Dr. Cser-Palkovics András országgyűlési képviselő köszönt bennünket s miután a kis faházak, szénaboglyák, tavaszi virágok hangulatának illatában megfürödtünk Soltész Krisztina képeit csodálva, átrándulunk busszal a Magyar Írószövetség titkárának, L. Simon László borpincéjébe Agárdra, hol a terített asztal pompájában, ízletes borok és gyertyafény kötött, igazi várjellegű kőfalrengetegben, politikai társalgás közepette megkóstoljuk L. Simon László egyetemi tanár édesanyjának körözöttjét is, melyben hagyma is volt és igazán jóízű! Le a kalappal!
 

István király városából

avagy a püspök úr áldása utunkra elkísér

 Székesfehérváron az idén is megtartották a Határon Túli Magyar Irodalom Napjai nevű rendezvényt. Október 4. - én a Szent István Művelődési Ház boltíves kapuján belépve, krónikás „Adjon Isten részt a könyörgésben!„- (Szent István korabeli) köszöntéssel üdvözli magában a portást, aki itt vasárnapi háztűz - őrző szerepét tölti be valóban, míg megérkeznek a többiek. Aztán lassan gyülekeznek, a határon túli írók, költők, kritikusok, a négyszögű udvarból átmegyünk az épület egyik Laudetur Jesus Christus-feliratú kapuján - fölötte Szent István-faszobor, a folyosón jobbra a Szent Korona - galériába tartunk, ott Soltész Krisztina kárpátaljai képzőművésznő pasztellszínű olajfestményei, tájképek, csendélet varázsa a vékony farámákban a falon körbe. s ott, e galériában, a Szent Korona elnevezésűben, Szent István drágaköves díszítésű pántkoronájának négy liliomos oromdísze világít felénk láthatatlan, aki zárt koronát visel, afölött már nem áll földi hatalom, súgja a levegő is szinte, a hatalom jelképeként villan fölöttünk Szent István kardjának pengéje felé hajló aranyborítású markolata, gombban végződő aláhajló keresztvasa és a hüvely gazdag aranyvereteinek finom dísze s biztonságot ad a buzogány formájú jogar hegyikristály gömbjén a három oroszlán metszett alakja most a nagy király kezében.
 Dr. Cser-Palkovics András országgyűlési képviselő köszönt bennünket s miután a kis faházak, szénaboglyák, tavaszi virágok hangulatának illatában megfürödtünk Soltész Krisztina képeit csodálva, átrándulunk busszal a Magyar Írószövetség titkárának, L. Simon László borpincéjébe Agárdra, hol a terített asztal pompájában, ízletes borok és gyertyafény kötött, igazi várjellegű kőfalrengetegben, politikai társalgás közepette megkóstoljuk L. Simon László egyetemi tanár édesanyjának körözöttjét is, melyben hagyma is volt és igazán jóízű! Le a kalappal!

 Másnap a Szent István Művelődési Házban felfelé tartunk a lépcsőkön, az egyik fordulónál, a balra hajló folyosó mélyében jelzi a felírás, hogy Boldog Gizella-terem van ott, Gizella királyné, István király felesége lebben elénk titokban gondolatainkra, aranylemezes keresztjének színes rekeszzománcos lapocskái, drágakövei, gyöngyei, középen a felfeszített Krisztus aranyból öntött plasztikus alakja s lábainál ott térdel Gizella királyné. Felmegyünk a második emeletre, a Szent István - terem előtti előcsarnokban a székesfehérvári egyházmegye püspöki címerei körbe a falakon.

