A Jelen legalább elindult a jövő felé (Irodalmi Jelen est, Szeged-Grand Café, 2009. október 29.) – "Én vagyok Jucika"

Clint Eastwooddal hirdetik magukat, a kalapja alatt kanyargó szemöldöke alatt hunyorgó, szuggesztív fintorral szivarozó, szakállas Clint Eastwooddal. A Névtelen Férfi egy temető közepén áll, de eres keze még az elhagyatott sírkövek közt is a pisztolytáskában nyugvó fegyverre tapad. Irodalom most! – olvasható a plakáton, mintegy párbaj előtti felkurjantásként. Az Irodalmi Jelen ugyanis bemutat: Szegedre jön, hogy bemutassa szerkesztő- és szerzőstábját, önmagát, a kortárs irodalmat, a folyóiratok általa ismert kulisszáit, célba veszi a „magyar irodalmi közállapotok” feltárását. Írnék-e róluk? – kérdezik pár órával az est előtt. Egy maréknyi dollárért – gondolom.

A Jelen legalább elindult a jövő felé,

avagy identitás és entitás kérdése egy emigrációban lévő demokrácia esetében.

(Irodalmi Jelen est, Szeged-Grand Café, 2009. október 29.)

A Grand Caféba betoppanva akad még idő egy sört rendelni és becsempészni a szomszéd helyiségbe – a második korty körül már Boldog Zoltán köszönti az egybegyűlteket. Szerepzavarról beszél: előrevetíti, hogy a költői, szerzői minőségtől fognak majd eljutni a szerkesztői szerepig. A zavart indokoltan leplezné, körültekintve megállapítja, hogy a közönség soraiban tulajdonképpen a barátaik ülnek. Miután a beszélgetés résztvevői kényelmesen elhelyezkednek az asztalnál (melyen némi ásványvíz, kóla és bor mellett három üveg Jelen Pivo pihen), a szép szónak megfelelően saját verseik, szövegeik tolmácsolásába kezdenek. Kiderül: tudnak olvasni a sörök közt.

Weiner Sennyey Tibor indításként elsóhajt egy szerényke óhajt: „Vigyetek körbe a városban egy pajzson”. Balassi Bálinttal vértezi fel magát, vitézként forrong és szaval – testesedik a bor s a pátosz. Danyi Zoltán személyében „őrség a váltás”, vigyázban láttatja velünk: milyen, ha „nyárfák sora védi a tájat”. A defenzív stratégiákban Böszörményi Zoltán sem járatlan, megvallja: „Hős katona voltam egykor”, noha most már „az örökkévalóság küszöbén ülök”, míg „leheletem résein lassan elszivárog az idő”. Boldog Zoltán halmozza a bőrdíszműves portékákat: a nők feneketlen táskájáról olvas tárcát, „majd ő is elveszik benne”. Feltűnik, mennyire karakteresek a felolvasások. Böszörményit egy apró barlangba képzelem, hol halk ritmikával olvassa bársonyhangú verseit, végül sejtelmesen elmosolyodik, akár egy elégedett ember. Boldog Zoltán mintha katedráról beszélne s az újdonság élményével jönne rá saját szövegének jelentéseire, úgy adagolja, türelmesen tagolva a hallgatóságnak. Danyi Zoltán komoly fenyvesek közepén áll versenyt, szembeötlő és szimpatikus a merevség, mellyel olvas, verseire nem tapad gomba. Weiner Sennyey egy megtömött csehóban hajnaltájt közhírré téteti: „Bort ittam az éjjel”, mintha nem lenne rá elég tanú.

