2009. november 14-én utolsó előtti megállójához érkezett a Gödörben szeptember óta futó 20 év New Wave,  vagyis „A rendszerváltás első 20 éve a volt keleti blokk térségében alkotó irodalmárok műveiben” című irodalmi sorozat. Ami azt illeti, mehetett volna flottabbul is, igaz, a novemberi „est” a maga nemében mindenképp rendhagyónak számított, lévén a sorozatszerkesztő, Karádi Éva szerint is „lehetetlen időpontban”, délelőtt 10 órakor kezdődött.

A berlini falomlás nagykövetei

2009. november 14-én utolsó előtti megállójához érkezett a Gödörben szeptember óta futó 20 év New Wave,  vagyis „A rendszerváltás első 20 éve a volt keleti blokk térségében alkotó irodalmárok műveiben” című irodalmi sorozat. Ami azt illeti, mehetett volna flottabbul is, igaz, a novemberi „est” a maga nemében mindenképp rendhagyónak számított, lévén a sorozatszerkesztő, Karádi Éva szerint is „lehetetlen időpontban”, délelőtt 10 órakor kezdődött. A kemény mag szemet hunyt „Kelet-Németország krónikásának” zsúfolt programja felett, örült, hogy Ingo Schulze előző esti és tervezett vidéki felolvasása közé valahogy mégiscsak be tudta ékelni ezt a vendégszereplést is. 

   A kortárs német irodalom nagyágyúja mellett Dalos György ugyan csak ritkán juthatott szóhoz, a Balaton-brigád szerzője így is tudott bölcseket mondani. A két író nagyon is megfért egymás mellett, tekintve a számos kapcsolódási pontot, jelesül, hogy „leginkább mindketten Berlinben vannak otthon, és, hogy műveikhez saját személyes életrajzukból merítenek” – ahogy azt a moderátor szerepét betöltő Wilhelm Droste, az Eckermann Kávéház vezetője is megjegyezte. A társalgást csak a fordítás nehézsége akaszthatta meg. A Goethe nyelvén tekergőző óriáskígyó mondatok időnként egymás farkba harapva a tolmács felkészültségét kérdőjelezték a kísértetiesen kékes, majd lilás-pirosas fényárban úszó pinceklubban, de a végére csak kikerekedett valami. A megélt élmény kontra fantázia kérdéskörét még csak-csak sikerült kivesézni, a bajok később kezdődtek.

   Míg Schulze saját bevallása szerint nem érez ellentétet a kettő között, hisz egyfelől, akkor is megélt dologról ír, ha olyan díszletbe helyezi történetét, ahol még nem járt, másfelől a saját élmény mellett is mindig szüksége van kitalációra, Dalos az irodalom lehetőségét abban látja, hogy „kitalálhat valamit, ami igaz”. Abban tehát mindketten egyetértenek, hogy regényeik nem személyes önéletrajzra, sokkal inkább önéletrajzi motívumokra épülnek. Dalos György regényében ilyen a stázi, őt is megfigyelték, nem véletlen lesz a Balaton-brigád főhőséből, Josef Klempnerből, a kelet-német titkosszolgálat belső munkatársa. A nyersanyagok körét gazdagította az Északi-part rezidensének ’89 szeptemberéig futó jelentésanyaga is, ami a regény tulajdonképpeni vázát adta, hogy Dalosnak már csak azt kellett kitalálnia, voltaképpen ki is ez az ember. Annyi a felolvasott részletből is kiderül, hogy a saját lányáról is jelentő besúgó sorsa egyszerre tragikomikus és ironikus, sem saját nevét, sem saját identitását nem használhatja, ahogy második nyelvét, a magyart is csak egyetlen mondatra korlátozva. Történeteit hűséges kutyájának, Hugónak meséli, akinek lénye éppoly visszás, mint gazdájáé. „Nincs”, hisz Klempner a közvélekedés szerint a macskákat kedveli.