 Megállunk. Szent itt minden. István király enkalpioszba - nyakban viselhető tartóba - foglalt keresztje villan elénk láthatatlan - első apátságaink és egyházaink kincstára tele arannyal és selyemmel hímzett miseruhákkal, pluviálékkal, dalmatikákkal, antipendiumokkal, függönyökkel, melyek apácakolostorokban készültek magyar úri nők serény keze nyomán. Belépünk innen a Szent István-terembe, képzeletünkben most aztán ott úszik, hullámzik a nagy király palástja, leng fölöttünk a harang alakú hímzett kazula (miseruha) élénkvörös és zöld színű bizánci selymének négylevelű rozettás szövésmintája. A teremben félkör alakban elhelyezett széksorok az asztal előtt, mely mögött gazdagon hullnak a vastag, réz és bíborszínű függönyök a boltíves oszlopokról. A falakon oroszlánfaragású stukkó-díszítés, fali kristálycsillárok, melyek karos gyertyatartókhoz hasonlóan ágaznak-bogaznak felénk szarvasagancs-méltósággal, fent is templomba való kristálycsillár, csüngősen, ágasan, csokrosan a mennyezeten. Az asztal mellett, a széksorok előtt két zászló, róluk a magyar nemzeti színek tekintete parancsolja vigyázz- állásba a pillantásunk is, az egyik zászlón Magyarország címere, a másik zászlón Székesfehérvár címere. Mielőtt leülünk a bíborszínű szövettel kárpitozott támlás székekre, még egyszer meghajlunk szinte Szent István gondolatainkon úszó palástja előtt és az aranyszállal hímzett dús díszítés kedvesen néz felénk majd megjelenik angyalok által hordozott mandorlában - ovális dicsfényben - Mária képe István király mellett és kerek és szögletes dicsfénnyel körülvett áldó istenkéz fölöttünk mindenhol a levegőben.

 Warvasovszky Tihamér, Székesfehérvár polgármestere lép az asztal elé és elmondja, hogy reméli, magunkkal visszük innen „Szent István városának üzenetét", mely azt üzeni az itt jelenlevő íróknak, költőknek, művészeknek, kritikusoknak, irodalomtörténészeknek, egyetemi tanároknak, hogy „legyenek minél erőteljesebbek, minél bővebb terméssel áldják meg a magyar nemzetet! „. Ezután Balogh Ibolya, a Fejér Megyei Közgyűlés elnöke kijelentette, hogy „Fejér megye irodalmi, kulturális életében a legrangosabb esemény a Határon Túli Magyar Irodalom Napjai nevű három napos ünnepség, amelyet immár kilencedik alkalommal tartanak meg 2001 óta. Már több mint száz költő, író vendége volt ennek a rangos rendezvénysorozatnak. Van, aki kilencedik alkalommal jött el ide, van, aki most először”. Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke szólalt meg aztán s megtudtuk, hogy ő Budapesten született, de Székesfehérváron mindig OTTHON érzi magát. Valóban, itt otthon érzi magát mindenki, otthon kell érezze mindaz, aki a magyar himnusz dallamát szokta énekelni újévkor, éjfél után, azzal kezdi az évet és Szent István „unokájának”érzi magát. A Szent István-teremben, most mintha az István király körül álló udvari embereket is látni vélnénk, szíjjal átfűzött sarkantyúik kúpalakú gombjai koppannak vidáman fülünkbe, ahogy a többszörös szövetből szabott, gerezdesen letűzdelt, félgömbalakú süvegekkel integetnek felénk barátságosan. Közben Bobory Zoltán, a Vár című székesfehérvári irodalmi folyóirat főszerkesztője gyorsan, dinamikusan átadja a Vár-díjakat azoknak a szerzőknek, akik munkájukkal a legjobban kitartottak a lap mellett. A felvidéki Gál Sándor, a kárpátaljai Fábián László, a délvidéki Tari István és Bata János kapták meg e díjakat s melléjük fakardokat is jelképként, hogy legyenek, ahogy Bobory Zoltán főszerkesztő úr mondta „Vár-védő munkával felfegyverezve”!

 Szakolczay Lajos irodalomtörténész előadása következik, aki azzal lep meg bennünket, hogy feltámasztja, és elénk varázsolja Koós Károly hatalmas alakját.
 - Ha a Koós Károlyi népszolgálat ható erejére vagyunk kíváncsiak - harsogja Szakolczay - , a három szerzőjű Kiáltó szó általa írott passzusai (szavai vágnak, mint az éles kard) mindennél jobban láttatják a toborzás lendületét, fenségét. Az építőművész a trianoni döntés után a budapesti egyetem katedráját hagyta ott, hogy hazamenve szülőföldjére LÁRMAFA lehessen, bíztatást mondjon letargiába került nemzettársainak: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az! A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek”. Koós egyszerűségében is tömör prózanyelve, amely Sütő András szerint „kovácsoltvaskapu-rengeteg, gótikus tornyok harangjainak szólása”az erdélyi történetírókig és a prédikátorokig nyúlik vissza. Természetes folyású, a tájszavaknak és a tájnak is méltóságot adó beszéd, amelyben a kanyargó ösvény sosem AMI, hanem AKI! Személy itt mindenki, Ég, Föld, Isten, s úgy cselekszik (lásd a Szent Istvánt megéneklő Az országépítőt), hogy az ALAPRA (jól elvégzett munka, hit, önbecsülés) bizton lehessen építeni. Nála a TISZTA SZÓ mindig nemzetmegtartó erő volt. Számunkra olyan katedrálist épített, miként Kányádi Sándor mondotta volt: rakott „kőnél, cserefánál erősebb igékből várat”, amelyben csak az tud örülni az életnek igazán, aki ÉRTI és ÉRZI a munka becsét is. Az ÉPÍTÉST mint teremtő szolgálatot.
 
