart, hogy nekik sem működik semmi, náluk sem működik semmi, ők is szeretik a ködöt, amiből látható, hogy a hidak többségén nem jutnak át (No pasaran!), aki a szomszédos hidak valamelyikét választotta, amelyeken ugyancsak négy óra az odaút, négy a vissza, ezzel éppen kivan egy kommunista műszak.

Magyar hülyék hósportja

Volt előbb az átkos. Az átkosban a telet az imperializmus szekértolójaként aposztrofálta a boldogtalan, hazugságokra kényszerített sajtó, Tito láncos kutyájaként, Jonhson paktumtársaként, aki lefeküdt pár centért, hogy ártalmára legyen az épülő és szépülő szocializmusnak, hogy lejárassa (a mindent a népért, a nép krumplileveséért, a éljen és virágozzék a nagy testvéri Szovjetunió címekkel gyakorta ellátott) Kádár elvtárs nimbuszát.
   A nimbusz olyan, mint a busz, hatcentis hóban épp úgy képtelen a haladásra, kánikulában is bajok, felforr a hűtővíz – csak előtte áll a nim.
   A némi élettapasztalattal bíró magyar polgár, ha utazni kényszerül, jó előre figyel, hallgat, keletre telefonál, nyugatra, nálatok esik-e a hó, kérdi, pénzt, időt, MATÁV-költséget nem kímélve a némi élettapasztalattal bíró magyar. Ismeri a KPM technikáját. 
   A magyar úgy szervezi a dolgokat, ha veszteség árán is, nehogy másfél centi hó földre érkezte közben, után utaznia kelljen, mert pontosan tudja, mivel jár.
   A forgalom áll. A Duna olyan természeti akadályt képez az ország közepén, mint Amerikában a vad Nyugat és a szolid Kelet közt a Sziklás hegység. Ahogy a Sziklás hegység nevű vízválasztót könnyebb volt átrepülni keselyűszárnyakkal, mint megmászni, a Dunát kevesebb időbe telik átúszni oda és vissza, mint valamelyik budapesti hídján átkelni.
   A hidakon négy óra egy odaút. Négy a vissza. Ezzel ki is van a kommunista műszak. Na most: ül az ember az ablaknál, látja a reménytelen helyzetet a demokrácia tizedik évében, látja az elképesztő tartalékokkal rendelkező hófelhőt, közben látja a szomszéd hidakat. Pedig nem akarja látni a őket.
   Magyar ember, hogy le ne polgározzam véletlenül, aki nyugodt, békés, szeretetteli életre vágyik, a magyar ember egy vágyakozó, úgy viselkedik, mintha ő követett volna el hibát. Hibákat. Ha nem így viselkedne, a választások eredménytelenek volnának.
   Fütyülne a pártokra, fütyülne a pártvezetőkre, egyáltalán fütyülne mindenre, csak és kizárólag a maga életére vonatkozó helyes döntéseket kutatná, futna utánuk. De a magyar ember nem. Azt gondolja, azért nem jut át az Árpád hídon, mert ő a hülye. Választhatna a többi híd közül, de nem teszi, mert ő egy hülye. Ha valami nem működik, akkor nyilván ő a hülye. Erre a gondol azonnal. Arra, a Párt kiteszi a lelkit, ő meg egy fasz. Maradt volna otthon a melegben.
   A jó magyar ember ezért szereti ködöt. Ködből nem látja a többi hülye magyart, hogy nekik sem működik semmi, náluk sem működik semmi, ők is szeretik a ködöt, amiből látható, hogy a hidak többségén nem jutnak át (No pasaran!), aki a szomszédos hidak valamelyikét választotta, amelyeken ugyancsak négy óra az odaút, négy a vissza, ezzel éppen kivan egy kommunista műszak.