Irodalmi Jelen

Átlátható? Átjárható? – Szőcs Tekla fotóival

2010. január. 22. - 13:57

"Az előadás egyik alapkérdése ugyanis az volt, hogy miként alakíthatja az érdeklődő néző a vele történteket, és hogyan válhat főszereplővé? Mennyire mélyen akar belemenni a játékba?"
Csepcsányi Éva: Átlátható? Átjárható?

"Több út lehetséges, az egyedi bolyongás adott. Az egyes alkotók, ha jól tudom, mind maguk találták ki saját termeiket, saját ötleteiket vitték bele, a rendezőnő, Bársony Júlia pedig mint gyöngyöket, szépen láncra fűzte őket."
Weiner Sennyey Tibor: Elveszni Pesten

Három szemszögből vizsgáltunk meg egy nagyszabású előadást. Szőcs Tekla fotói, Csepcsányi Éva és Weiner Sennyey Tibor írása az Élőkép Társulat és a most alakuló Harmadik Hang Háza, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak közreműködésével létrejött performance-ot mutatja be, melyet Bársony Júlia rendezett. Az előadást három alkalommal, 2010. január 17–18–19-én láthatta a nagyközönség, a budapesti Gödörben.

Átlátható? Átjárható?

(Szőcs Tekla fotóival)

Á T J Á R Ó K

– tér-re-akciók -

Mintha tágulna a tér, szabadabb lenne a mozgás, nagy ugrások, fantasztikus utazások, egzotikus tájak, mindenhol új barátok… vagy mégiscsak a széken ülünk? De akkor ki járja be azokat a kalandos utakat, ki barangol a vadcsapásokon, ki köt újabb és újabb barátságokat a hálón? Megkettőződtünk? Kollektív skizofrénia? Vagy a virtuális énem=Velem? Végérvényesen egy falak és folyosók nélküli labirintus foglya lettünk, vagy valahol ott tekereg a bokánk körül Ariadné fonala?

Az Élőkép Társulat és a most alakuló Harmadik Hang Háza a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak közreműködésével hasonló kérdéseket fölvető performance-ot készített Bársony Júlia rendezésében. 2010. január 17–18–19-én a Gödör klub szolgált ezen érdekes rendezvény helyszínéül.

Egy 1000m2-es területű labirintusba léphettek be az érdeklődők, ahol a virtuális és a valós tér határai föloldódtak, az installációk álomszerűsége egy különös világba sodorta a résztvevőket. Persze elsősorban azt, aki hagyta magát.

Az előadás egyik alapkérdése ugyanis az volt, hogy miként alakíthatja az érdeklődő néző a vele történteket, és hogyan válhat főszereplővé? Mennyire mélyen akar belemenni a játékba?

Játékba? Ahogy beléptem ebbe az elvarázsolt labirintusba a többi jókedvű fiatal közé, először én is úgy gondoltam, ez egy kiváló játszótér, tele mindenféle érdekes effektekkel. Többen indultunk neki az útnak, egy darabig szorosan egymás mellett-után haladva, de mindenkinek más az útja, nem haladhatunk végig együtt, ki itt, ki ott maradozott el, s végül arra eszméltem: egyedül vagyok! Hol is? Egy bomlott elméjű zseni fejében? Önmagam pszichéjében vagy kortársaim félig valóságos, félig virtuális világában? Ott voltak és mégsem, élők voltak és mégsem. Nem lehetett – vagy csak én nem tudtam – megszólítani, kontaktust teremteni az installációk szereplőivel. Fogyasztó voltam, akárcsak otthon a gép előtt, a plázák kirakatai előtt vagy egy irodalmi(!) esten.

Számomra korunk esszenciális leképezését fejezte ki ez a performance. Idegen, mutatós, szubjektív, szecessziós, távoli, bennem élő… ez mind, és mégsem. Ahogy haladtam a fekete leplek között – a fekete lepel kötötte össze a teret, most ha egy zimankós, sötétcsuklyás próféta lennék, azt mondanám, ez intő jel – egyre inkább azt éreztem, hogy saját tudatomban barangolok. Ahogy suhannak, fölvillannak és elhamvadnak egy hosszú séta során a gondolatok, úgy adtak mindig más és más élményt az installációk.
Voltak pillanatok, amikor eljátszottam azzal a gondolattal is – a demisztifikáció hívei ugorjanak pár sort! – hogy egy képzeletbeli pokol bugyrai között barangolok, valahogy úgy, mint Dante, csak itt nincs cél, nincs Beatrice. Mert mi is a pokol? – filóztam a labirintusban – a lezártság, az abszolút individuum magánya, önmagából ki nem hajlása, a maga mozdulatsorába, szenvedésébe való teljes begubózás. Aztán összeakadtam az ismerősökkel, akikkel együtt vágtunk neki a nagy felfedezőútnak. Egy mosoly, egy kis humor. Ez mégsem a pokol, inkább egyfajta tükör. Ilyen vagyok, ilyen lehetek, vagy épp nem.

Ahogy ezen töprengtem, az egyik beugróban megláttam két ismerős költőt, egy asztalnál ültek, beszélgettek. Megörültem, oda mentem hozzájuk. Persze arra nem is gondoltam, hogy ők is szereplők. Erre akkor döbbentem rá, amikor zavartalanul folytatták a beszélgetést egy gyors biccentés után – a szerepünkből nem szabad kiesnünk –, továbbra is komolyságot erőltetve arcukra. Hm, üde színfolt a sok érthetetlen, olykor fájdalmas vagy elgondolkodtató installáció között. Mégsem korunk elidegenedett világát akarták volna bemutatni a szervezők? De, igen. Azért ez is a része. A valóságos jelenlét, a párbeszéd. Elmosolyodtam. Talán mégsem olyan rossz ez a világ.