Ezután újra Vasy Géza lép az asztal elé és Sántha Ferenc székely származású író életrajzából kiemeli azokat a pillanatokat, mikor egy diáksztrájk szervezése miatti felelősségre- vonáskor Sántha Ferenc 18 éves önérzettel kijelentette, „Nem születtem csordalénynek, hogy tereljenek, mint egy barmot!„. Hasítnak a szavak a levegőben és láthatatlan újra feltűnnek fölöttünk István király világosvörös ruhájának selyemszövetén az arabeszkes indadíszek közt a madáralakok, hirdetve, hogy ők a léleknek, a halhatatlanságnak és az uralomnak a jelképei.
 Kis szünet után Szabó Ferenc jezsuita szerzetes - akit atyának szólítottak Székesfehérváron -, irodalomtörténész, egyetemi tanár, rádiós újságíró, a Távlatok című folyóirat főszerkesztője Dsida Jenő költészetéről beszélt, „Rothadjon el lábunk- kezünk, / mikoron hozzád hűtlenek leszünk, / ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem! „, esküvés- jellegű pátosszal áthatva idézte a Psalmus Hungaricus sorait. Majd a Kanadából érkezett Simándi Ágnes költőnő egyszerű, szerény, bájos egyéniségével utalt arra, hogy az idegenből érkezettnek mindig érdekesek az álmai, szavai, gondolatai, saját versei felolvasásával fűszerezte hangulatunk, majd elárulta nekünk békés, családias közvetlenséggel, hogy bár szülőföldje mostoha volt hozzá. az OTTHONT megtalálta Amerikában, de a hazát nem.
 Gál Sándor költő lép most a nemzeti színű zászlók mellé és a szlovákiai magyarságról mesél.
 - 1949. március 5-én Pozsonyban megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok - tárja elénk a történetet a költő. - Az alakuló közgyűlésen Pavlik tájékoztatásügyi megbízott egyértelműen szabta meg a kommunista párt irányelveit és elvárásait: „Nagy hiba lenne, ha valaki azt gondolná, hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyarság érdekeinek a védelmezője lesz”. De ahogy megalakultak a Csemadok járási bizottságai, létrehoztak több, mint 55o alapszervezetet, a taglétszám a kilencven ezret is meghaladta, ennek a tömegnek már politikai súlya volt. Olyan országos rendezvényeket szervezett, mint a Gombaszegi Országos Dal- és Táncünnepély, a zselízi folklórfesztivál. a komáromi Jókai Napok, a Duna Menti Tavasz, a Kodály Napok, a Kazinczy Napok, a Fábry Napok Kassán, száz és száz irodalmi emlékest, író- olvasó találkozók. Újra indult a műkedvelő színjátszó mozgalom, több tucat népművészeti együttes alakult, megindult a klubmozgalom s a művelődési táborok szabad lehetőségei. A negyvenes évek jégveréses ideje után egy ilyen hihetetlen nemzetiségi metamorfózisra az akkori hatalom birtokosai rémálmukban sem számítottak és bár alkotó értelmiségünk jelentős hányadát kizárták a közéletből, megfosztották a publikálási lehetőségektől, több esetben munkájuktól is, a Csemadok ezekben a tiltásokkal teli időkben is képes volt a szlovákiai magyarság jogaiért cselekedni: amikor a magyar oktatásügy teljes felszámolására már elkészült a paragrafált törvénytervezet, a Csemadok tiltakozása nyomán jött létre az SZIKP KB - nek székházában az a tanácskozás, amely ezt a folyamatot leállította s a törvénytervezet nem került a parlament elé. Ezt a tanácskozást Miroslav Valek miniszter vezette, kénytelen volt kijelenteni, hogy „Ez a törvénytervezet politikai tévedés volt”. Aztán a rendszerváltás után a Meciar-kormány megvonta a Csemadoktól az állami támogatást, de mégis az első szabad választáson 8, 66 százalékos eredménnyel jutott be a magyar koalíció a pozsonyi és prágai parlamentbe.

