Irodalmi Jelen-díjak 2009 - Gömöri György - Jász Attila - Danyi Zoltán
Az Irodalmi Jelen hagyományosan minden évben kiosztja díjait három kategóriában. Esszéiért Jász Attila, prózáiért Danyi Zoltán, verseiért Gömöri György kapott az idén elismerést. Boldog Zoltán három rövid laudációját olvashatják, melyek elhangzottak a díjak átadásaikor.
Laudációk
1. Fürdőkádban a tenger – tárcakísérlet Jász Attila Irodalmi Jelen-díjjal jutalmazott,
Fürdőkádból a tenger című esszékötete nyomán
Jász Attila a fürdőkádban olvas, tengervizet hozatott az Adriáról és a Balti-tengerről, két kamionnyit, talán elég lesz télire. Összeönti őket, dél és észak kiegyenlíti egymást: az egyik pezsgést visz a téli mindennapokba, a másik pedig visszatereli a fürdőzőt a rideg valóságba. Közben tenger gyümölcsei pizzát majszol Gombrowicz-hoz, Máraihoz, Pilinszkyhez és Petrihez, akik a tengerről írnak. A laikus azt mondhatná, hogy különös kötődése a sós vízhez már-már aggodalomra ad okot, de aki jobban ismeri a szerzőt, tudhatja: saját tenger nélkül egy valódi értekezés nehezen születik.
A sós víz megtette hatását. Jász Attila keze alól peregnek ki az esszék, akár a homokszemek. Éppoly áhítattal ír Weöres Sándor levelezéséről, nem túl hosszan Szijj Ferenc hosszúverseiről, mint arról, hogy miért nem ír regényt. Pedig tudna: regényes esszék helyett egy esszéregényt, saját tengereiről és utazásairól. Csak a kezdő mondatot nem találja. Ír helyette arról, hogy miként nem találja a kezdőmondatot. És arról, hogy nem is keresi.
A Kaukázus tájékáról érkezett alánok leszármazottja nemcsak a könnycseppekhez hasonló sós oldatban érzi jól magát, hanem az édes forrásvízben is, leginkább az Új Forráséban, ahol gyakran ő határozza meg a hullámok irányát. De olykor Bárkába száll egy-egy tárca erejéig, és irodalmi lapok közt ingázva behajózza az egész Kárpát-medencét
Néha megkockáztat egy-egy verset a napsütésben, mert tudja: a tengerétől megfosztott magyarnak a líra csak nosztalgia egy aranykorból, amikor még értették a nyugalmat, a megpihenést és a metaforát, mert volt hol megpihenni. A nyughatatlan, tenger nélküli, kongó medencéjébe zárt magyar csak az esszét értené, ha olvasni vágyna. De nincs tengerpartja, ideje és nyugalma, így csak elvétve olvas. Ám Jász Attila rendületlenül ír, remélve, hogy mások is rájönnek: egy fürdőkádban megtalálható a tenger, ha nagyon akarják. Egy fürdőkádban megtalálható a nyugalom, és ugyanabban a fémöbölben akár Jász Attila is, aki talán nem foglalta le magának az összes tengervizet, melyet kamionok szállítanak a Baltikumról és az Adriáról.
Gyakorlott úszómesterként azt is tudja, hogy a tengert olykor csak messziről szemlélő olvasóval finoman kell bánni, legyen az a tenger bármely földrajzi térségben vagy éppen a fürdőkádban. Csalogatni kell a vízbe, megmutatni neki a lábtempót és a karmozgatásokat, de az apró útbaigazítások után hagyni kell: hadd ússzon magától. Mert az olvasó szereti magabiztosan felmérni a tempót, az áramlatot és a víz hőmérsékletét. Ha pedig segítségre van szüksége, ismét Jász Attilához fordul, aki néhány finoman exponált mondattal irányt mutat neki. Kilóg a WS-lóláb, fogd meg gyorsan! Kacsints rá Kosztolányi húgára! Lesd meg Borbély Szilárdot, hogy ünnep legyen kicsit az élet! A kritikus olvasó pedig hagyja magát, és nem fél már a tengertől, mint József Attila, aki majdnem belefulladt, vagy Shelley, aki tényleg. Így lassan annyian lesznek az ország fürdőkádjaiban, hogy újra szükség lesz egy valódi tengerre.
Interjú Jász Attilával - filmfelvétel
Jász Attila: Tíz tétova tanács - Egy Szerkesztőtől
2. A piacon sétálva – Danyi Zolihoz,
az Irodalmi Jelen-díj próza kategóriájának nyerteséhez
A hajnalban ébredő piacon sétálsz. Éppen Danyi Zoli gyümölcsverseihez keresel hozzávalókat, vagyis inkább a költő gyümölcseit kutatod a valóságban. Kifinomult kíváncsisággal koslatsz az élmény után, nyáladzik a lelked, mert úgy hiszed: a valóság is lehet olyan, mint a líra.
A lapok helyett a napodat édesítenéd, málnával éppen. De csak darabokat találsz a pultokon, málnafoszlányokat a gyümölcsversekből. „Egy tűszálaktól szőrös gally gyümölcsbe nyíló sóvárgása – Minden megismételhetetlen.” – emlékezel a könyvre. Látják az árusok, hogy bizonytalankodsz, így kóstolóval kínálnak. Elfogadod. A vershez képest tompa íz pedig bizonyítja a megidézett sóvárgás megismételhetetlenségét.
