Irodalmi Jelen

Csak a hiány, amit talál – Vincze Ildikó kritikája Gerevich András Barátok (Kalligram, 2009.) című verseskötetéről

2010. január. 18. - 23:23

A Barátok nem azért megdöbbentő, mert leplezetlenül vállalja a benne mindig egyes szám első személyben megszólaló lírai én másságát, vagy mert teret ad a férfiszerelem sajátos szexuális élményvilágának, hanem azért, mert immár olyan aspektusból közelít a témához, amely valami sokkal mélyebb tartalmat kutat, a szerelmet magát.

Csak a hiány, amit talál

Vincze Ildikó kritikája Gerevich András Barátok (Kalligram, 2009.) című verseskötetéről

A kis terjedelmű kötet napló benyomását kelti, hiszen versei erőteljesen élményalapúak, őszinték, szókimondóak, de sohasem tolakodóak, provokatívak. Az egy-egy élethelyzetből – egy cigi a játszótéren, napozás, fényképnézegetés, egy éttermi vacsora, nyaralás a tengernél, vagy egy jazzkoncert – induló versek mind történetet mesélnek; a kötet végére érvén láthatóan ugyanazt a történetet. Gerevich a lehető legtávolabb helyezte magát a meleg-költészetre gyakorta jellemző önelégültségtől, a tabukat áthágni vágyó, önnön bizarrságát különös büszkeséggel fitogtató magatartástól. A Barátok nem azért megdöbbentő, mert leplezetlenül vállalja a benne mindig egyes szám első személyben megszólaló lírai én másságát, vagy mert teret ad a férfiszerelem sajátos szexuális élményvilágának, hanem azért, mert immár olyan aspektusból közelít a témához, amely valami sokkal mélyebb tartalmat kutat, a szerelmet magát. A kutatás kíméletlenül egy eredményt hoz: a hiányt. A Barátok egyetlen dolgot állít rögeszmésen. Azt, hogy „minden üres és sötét marad (…)”, hogy „nincs semmi, csak (…) az üresség, a némaság, a hideg, a magány, a halál.” (Búcsú Londontól)
    A kötet három alapvető témáját – a gyermekkor, a homoszexuális viszonyok, a más közegben való lét – megjelenítő versek négy ciklusba rendezve, a fent idézett verssel bevezetve bravúros kompozíciót alkotnak. Valódi költői virtuozitásról tanúskodik, hogy a gyakran alulfogalmazott, az egyszerű közlés szintjéig csupaszított versek megrendítő tartalmak megjelenítésére képesek. A nyelvezetében radikálisan puritán, vallomásszerű kötet minden egyes verséből a fájdalom, a beteljesületlenség nyomasztó eleve elrendeltsége szüremlik elő.
    A Búcsú Londontól című vers a kötet esszenciájának tekinthető. Benne sűrítve meglelhető mindaz, amit a négy ciklus olykor egymást magyarázva, igazolva, kiegészítve tár fel. A viszonzatlan szerelemet elbeszélő költemény a hiú reményeket keltő Julien alakjában – „Egykor hosszan szemeztünk, / de ezt most már elfeledted / mintha nem jelentett volna semmit.” – egyesíti a homoszexualitásnak a lírai én számára alapvetőnek és feloldhatatlannak tűnő problémáját: a meleg-szerelemben a testi szerelmen kívül más nem létezik. A helyszín egy templom, a transzcendencia helye, most viszont profanizálódik, egy jazzkoncert színtere csupán, ahol a végső remény is felszámoltatott. „Nemcsak az arcodat vetted el tőlem, / nemcsak a testedet, a szavadat, a szemedet (…) / Hanem mások arcát is / mások testét, szavát, szemét / mindent elvettél, / hiába szorítottam annyi meztelen testet / minden élvezet magába halt.” Az elutasítás már nem önmagában fáj, hanem az általa bekövetkezett ráeszmélés miatt, hogy a homoszexualitás testi vágya képtelen szerelemmé válni, képtelen az átszellemülésre, és így képtelen a beteljesülésre. „Reméltem, te tanítasz meg rá, / hogy, igen, van Isten, / te lettél volna a létére, / ahogy az én létemre is, / a bizonyíték.” Számára a szent hely azonban nem kínálja fel kegyét, mint ahogy másoknak teszi: „Az elgyötörtek és megtértek / itt nyernek örök életet, / szerelemből házasságok köttetnek, / a halálnak értelme lesz.” A homoszexualitás nem illeszkedik ebbe a hagyományba, nem teszi lehetővé önmagunk folytatását házasságunkból születő gyerekeinkben, így az abszolút magány, az abszolút kirekesztettség metaforájaként jelenik meg itt, és végig a kötetben.