 Ezután Móser Zoltán fotóművész, egyetemi tanár Latabár-könnyedséggel olvassa fel a mikrofon előtt „Félszigetek, hagyásfák„ című előadását: „A nyáron megvettem Panek Kati CD- jét, melynek a címe is sokatmondó: „ha nem szerettelek volna ". Panek Katitól több régi, 30 éves lemezem is van. Rossz állapotban, mert agyonhallgattuk. Ezt ők is tudták, ezért is adták ki újra 2007-ben. Az akkori idők felvételeiből válogattak az erdélyi táncház 30 éves születésnapjára. Bele lehet kötni a házi felvételek minőségébe. Ha felvételre volt lehetőség, egyszerre rögzítettek 1o-15 dallamot. S hányan hallgatták rongyosra azóta ezeket a lemezeket! Nem tudták, hogy lehetne takarékoskodni a hangjukkal. Szinte lélek- és hangszálszakadtáig énekeltek. Talán ezt örökítették át a fiatalabbakba, ezért él Erdélyben a táncház. Büszkék voltak a zenészeikre: Bokor Imre és Simó József zenetanárra. Papp István Gázsára, a táncegyüttes koncertmesterére, Székely Levente prímásra (aki most diplomata Magyarországon), Kelemen László brácsásra (aki most a Hagyományok Háza főigazgatója Magyarországon), Kostyák Alpárra, a kolozsvári televízió szerkesztőjére, Pávai Istvánra, a zenetudományok doktorára, Könczei Árpád zeneszerzőre, Dr. Szalai Zoltán egyetemi tanárra. Ezek közül mindenkit ismerek Erdélyből, de kettő kivételével senki sincs már otthon. Panek Kati otthon maradt. Udvarhelyen az antikváriumban ráakadtam Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató archaikus imádságokat tartalmazó gyűjteményes könyvére, a Csapdosó angyal címűre. Benne a moldvai Bahánán született Jancsika Katalintól (pár évvel ezelőtt) lejegyzett vallomás: „Egyedül kénlódom itt. S meddig a Jóistenke engedi, meddig a Jóistenke akarja. Sajnáljon meg a Jóistenke es, s vegye az én lelkecskémet es! A lelkemet vigye az országjába! A testem ott üjjön, mit akarnak, azt csinálnak vele! Vótak apóim, anyóim, elhótak a rókonjaim. Ne, a fijam el, a menyem el. Vejek elhótak, szomszédok mind el. Mikor idejöttem a huszonötbe ebbe a faluba. most senki sincs meg! Mind el vannak menve az idegeny országba. S én idemaradtam! Minden lélekétt imádkozom, akik vótak itt. Kilencvenötéves vagyok. Sok! El kell fárafj. ha letőteni! Vót jó es, s vót rossz es. Annyiból vót jó, idegeny faluból jöttem Bohánából ide, jó vót az emberem, de kicsitt élt. Negyven esztendőcskét éltünk együtt. S most es minden éjjel álmodom! Örökké ennyi esztendőtől. Álmodom, ahogy vótam, beszélgetünk. Máccor látom még lefeküve es. Má nem es tudom még miket, mikor ebredek fel, akkor felejtem el. S letőt. Letőt ennyi sok szép esztendő. A hatvanötbe hót meg. A hatvanöttől többet vót rossz mint jó. Micsinájjunk? Napok telnek el, hogy nem jő bé senki! Miháj kell béjöjjön immá, Szen' Miháj, más nem jő bé ide! „Ez a hang, ez a belém hasító fájó reménytelenség még pár erdélyi és moldvai faluban is felbukkant aztán, jártamban- keltemben, de azt is láttam, hogy bárhogyan, bármilyen körülmények között is kitartanak ezek a magukra maradt, töpörödött, 80-90 évet megélt, magyarságukban (a papok által is) megalázott, de magukat el nem hagyó anyókák. Moldvában is jártam a nyáron, tapasztaltam, hogy ott az emberek valóban úgy szeretik szülőföldjüket, mint amilyen melegséggel a csángó költő, Lakatos Demeter vall: „Szíp a falum Szabufalva, / Moldovának közöpibe, / Imádom ién iélve- halva, / Ríszegülök szípszígébe”. Mégis van ebben valami nyugtalanító. Talán az, hogy a csángó magyarok a Kárpátokon túl élnek, nagyon magukra hagyatva, ott „kétszer koppan a verejték a földön". A moldvai Magyarfaluban a megszólítás a „kend ". Nekem az összes megszólítások közül ez tűnik a legdemokratikusabbnak, hisz mindenki kend, a köztársasági elnök éppúgy, mint a boltos, vagy a koldus, csupán a hangsúllyal kell óvatosan bánni. Az fontos. Olyan ez, mint az arány az építészetben, a cizellálás a bronzművességben vagy a kopogtatás egy ismeretlen ház ajtaján."