Weiner Sennyey Tibor illusztrálja a lehelet réseit

Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy ma este Boldog Zoltán lesz a moderátor. „Miért fontos, hogy ti itt most költőként mutatkoztatok be?” – kérdi. Böszörményi talán a jól felöltött inkognitó előnyeire utal válaszában: „Mert a költőkkel úgyis Dunát lehet rekeszteni.” A maskarát hamar félretéve aztán a főszerkesztői pozícióról beszél, a szerkesztőséget egy demokratikus közösségként ábrázolja, mely ugyan nemrég – pároldalas mellékletté préselve a papírkiadást – „a virtualitásba emigrált”. (Így viszont olyan, úgynevezett műfajelméleti kérdések is előkerülhetnek, melyekhez a támpontot a különböző szövegek olvasottsága adja. Megtudjuk, hogy az oldalon publikált verseket mintegy hétszázan, a prózákat pedig csak háromszázötvenen olvassák. Böszörményi úgy véli, hogy azért, mert a vers „rövidebb műfaj”, „hangulatot teremt”, s az olvasók „ihletődni szeretnének”.) Weiner Sennyei Tibor vázolja az összefüggést a költőlét és a lapszerkesztés között, szerinte a versírás az éberség egy formája, „ha valaki tud verset írni, az képben van”.

„Miben különbözik az Irodalmi Jelen a többi online folyóirattól?” – kíváncsiskodik a kérdés. Weiner mindenekelőtt virtuális indulásról beszél. Túl sok irodalmi portál nem volt ugyanis, mikor elkezdték, mint mondja: „mocsaras területre léptünk”. A főszerkesztő úgy látja, hogy leginkább a tematikában térnek el a szokványostól, fontosnak tartja például, hogy legyen esszé. „A prózát megtartottuk rövidprózának, igyekszünk arra törekedni, hogy ne túl sok regényrészletet közöljünk” – ígéri. Az Irodalmi Jelen szerinte nem egy ötszázötvenötödik irodalmi lap lesz, valamiben különbözniük kell. Ennek a „valaminek” a meghatározásával telik el aztán az est egy része, ez a „valami” sokszorozódik kényszeresen-tételesen sorolt „valamikké”, de hát aki volt már emigrációban, csak az tudhatja, mennyire életbevágó ilyenkor az identitáskutatás.

Először is lényegesnek tartják, hogy ők teret biztosítsanak a pályakezdőknek: „a fiatalokat, akik félnek bekopogni az ajtón, beinvitáljuk”, hogy „ne csak a nomenklatúra” közöljön – mondja Böszörményi Zoltán. („Ne csak a spanok” – fordítja le Weiner, az ifjabbak kedvéért.) Danyi Zoltán erre elmeséli beinvitálásának történetét. Először is nyugtázza, hogy a lap valóban nyitott, őt például „Weiner Tibi” hívta fel azzal, hogy nemrég szerkesztőségi tag lett, és ennek apropóján kért tőle anyagot. Danyi Zoltán küldött is: „a birsalmavirág árnyalatának színét” akarta „kis versekben megírni”. Akkoriban több erdélyi is volt a szerkesztőgárdában – Danyi szerint „az erdélyiek kemény csávók”, mert nemhogy nem jelentették meg, „még nem is nevettek”. Ennél a pontnál megjegyzi, hogy az óta sem sikerült lírát közölnie a lapnál, ez az első alkalom, hogy verset „csempészett be” az Irodalmi Jelen vonalai mögé.

Danyi Zoltán és versei: Kémek a Sasfészekben. (Az ügyeletes sasszem: Boldog Zoltán)

„Lehet, hogy szemre nem vagyunk tetszetősebbek, de a miénk egy egyszerű, olvasóbarát mozgalmasság” – folytatja a főszerkesztő a rögtönzött önmeghatározást. Az este során többször felötlik a Litera, vagy a Spanyolnátha neve; a lap kertésze elmondja, hogy ezekkel a portálokkal ellentétben náluk „minden egyes anyagot lehet kommentelni”, hogy sosem tiltják le a hozzászólásokat. Böszörményi Zoltán szerint is bárki véleményt nyilváníthat, ezt illusztrálandó példát említ legitim kommentre: „Én vagyok Jucika, nézze, Böszörményi, maga egy hülye.”

Weiner Sennyey Tibor szerint a Nyugat „örök totem” a mai folyóiratoknak. „Ez egy fétis, de ez elmúlt, ennek vége. Bejött a tévé, az Internet – ezt vagy megtanulod használni, vagy az áldozata leszel.” Boldog Zoltán érdeklődve fűzné tovább a szálat, tudniillik hogy hiánypótló lépés volt-e az Internetre disszidálás? Böszörményi Zoltán azonban kijelenti, hogy mindegy, mi volt az oka, megtették a szükségszerű lépést. És ebben a helyzetben már nem nehéz nagyobb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy az oldalt Argentínában, Brazíliában, Kanadában, Ausztráliában, vagy Franciaországban is olvassák. A magas látogatottságra való tekintettel viszont (ez ezerkétszáz egyéni látogatót takar naponta) felhívást intéz a szerzőkhöz: „Please, please, please! Ne a szerkesztőknek írjatok, hanem az olvasóknak!”