    A Családi időszámítás című ciklus keserű, boncolgató, okok után kutató. Nyomasztóan szokatlan a hang, amely gyermek után kiált, vagy épp lemond róla. A gyerek nem léte, örökké való hiánya, így az önnön élettörténet folytatásának, a generációk egymást követő vonalába, a társadalomba való beilleszkedésnek lehetetlensége, vagyis a nyom nélküli eltűnés olyan kérdéssé válik a homoszexuális szerelem tekintetében, amelyre egyszerűen nem talál pozitív választ a lírai én. A ciklus címadó költeményének záró sorai a Gerevichre jellemző tökéletes minimalizmussal sűrítik mindezt pár szóba: „(...) hetekkel korábban kiszámoltam, / mikor lettem napra annyi idős, / mint az apám volt, amikor megszülettem. / Unalmas hétköznap volt, szerda, / reggel az ágyban kortyolgattuk a kávét, / szúrt a borostád, ahogy megcsókoltalak, / mint bennem a tudat, hogy nem lesz, / ki a homokórát újból megfordítsa.” (Családi időszámítás) A kissé túlírtnak tűnő Anya és fia című versben összefonódik a ciklusra jellemző gyermeki lét, a gyermekkori traumák felemlegetése, a felnőttben még megbúvó gyermek és a gyermektelen felnőtt képe. Záró sorai, miként megdöbbentő nyitósora – „Mondd el anyádnak, / hogy boldogtalan vagy” – teljes nyíltsággal számol be az egyéni tragédiáról: „de még felnőttként őrzöd azt a gyereket, / és egyetlen vágyad, hogy apa lehess, / gyereket szeretnél, pedig tudod, / hogy nem lesz, nem lesz, nem lesz,/ nem lesz már sohasem gyereked, / anyádnak ezt mondd el. Örökre.” (Családi időszámítás)
   A mindenhonnan üvöltő hiányérzet ironikus, sőt parodisztikus kifejezésformákból bomlik ki a következő két ciklusban (Barátok, Két férfi), melybe itt-ott némi romantika vegyül. A hangjában nyersebb, de nem durvább két ciklus az előzőből átszűrődő szorongást tovább fokozza azzal, hogy nevetségessé, szánalmassá teszi azt a kultúrát, amely eleddig a lírai én otthonosságát, valahová tartozását hívatott megteremteni. Nem képes felmutatni mást, mint az unalmat, a kiüresedettséget, a kiégettséget, a magányt. A „szerelem” nem más, mint gépiesen ismétlődő tobzódás az élvezetekben. Ha a test mögé tekint, nem talál semmit. „Fiúk jönnek, mennek, visszatérnek: / harapdálják a mellbimbómat, / míg én végignyalom a testüket. / Megunom, ahogy megunnak.” (A francia mozis) A soha meg nem állás, a homoszexualitásra jellemző állandó hajsza, a másik elcsábítása, a vonzó testek csupán pillanatnyi együttléte olyan szabadság, amely egyúttal a másoktól való totális elidegenedést is jelenti. „Unjuk egymást, miközben, persze, irigyellek, / hogy egy ifjúságon át egy férfi szeretett, / és azt akarom, kívánd meg te is az életemet, / a folytonos változást, pörgést és gyönyört, / és ettől leszek igazán szomorú.” (Régi barátok) A Getno és a Napolaj kiválóan sűrítik az ebben a két ciklusban uralkodó hangulatot: a testi vágy hatalmát, a szerelem transzcendenciájának abszolút hiányát, és a mindennek következtében elhatalmasodó unalomnak, idegenségérzetnek nyomasztó súlyát. „(…) mert mindenkinek csak a teste kellett, / az arcán és a szemében a vágy, / csak az kellett, hogy engem kívánjon, / a testemet, így birtokoltam, így hittem / vagy vágytam, és soha senki, de senki, / egyetlen ember sem volt az enyém. / Soha. Csak a vágy maradt, / magamra már nem is emlékszem.” (Getno)
    Az utolsó ciklus (London) versei az idegenben való élet érzéseit örökítik meg, így a lírai én különös, kettős elidegenedése, elmagányosodása megy végbe. Az ismeretlen városban bolyongás a lélek bolyongása is egyben. A kötet három fő témáját az első ciklus Naphegy tér című verse kapcsolja össze legszebben. „Visítoznak a gyerekek / a Naphegy téren, / nézem és fáj, / hogy nincs gyerekem, / és nem is lesz soha, / nem leszek soha apa. / Rossz döntések. / Rossz biológia. / A saját testem idegen város, / nincs benne helyem, / nincs hozzá térképem.”
    A kötet végére érve értelmet nyer a borító klasszikus vágy-vörösébe fullasztott fekete, arc nélküli alakja. A címadó szó értelme pedig saját ellentétébe fordul, hiszen az emlékezésben sorra vett barátok éppen a soha fel nem kínálkozó vagy éppen elvesztegetett lehetőségek, az örökös magány útjelzőivé váltak.