 Andrásfalvy Bertalan, a Magyar Művészeti Akadémiától Aranyérmet nyert néprajzkutató, professzor emirítusz, a néprajztudományok doktora kifejtette, hogy a zene, a muzsika jelentőségét az ifjúság elemi művészi és társas igényeinek kielégítésében nem lehet túlbecsülni. A mai fiatalságot is a muzsika szervezi alkalmi és tartósabb közösségekbe, de csak elenyésző részét az a zenei hagyomány, amit Kodály Zoltán keletinek, ősi magyar népzenének nevezett. A hazai és erdélyi magyar ifjúság 15 ás 25 év közötti tagjainak mintegy 8o % - a a modern, nemzetközi zenei irányzatok szerint oszlik meg, csoportosul, szórakozik kisebb- nagyobb csoportokban: vannak rokkosok, metálosok, rapperek, diszkósok, houzosok, technósok, pankok, akik más és más megjelölt irányzatok hívei, ilyen zenét hallgatnak. Ízlésüket ruházatukkal is kifejezik és egymásról lesújtó véleményeket fogalmaznak meg és mindegyik megkeresi a neki megfelelő szórakozóhelyet, koncertet, heppeninget. Ezekkel szemben, a népzene hívei, táncházak és népzenei koncertek látogatói, a klasszikus zenét hallgatókkal, zenészekkel és énekkari tagokkal együtt összesen talán 15-20 % - át teszik ki az ifjúságnak. Más, világi közösséget összehozó szervező erő a zenén kívül csak jelentéktelen (kerékpárosok, gördeszkások, természetjárók, sportolók stb.). Igaz, hogy az utóbbi években egyre több általános és középiskolás érdeklődik a hagyományok iránt és vesz részt alapfokú művészeti oktatásban, jár játszó- és táncházakba, kézműves foglalkozásokra, szövő, gyöngyfűző, agyagozó táborokba, csatlakozik hagyományőrző huszárokhoz, lovas íjászokhoz vagy járnak el olyan rendezvényekre, ahol ezeket megcsodálhatják. Az érdeklődés növekedik, a szülők egy része felismerte, milyen nagy gyönyörűséget találnak a gyermekek a viszonylag könnyen elsajátítható művészi alkotásban. „Az az ember, aki gyermekkorában nem tanult meg szépet és jót alkotni, az egész életében a hatalomban, a mások feletti uralkodásban keres kielégülést", írta Alfred Adler bécsi pszichológus. Igen, a kicsi gyermek meg tudja tanulni a szép és jó alkotásának, teremtésének az örömét a játékokkal. Egy énekes, táncos szerepeket osztó körjáték, egy közös dalolás, egy rongybaba, egy gyermekrajz már teremtés, művészi alkotás. Semmivel sem pótolható élmény. A népi játék századok alatt kiformálódott, a maga nemében tökéletes alkotás, melyben a leglényegesebb vonás az, hogy nincs benne versengés, csak az együttműködés, a közösség élménye. Kodály Zoltán így írt ezekről az énekes, táncos gyermekjátékokról: „Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a : magyar vagyok minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek, egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad. Másrészt nagy e játékok tisztán emberi értéke is, fokozzák a társas érzést, életörömet. Ugyanezt minden nép, nemzet elmondhatja a maga gyermekjátékairól, de sajnos már csak ott, ahol azokat időben leírták, rögzítették vagy gondoskodtak fennmaradásukról. Sajnos, ez nem mindenhol történt meg. Ebben a tekintetben mi magyarok gazdagok vagyunk. Gazdagabbak, mint sok, szerencsésebb történelmű nyugati szomszédunk. Más szóval hazafiságot, nemzettudatot, identitástudatot adnak ezek a játékok, anélkül, hogy mások gyűlöletére, lenézésére nevelnének. Ezért nemcsak a gyermekek egészségének kifejlődésében, hanem különböző nemzetek közti béke és megbecsülés érdekében is szükségünk van e játékokra, s ha kell, tanuljuk el egymástól. "
 
