Elveszni Pesten – az Élőkép társulat előadásáról - Szőcs Tekla fotóival

Este elindultunk barátaimmal egy olyan előadásra, amely egyszerre volt ígéretes és riasztó. Ígéretes volt sokszínűségében, témamegjelölésében, és riasztó is, mert tartottam tőle, hogy szétszórt lesz, s a túl sok néző (résztvevő, bolyongó, eltévedő, kitaláló) megfojtja a labirintus személyes, és éppen ezért belső koncentrációt igénylő élményét. Budapesten, a Gödörben nem először mutattak be az Élőkép társulattól, Bársony Júlia rendezésében összművészeti happeninget, de nem csak ezért érdemes odafigyelni, írni és beszélni róla/róluk.

Elveszni Pesten

az Élőkép társulat előadásáról
 

(Szőcs Tekla fotóival)

„Senki sem ébredt rá, hogy a könyv és a labirintus egy és ugyanaz.”

Jorge Louis Borges: Bábeli könyvtár (1944)

Adott tehát a hatalmas tér, adottak a fiatal művészek, alkotók, s adott a téma. Útvesztő, labirintus, később átnevezve, kiegészítve a rendezőnő által átjárókkal. Kétórás előadások a különböző termekben, akárha „loopolva”, végtelenítve lennének az egyes darabok, ismétlődésük csak látszólag szabályszerű, az egyes térbe belépő egyén is része, befolyásolója lesz a külön-külön daraboknak. Több út lehetséges, az egyedi bolyongás adott. Az egyes alkotók, ha jól tudom, mind maguk találták ki saját termeiket, saját ötleteiket vitték bele, a rendezőnő, Bársony Júlia pedig mint gyöngyöket, szépen láncra fűzte őket. Tehát mindenképpen és mindenfelől közös alkotásról beszélhetünk, amely több művészeti ágat ölel fel. Korábbi előadásuk a Végtelen lassabb, kimértebb, számomra sokkal többet sugalló volt, de arról, hogy e labirintusnak csak néhány terme jött át, bevallom én is tehetek. Hiszen én is, mint benne bolyongó, résztvevő voltam, eltévedéseim rám jellemzőek voltak, hogy végül az egészet csupán játszótérként éljem meg, s a rendezőnő módosított címjavaslatával értsek egyet, tehát, hogy mindez végül inkább átjárók sora, mintsem labirintus.

Három-négy helyszín volt, amelyben azt a mélységet éreztem, amit a labirintus jelenthet, de mondom, már eleve az elvárással gond volt, hiszen egyáltalán örülnünk kéne, hogy egy ilyen útvesztőt felállítanak Pesten, tükröt mutatva a város felé. Borges beszél valahol a tükörről, mint labirintusról, s ilyen értelemben az előadás elérte célját, ha volt ugyan neki. De egyáltalán nem kritizálni, sem pestiesen szólva „lehúzni” szeretném az Élőkép társulatot és előadását. Ellenkezőleg. Úgy érzem, nagyon jó irányba tapogatnak, amikor a peremvidékét járják a színháznak és a képzőművészetnek. Talán csak nekem tetszett jobban a „Végtelen” lassúsága, s nincs is igazam abban, amikor ezt játéknak éreztem csupán. Úgy emlékszem, hogy a társulat Morfománok című előadásán elhangzott egy mondat Antoine de Saint-Exupéry Citadella című művéből.

Ez a sajátos, rokontalan könyv olvashatatlan, ha elejétől a végéig akarja valaki végigrágni. Ellenben nagy élmény elveszni benne, újra és újra felcsapni, annyira, hogy az egyik legkedvesebb könyvévé válhat olvasójának. Ha emlékezetem nem csal, akkor talán van benne valahol egy rész, amikor a sivatag közepén olyan város-erődhöz ér a karaván, amelyen nincs ablak és nincs ajtó. A falakon belül az oázis, s a katonák és az ifjú herceg is, kit atyja küldött e nagy vándorútra (vagy éppen apjához tart? E kettő: egy.) … tehát a herceg is, s katonái is megdöbbenten állnak a jelenésszerű hely előtt. Miféle nép lehet az – teszik fel a kérdést –, akik egyáltalán nem kíváncsiak a külvilágra? Milyen emberek lehetnek azok, akik legcsekélyebb rést sem hagynak, ablakot nem építenek falaikon, kapun nem térhet be hozzájuk senki, s ők sem mehetnek el? A herceg és katonái ott álltak a sivatag, a legtisztább labirintus, és az önmagába zárult oázis között, s tenniük kellett valamit. Vajon kibontották falát a városnak? Kaput ütöttek rajta? Vagy csak tüzeket gyújtottak? Zenélni és mulatni kezdtek, mert a zene áthatol az ablaktalan és ajtótlan falakon is? Mert a muzsika átüti a lezárt szemeket, kinyitja a bezárt szívek kapuit? Már nem is emlékszem. Ezért (is) kell újraolvasni a Citadellát. Hanem mindezt csak azért akartam elmondani, mert az Élőkép társulat most számomra éppen olyan, mint a herceg és katonái a sivatag, tehát a végtelen labirintus és a körbefalazott, lezárt, vagyis kegyetlen oázis között. Vajon mit fognak tenni? Kaput ütnek lezárt falakon? Visszafordulnak a sivatagba? Találnak-e új megoldásokat erre az ősi és lehetetlen helyzetre?      

Weiner Sennyey Tibor
 

Kapcsolódó: Csepcsányi Éva: Átlátható? Átjárható?
 

 (Á T J Á R Ó K – tér-re-akciók – 2010. január 17–19. – Az idő és a betűk tengere után ezúttal egy útvesztő világában veszhetsz el az Élőkép Társulat/Harmadik Hang Háza kalauzolásával. A VÉGTELEN és az EX LIBRIS után a Triptichon harmadik darabja a Gödör Színháztermében.)