Látszik rajtuk, hogy igazi ínyencek, akik ennek az élménynek megadják a módját, hisz nem holmi képregényt olvasgatnak, ez AZ a könyv. Otthon, majd távol a zajoktól, idegenektől bekuporodnak a fotelbe az ablak mellé, még a kedvenc ebédjük hívogató illata sem töri meg a szavak láncát, hiába a csábítás. Mintha attól félnének, ha lerakják a kezükből, ha szem elől tévesztik, egyszer csak eltűnik, vagy épp azt gondolják, a főhősök veszélybe kerülnek féltő tekintetük nélkül. Jaj annak, aki ilyenkor zavarni merészeli őket.
 

Napfogyatkozás – ahogyan mi szeretjük

Millióan várták és végre kis hazánkba is elért a Napfogyatkozás….Na nem, nem az a fajta, amit még 2000-ben jómagam is megcsodálhattam, ez valami egészen más.
Egy sikersorozat harmadik része ez, ami elérte, hogy az emberek újra könyvet ragadjanak és elmerüljenek benne, még akkor is, ha már mások filmvászonra álmodták.
Csak olvasod és olvasod, magával ránt megszűnik a valós világod. Most újra a betűk hódítanak és a képzelet szüli a csodás világot. Az idő repül, míg a sorok egyre fogynak. Mikor a kezedbe veszed, már előre tartasz attól, mi lesz veled, ha elfogynak az oldalak?
Bevallom én is függő vagyok, pedig nem vagyok már kis csitri, nem dőlök be a mézes-mázos szirupnak a szerelemről, ez a könyv mégis elérte, hogy vágyakozzam utána.
Olvastam róla egy kritikát, amiben azt írták, hogy amióta az Alkonyat (a sorozat első része) megjelent minden nő egy saját Edward Cullen-t akar magának, azt hiszem ez mindent elárul, ez a siker titka.
Október 30. van és végre magyarul is megjelent Stephenie Meyer Eclipse, azaz Napfogyatkozás című könyve, amit már nagyon vártunk, bár a legfanatikusabbak – köztük én is – már rég túl vagyunk az összes köteten. Ez a nap olyan, mit egy mély lélegzet, miután már azt hitted vízbe fulladsz, mint egy csepp víz, amikor a sivatagban bolyongsz és már kiszáradt a szád.
A könyvesboltok polcai roskadásig tele vannak a sok - sok regénnyel, már a megjelenés előtt hirdették, ahol csak tudták, hogy jön, jön, jön…
Mint kisgyermekek a karácsonyt úgy várták a megjelenést a magyar rajongók és elképesztő volt a könyvesbolt. Erről a könyvről az is tud és beszél, akitől távol áll, nem lehet „tudomást sem venni róla”.
A bolt előtt ácsorgók számolták a perceket, az a mutató bizony nem haladt most sem gyorsabban.
Nyitás…végre! Megtelt a hely mindenhol lányok rohangáltak kezükben a könyvvel, mint valami kincset szorongatták, s míg a fizetésre vártak már el is merültek a vámpírok világában. Most valahogy a pénztáros lány is megérti a rohamot, valószínűleg a pult alatt lapul az ő kötete, milyen jó ilyenkor a „tűz közelében lenni”, nem de?
Karikás szemek, sápadt arcok, néhányan nem sokat aludhattak előző éjjel. Nem csodálom, hisz én is tudom, az előző rész megviselte az olvasót, most nagyon kell, hogy a lélek kis kényeztetést kapjon. Félelmetes ez a hatás, mintha valami titkos szekta tagok lennénk, cinkosan lesünk egymásra a szemünk sarkából.
Van, aki nem bajlódott a sorban állással és egyszerűen leült az olvasósarokba, mit sem törődve a világgal. Látni az arcukon, már rég nem ezen a világon vannak, szerintem még egy jókora földrengés sem tűnne fel nekik, annyira nem jelent ilyenkor semmit a világ. Az számít, ami le van írva, nem lehet elég gyorsan olvasni.
Mások csak állnak, kitartóan, szorosan magukhoz ölelve a csodát, amit néhány száznyi papírlap rejt. Látszik rajtuk, hogy igazi ínyencek, akik ennek az élménynek megadják a módját, hisz nem holmi képregényt olvasgatnak, ez AZ a könyv. Otthon, majd távol a zajoktól, idegenektől bekuporodnak a fotelbe az ablak mellé, még a kedvenc ebédjük hívogató illata sem töri meg a szavak láncát, hiába a csábítás. Mintha attól félnének, ha lerakják a kezükből, ha szem elől tévesztik, egyszer csak eltűnik, vagy épp azt gondolják, a főhősök veszélybe kerülnek féltő tekintetük nélkül. Jaj annak, aki ilyenkor zavarni merészeli őket.
Telnek az órák, a könyvek fogynak, de mindig egyre több jön a raktárból, pedig elindultak a futárok is, akik a lusta közönséget szolgálják ki, azaz házhoz viszik a hőseinket.
Figyelem az arcokat, az embereket…meglepő, de néhány fiú is betévedt, bár gyanítom, hogy csak ajándéknak választják és az is lehet, hogy küldetést teljesítenek egy-egy hölgynek. Vagy lehet, hogy a „romantikus vámpírsztori” nem is olyan lányos? 
A korosztály sem olyan egyértelmű, mint ahogy a kritikusok a célközönséget megnevezték:
TINIK. Itt bizony vannak korombeliek, édesanyák, sőt megkockáztatom, hogy van, aki a nagymamám lehetne. Hiába, a szerelem örök.
A könyvesbolttal szemközti kávézóban ülök, kicsit morcosan. Nem engedték, hogy lefotózzam azt a jó nagy rakás könyvet, ami rögtön az ajtóval szemben van (kiemelt helyen).
Persze még nem tudják, hogy egy fanatikussal van dolguk, már ki is találtam, hogy készüljön el a fotó a segítségük nélkül is.
Az igazi az lenne persze, ha maga a szerző dedikálna nekem és közös fotón örökítenék meg találkozásunkat. Ez légies álomnak tűnik, hamar elhessegeti a több ezer kilométeres távolság és az a néhány millió dollár, ami nekem ugye nincs.  
De helyette megvan az eddig megjelent összes könyv, mert én is végigálltam a soromat tisztességesen, rajongóhoz méltóan.
A polcomon a másik két kötet már poros, árva és alig várom, hogy mellé tehessem a soron következőt. Csordultig tele az olvasott emlékekkel, fejemben a megragadt idézetekkel fekszem és kelek majd, álmaim szövedéke is csak e körül fog forogni. Nem leszek egyedül, az biztos. Mindenkinek ajánlom ezeket  a könyveket, úgy terjednek, mint valami betegség. Mégis olyan jó égni benne, hagyni, hogy elragadjon, hogy a józan észt feleméssze, ha csak néhány száz oldal ereéig is.
Otthagytam a kávézót, csendesebb helyen akarom élvezni a művet. Kezembe veszem, mint egy Bibliát, erőtlennek érzem magam, de a vágy erősebb. Mire kiolvasom keserű lelkesedés ül szívemre. Bár csak sose érne véget, milyen jó lenne egy örökké íródó könyv.
Oda teszem a polcra, a másik kettő mellé, úgy nézek rájuk, mint a szerelmemre, kicsit talán azok is.
Egy idézettel kívánok mesés felfedezéseket, hosszú átolvasott órákat.
„Őrizd a percet! Mert ami eljön, az el is múlik, ezt a halandók tudják csak igazán” (Stephenie Meyer-Eclpise) 

Szöveg: Mátrai Renáta, fotó: Renzo