A Szent István- teremben a boltíves oszlopokról hulló függönyökön átbújunk, a kereszthajó mögött tágas palotaterem s benne dúsan rakott asztalok, a húsos tálak mellett a méz és a tejtermékek is ott kínálják maguk s a kúposan rakott, piramisformájú tele tálak fügéi is hirdetik, hogy ÜNNEP van!!!
 Délután a Szent István Székesegyház előtti - A fekvő katona nevű emlékmű körüli- téren az aradi vértanúkra való megemlékezés következik. Harangozás. Hét óra. Heten - Szakolczay Lajos (Budapestről) , Gál Sándor (Felvidékről) , Bata János és Tari István (Délvidékről), Zsille Gábor (Budapestről) , Fábián László (Kárpátaljáról), Faragó Laura (Budapestről) - egymás mellett állnak a székesegyház PRO PATRIA- feliratos kapuja előtt és előadásaikban történelmi pillanatokat elevenítenek fel.

 - „Erdők, völgyek, mezők, ligetek, / sokat bujdostam bennetek”- énekli Faragó Laura énekművésznő. - „Hallottad- e hírét / Arad városának, / annak az átkozott/ aradi börtönnek?„- cseng a dallam beborítva minket.
 Ezután Bata János költő fölidézi a Délvidék 1944- es Nagy Októberét: „Csúrog, Zsablya, Mozsor három olyan település neve, ahol 1944 októberében a bevonuló partizánok gyökerestől kiirtották a lakosság magyar részét. Nem csak az embereket, a férfiakat, az asszonyokat, az öregeket és a kisgyermekeket pusztították el könyörtelenül, hanem templomaikat is lerombolták, temetőiket fölszántották. Az egész Délvidéken végigsöpört a Halál Angyala orosz katonák és partizánok képében. Asszonyainkat, lányainkat meggyalázták, áldozataikkal előbb kiásatták a gödröket, amelyekbe aztán belelőtték őket s a következő, kivégzésre ítélt csoport tagjai hantolták el a tetemeket. Dögtemetők, szeméttelepek teltek meg az összedrótozott kezű, megcsonkított testű hullákkal. Vae victis! Jaj, a legyőzötteknek, százszorosan is jaj! De a legyőzöttek, a megalázottak fölmagasztosulnak! Ők, az ártatlanul legyilkoltak Isten szentjei között vannak."

 A magyar himnusz eléneklése következik, amely alatt Szakolczay Lajos áll a legszebb vigyázzban a jelenlevők között, két oldalt szorosan combjaira simuló hosszú ujjai is vigyázzban állnak feszülten és álla kissé feljebb, látszik, hogy ő égi lelkek előtt áll és a nagy mennyei király trónusa előtt tisztelettel, gondolata obeliszket épít mozdulatlan.

 Este a Szent Imre-teremben feltálalt díszvacsora s Szent Istvánnak fiához írott szép parainézise cseng felénk a Corpus Jurisból némán a falon levő óriási festmények színeiről leperegve, szállva, üzenve nekünk is, hogy „Légy békességgel mindenkor! „mert „semmi föl nem emel, csak az alázatosság „élj „harag, kevélység, gyűlölet nélkül” takarnak be Szent István Intelmek (Admonitiones) című politikai végrendeletének a sorai minket is, fejünk fölött ott élnek s a szemfedőnkig elkísérnek majd.