   Kisvártatva az Európa Kiadó gondozásában napvilágot látott Schulze regény, az Adam és Evelyn pattogós párbeszédeiből is ízelítőt kapunk. A menni vagy maradni dilemmáját feszegető részlet a Lettre Balatonos számában is megjelent. (A mű fókuszában az 1989-es magyar-osztrák határnyitás áll, azokkal az erkölcsi konfliktusokkal megspékelve, melyeket a politikai változások idéznek elő az egykori NDK-s női szabó, Adam és bölcsész párja, Evelyn életében.). Hogy a Balaton a kelet-németek szemében egyet jelentett a szabadsággal, arra Dalos is csak bólintani tud, fontosnak tartja viszont az NDK ellenzék és a magyar demokratikus ellenzék közötti mentális különbségeket. Nem véletlen nevezi a magyar rendszerváltást „kedélyes világvégének”, a németet pedig „demokráciának a szakadás és egység között”.

   Ami az elnevezéseket illeti, a német „Wende” (fordulat) kifejezéssel Schulze sincs kibékülve, inkább világváltásnak nevezné a történteket. „Az út a diktatúrából a szabadságba vezetett, de értékelhetjük függőségek közötti váltásnak is.”. A problémát abban látja, hogy a szabadság és a szociális biztonság eszménye egyre inkább elveszik. A politika helyett ma a pénztől és a piactól való függés határozza meg mindennapi létünket. Schulze arra késztet, tegyük fel magunknak a nagy kérdést, a 20 év során mit nyertünk és mit is veszítettünk pontosan. (Az író maga Was wollen wir című esszé- és cikkgyűjteményében meg is cselekedte ezt).

   Dalos szerint mind úgy jártunk, mint Kolumbusz, Indiába akartunk hajózni, helyette felfedeztük Amerikát. Más történt, mint, amit vártunk. A francia forradalom nem véletlen tűzte zászlajára a szabadság mellett a testvériség fogalmát is, nálunk, Magyarországon épp a szolidaritás hiányzik, elég csak a politika szintjén a társadalmat uraló gyűlölködésre utalni. Húsz éve a mai pártok leültek a kommunistákkal a kerekasztalhoz, ma már nem ülnének le – teszi hozzá, elvesztettük az iróniánkat, ami mellé jelentős anyagi veszteség is társult.
   Ami Schulzét illeti, örül, hogy megélhette ’89-et, és tanúja lehetett a fal leomlásának, az ő problémája nem a kelet, a nyugat eltűnése. Szerinte a szabadság és a demokrácia mára szitokszavakká lettek.

   Fal híján, mi csupán a Balaton kevésbé örömteli pusztulását élhettük meg. Míg Dalos úgy vélekedik, a túléléshez a belső békén túl szociális igazságosságra lenne szükség, egy kis szabadságra a magyar kérdésből, Wilhelm Droste a klasszikusok nyomán egy „belső Balatonra” áhítozik. „Ez a húsz év sem volt rossz, de rosszabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna.” – vonja le végül a konklúziót Dalos.
   Shulze a zárszónak is tökéletes mondatot  egy gondolattal megtoldja még: „A vesztes sem régi szó, Grimm szótárában nem szerepel még, fontos tehát, hogy milyen fogalmakkal írunk le valamit. Egyensúly helyett is inkább azt kéne mondani, Kelet-Németország belépett Nyugat-Németországba.”.

   Helyben vagyunk. A pontos fogalomhasználat, a tökéletes megoldások keresése nemcsak a közbeszédben/közéletben és az irodalomban, a fordítás során is hasznos lett volna… Az „est” végeztével a hallgatóságban - hacsak nem élt a szerzők által preferált fantáziával és/vagy nem volt használható nyelvtudás birtokában -, maradhatott egy kis űr, ha nem is akkora, mint a ’89-es események után a berlini falomlás nagyköveteiben. 

Murányi Zita