Danyi Zoli lírájával tehát nem lehet piacra menni, mert soha nem találod meg a málnát, amit a Gyümölcsversek óta keresel. Nem fér be a sóvárgás a műanyagdoboz és a folpakk mögé, nem úgy, mint a papírlapok közé. Te viszont inkább gyümölcsöt ennél, mint könyvet és lírát, és a Maslow-piramisra gondolsz, ami helyesen tudja: ha nincs meg a napi gyümölcscukor, nem kívánod az irodalmat, és mellesleg éhen halsz a lírával, amitől nyáladzik a lelked.
Így a piacon sétálva be kell vallanod, hogy reggeli előtt a prózai vágyak jobban érdekelnek. És inkább Hajnali húst kérsz egy erotikus novellához, vagy Párhuzamokat, flamingóval, ez utóbbinál a kofák minden bizonnyal furcsán emelik szemöldöküket. A prózaolvasó vevőt ők is jobban szeretik. Bár ha Danyi tolvajnovellájával lopakodsz a közelükbe, felednek minden metafizikát, és övtáskájukhoz kapnak, mert ugyanúgy, mint olykor a nyájas olvasó szokott, ők is ragaszkodnak az evilági értékeikhez. Te viszont csak mosolyogsz, Hamvas-Danyi-gondolatokkal kacérkodva, melyeket sajátoddal vegyítesz, és miközben a málnás turmix hozzávalóit pakolod a táskádba, a rózsaáruslány kezét éppen megszúrja egy tövis, ami a szerző rózsakertjéből keveredett a valóságba: egy tűszálaktól szúrós gally sziromba hajló sóvárgása.
Interjú Danyi Zoltánnal - filmfelvétel
Danyi Zoltán: Szorítástól fehér ujjak
3. A száműzetés kertésze – Gömöri Györgyhöz, aki az idei Irodalmi Jelen-díj
költészeti kategóriájának jutalmazottja
Majdnem öt éves voltam, amikor utoljára emigrálhattam volna, de így is a családból került ki az egyik utolsó disszidens. Szökése olyannyira kétségbeesett volt a Kádár-rendszer utolsó heteiben, hogy néhány évig el sem hitte a rendszerváltást. Így gyermek-, de néha még kamaszfejjel is irigy voltam az emigránsokra, az ötvenhatosokra, akik helyesen felmért száműzetésükkel egy olyan országot hagytak maguk mögött, amelynek volt hogyan megújulnia. Irigykedtem azokra, akik úgy tudtak beszélni ötvenhatról, Magyarországról, a száműzöttségről, hogy közben magyarok maradtak, és távolról, rég felszántott ugarokról is gondozták azt a kertet, ahol élniük, halniuk kellene, de sajnos éppen akkor egyik lehetőség sem volt túl meggyőző számukra.
Gömöri Györgyre tehát sokáig irigységgel tekintettem, mert a száműzetésből választott messzi földet csakhamar kertté változtatta, ahol türelemmel viselt évek után gyökeret eresztett a szabadság fája. A történet azonban nem ilyen egyszerű, és csak látszólag bibliai. Ahogy a paradicsomban, úgy a távoli angol kertben is két fa magasodott: az egyik a már említett szabadságé, a másik pedig az emlékezeté. Amíg azonban az első emberpárnak megadatott a választás szabadsága, addig Gömöri György mindkét gyümölcsből kénytelen volt egyszerre szakítani, csakúgy, mint a legtöbb magyar ember, aki többször megízlelhette a szabadság fanyar kininízét. Azt érezhette az 1945-ös megszabadulás után, 1956 októberében, valamint az oltalmat nyújtó Szigetről 1989 októberére tekintve, és azóta is folyton visszanézve. Majd pedig a csalódás rettenetét, melyről vagy nem lehetett, vagy nem tudtak beszélni, pedig Illyés szavaival érdemes elgondolkodnunk: „ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja”.
Nehéz dolog emlékezni annak is, aki kénytelen, annak is, akinek nincs mire. Ezekben segít Gömöri György lírája, amely Illyés-i módon mondja ki és oldja fel a rettenetet, kertté formálva a száműzetést, átszűrve a történelmet a lírai én folytonos újraértelmezésén. A „zöldpaprikafüggő londoni magyar” megtanítja, hogyan lehet az emlékezés terhét becsülettel viselni, lírává formálni, és átadni nekünk, akik gyermekfejjel még irigykedve gondoltunk az ötvenhatosokra. Így leszünk felnőttekké vagy felnőttebbekké, akik már nemcsak a hérosszá váló alakokra és az életben maradt csendes tanúkra néznek fel, hanem a becsülettel emlékezőkre. Mert az ő tisztességes szavuk az, ami velem is elhiteti, hogy jól döntöttem, amikor öt éves koromban mégsem szálltam repülőre, és inkább hazai kertekben türelemmel várom a szabadság fájának termését, amely talán éppen az emlékezés fájával van oltva.
Boldog Zoltán