Másnap Bata János előadásával kezdődik a reggel a Szent István-teremben, a délvidéki költő az Aracs című folyóiratról mesél, mely nem csak a délvidéki magyarság közéleti folyóirata, hanem a Kárpát-haza magyarságának szabad fóruma. A neve helyénvaló, mert az aracsi pusztatemplom a Délvidék egyik jelképe. Az ezer éves múltra visszatekintő templomrom olyan, akár a délvidéki magyarság: az évszázadok pusztítását magán viseli, már tető sincs fölötte, de mindenféle rombolás ellenére mégis ott áll, mégha magányosan is, a puszta, a nagy semmi közepén. A folyóiratnak gyönyörűséges kivitelezésű, fényes, színes fedőlapja van, minden lapszám egy- egy magyar művész alkotásait mutatja be a külső és a belső borítókon. A stilizált rovásírásos cím mellett Szent István arcképe látható. Az arckép nem csak egy portré, hanem annál sokkal több: a fej alakját a tökéletesség jelképe, a kör öleli körbe, de ez a kör ugyanakkor a Nap, a Hold és a Világ, azaz a Föld is, belőlük mintegy kinőve a kettős kereszt. Az arc, a bajusz és a haj valójában két, egymással érintkező fecske, a lélek szentséges madara, amely a lelkeket, lelkeinket viszi csőrében a világok között. Minden belső lap alján is ott van ez a Szent István- i arckép. Az Aracs első száma 2001 augusztus 20-án került az olvasók elé és azóta évente négy lapszámmal jelentkezik. A Délvidéken kívül élő munkatársaknak köszönhetően a Kárpát-hazában élő magyarság otthon van a lapban, szabadon oszthatja meg gondolatait. Az Aracs indulásakor az egykor jugoszláv, majd szerb kommunista elkötelezettségű honi értelmiség azonnal megtámadta a lapot. A legfőbb vád a szerkesztőség ellen a túlzottnak mondott eszmeiség volt, de még ennél is tovább mentek: magyar nacionalistáknak nevezték a szerkesztőség tagjait, de ahhoz azonban már nem volt hatalmuk, bár nagyon szerették volna, hogy az Aracsot elhallgattassák. Helyénvalóan bólogat a levegő is, tetszik mindenkinek, Szent István király vörös selyem ruhájára hímzett gyöngykeretes szabálytalan mezőkben a trónon ülő Krisztus, angyalok és szentek is békességgel néznek reánk láthatatlan, majd Zirig Árpád dunaszerdahelyi író, költő, publicista híreit hallgatjuk meg, elmondja, hogy Dunaszerdahely az egyetlen olyan város Szlovákiában, ahol magyar a polgármester és a tanácsosok is mind. Aztán megtudjuk tőle, hogy 1998. július 9. - e kedves és jeles dátuma lesz a szlovákiai magyar kultúrának: e napon nyílott meg a Dunaszerdahelyi Vállalkozók Házában a Vámbéry Irodalmi Kávéház, melyben több, mint 4oo könyvbemutatót tartottak, a bemutatkozó szerzők száma is meghaladta a 200-at.
Vendégeik voltak: Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Vasy Géza, L. Simon László, Orbán János Dénes, Barabás Zoltán, Eszterházy Péter, Závada Pál, Mezey Katalin, Kukorelly Endre, Csaplár Vilmos, Parti Nagy Lajos, Zalán Tibor, az Ipolyságról származó, ma Amerikában élő, spanyolul és angolul író, de magyar származású Pabló Urbényi is, több szlovák szerző stb. Kiadók és irodalmi lapok szerkesztőségei, többek között a győri Műhely, a tatabányai Új Forrás, a Nagyváradi Kiadó és az erdélyi lapok főszerkesztői is ellátogattak hozzájuk. A Vámbéry Irodalmi Kávéház édesgyermeke a Vámbéry-antológiasorozat, mellyel a Lilium Aurum Kiadó hagyományt teremtett. Évente megjelenteti bennük azoknak az íróknak, költőknek, irodalomtörténészeknek, kritikusoknak, néprajzkutatóknak, színészeknek, képzőművészeknek a munkáit, akik látogatásukkal, előadásaikkal megtisztelték a kávéházat. A kiadás jótékonysági feladatokat is ellát. A tiszta bevétel a dunaszerdahelyi gyermekotthon lakóinak a támogatását szolgálja. A kávéházban ápolják Dunaszerdahely híres Kelet- kutatójának, Vámbéry Árminnak az emlékét is, hisz a művei népszerűsítésén kívül évente Vámbéry Napokat tartanak és vele kapcsolatos konferenciákat is. A város magyar iskoláiban a tanulóknak Vámbéry műveiből versenyeket szerveznek, ezeket most már országos versenyekké bővítették. A kávéházban különféle újságok, lapok olvasásának a lehetősége is biztosított, sőt jutányos áron könyvek megvásárlása is. Már szinte tudják, hogy melyik írót mikor és melyik asztalnál lehet megtalálni ott és Olga néni, a kiszolgálónő, akkor is kiszolgálja őket, ha épp nincs náluk pénz.