A főszerkesztő magánál tartja a szót egy újabb önleíró szentencia erejéig: „Abban is különbözünk, hogy nemcsak egy bizonyos irodalmi csoportosulásnak a hangja vagyunk, mi az egész magyar irodalom hangja...” „...próbálunk lenni” – fejezi be a mondatot Weiner Sennyey. Majd kisvártatva felveti, hogy a költő emberek miből is élnek.

„Nyilván én pénzelem a lapot,” mondja Böszörményi Zoltán, mint egy beteljesülten Millió dolláros bébi, „de azért a pályázatokon bennünket sem utálnak annyira”. Boldog Zoltán, ha már témánál vagyunk, megkérdezi, mennyi a tisztességes honorárium. „Tisztességes honoráriumok ma már nincsenek is” – érkezik az inflálódó válasz, de a főszerkesztő-mecénás szerint néha azért „jó kis zsebpénz kerekedik belőle, mármint a diákoknak.”

Böszörményi Zoltán A semmi bőrét viszi vásárra

„Hogyan tekintenek az anyaországiak a lapra?” – firtatja az immár abszolút biztossággal felcímkézhető moderátor, hozzátéve, hogy némely nyelvek azt suttogják: a magyarországiak határon túli, a határon túliak magyarországi fórumként tartják számon az Irodalmi Jelent. „Ez nevetséges,” komolyodik el Böszörményi, „mégiscsak egy ország voltunk, nézzétek meg a térképen, Nagy Magyarország, az a miénk volt.” (Danyi Zoltán hozzáteszi később, hogy az országhatár valóban már a múlté kellene legyen, ez így szerinte ugyanis nem életszerű, csupán „kitaláció”, „absztrakció”.)
 

„Az Irodalmi Jelen nem kéri el az útleveledet, csak az IP-címedet” – jópofáskodna zárszóként Boldog Zoltán, de váratlan és tömény ellenállásba ütközik. „Nem! Nem ellenőrzünk IP-címeket!” – tisztázza egyszer és mindenkorra Weiner Sennyey Tibor. „Csak néha” – teszi hozzá elmosolyodva ugyanő, immár Piszkos Harryként.

Az est után megrendelt gyors sört nyakalva az órámra nézek: kilencven percessé nyúlt el a program, amely most megérdemelne egy minimum dupla annyi ráadást a bárban. Töltünk is rendesen, hallgatóság, résztvevők egyaránt. A főszerkesztőnek dolga van, már régen Aradon pihen, mikor én édes delíriumban felidézem az esten elhangzó mondatait: „Végre színt kéne vallani: mi is a magyar irodalom. Hogyan működnek az irodalmi folyóiratok ma Magyarországon? Mi a szerepük? Mennyire élénkítik az irodalmi életet? Nem lehetne-e ezen javítani? Hogyan lehetne fejleszteni egy ország esztétikai érzékét?”

Nos igen – gondolnám, ha nem lennék enyhén illuminált –, az Irodalmi Jelen ezekkel a kérdésekkel is foglalkozhatna a felvetésükön túl, érdemben, miután másfél óránál rövidebb idő alatt, jól láthatóan le és körül tudja írni magát. Persze, amíg mi – úgynevezett irodalombarátok – az est hátralevő részében részegen azt firtatjuk, hogy a szegedi péhádés lányok melyikének mekkora a melle, a Jelen legalább elindult a jövő felé vezető úton, megpróbált lényeges kérdéseket érinteni, választ találni rájuk, még ha nem is sikerült ma tökéletesen minden. A tivornyáért viszont: Nincs bocsánat.

Molnár H. Magor

Weiner Sennyey Tibor, Boldog Zoltán, Danyi Zoltán és Böszörményi Zoltán