 Egy székesfehérvári ír vendéglőbe megyünk ebédelni, ahol valóban különleges tengeri állat húsát kóstolhattuk meg a levesben és fésűkagylóban feltálalt hangulat uralkodott a puhatestű vízi élőlények csemegeíze körül.
Délután Zsille Gábor, a Magyar Írószövetség Műfordítói Szakosztályának elnöke világszép Báthori Anna rokonáról, Báthori István lengyel királyról is említést tett, kihangsúlyozva előadásában, hogy a lengyel birodalom terjedelemben soha nem volt olyan nagy, mint e király uralkodása alatt. Ezután Arató Antal könyvtáros a Székesfehérvári Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár rejtelmeiről mesél: ott található Supka Géza lapkivágat gyűjteménye s ebben olyan titkok vannak, melyek még felszínre nem kerültek a kutatók előtt. Aki például Áprilyról kutat, az jöjjön ide, mert olyan feljegyzéseket talál itt, amit még sehol sem olvasott.
 
Aztán Tari István költő a Magyarkanizsai Írótábornak a szinte forradalom értékűvé vált hagyományáról beszélt s anekdotikusan megemlítette, hogy a politikai hallgatásra ítélt időkben mennyi kínai költőt és írót fogadtak! Velük parkokról és kertekről társalogtak! 

 A Szent István Művelődési Háznak a klubjában falatozunk aztán, ahol három napja tele de tele terített svédasztalok rogyásig hullnak felénk, a Vár című folyóirat egyik munkatársa, Ágnes készítette a süteményeket s a különleges előételeket, melyeknek olyan volt az ízük, mintha manók varázsolták volna Ínyencségországban.
 Ezután a Szent István Művelődési Háztól nem messze levő mauzóleumba megyünk Szent István római szarkofágból faragott nagyméretű koporsóját megnézni. Ott állunk az európai hírű Aba Novák Vilmos készítette szekkóival, falfestményjellegű színes ábrázolásaival körbevett szent helyen, hol a koporsó. Belül üres, látom, amint az emelvényen felmegyek, hogy megsimogassam kívülről a faragott követ. És ez a koporsó, mintha temetője lenne azoknak is, kiknek ezüst kardmarkolatán fekete griffalak villan, csillannak a vert és vésett pitykék keleti jellegű mustráikkal s a tűzszerszámot rejtő bőrtarsoly íves ezüstlemezeinek növényi ornamentikája is kidomborodik a napsütésben, a honfoglaló magyarok nomád- élete most megjelenik előttünk, az elől- hátul erősen fölfelé hajló magas nyeregben, körteformájú kengyelben, kantárszárat eldobva, féltesttel hátrafelé fordulva, nyílzáport zúdítnak visszafele is, előre száguldva, míg kerek, ezüstből öntött kantárvereteiken a négy szívalakú levélből alkotott rozetta is nevet szinte, villannak a rozettás lószerszámdíszek, most ez az egész portyázó élet meghal, leszáll ide a koporsóba végleg. így látjuk, így képzeljük el, aztán tovább megyünk, a Romkert - hol a királysírok vannak- előtt magyarázza Nagy István, a Szent István Művelődési Ház munkatársa, hogy a Királyi Bazilika, melynek kőfalmaradványát és oszloptalapzatainak helyét itt látjuk, Európában a második legnagyobb székesegyház volt annak idején, mikor Szent István építtette azt.
 - Belsejét nemes mozaikdísz borította, 17 mméter széles volt a főhajó - cseng Nagy István hangja a Koronázási-téren -, 34 méter a templom belmagassága, 41-52 méter közt váltakoztak a tornyok.  62 méter hosszúak a templomhajók. Innen a Géza nagyfejedelem térre megyünk, egy kőhajtásnyira van a Szent István Művelődési Háztól, ott áll Géza bronzszobra, az ülő Géza néz velünk szembe. Megállunk. Nem tudunk továbbmenni. Nem látszik, de mi tudjuk, hogy varkocskorongján életfa-ábrázolás, a fa égbe nyúló csúcsán, hol a felső világbeli lények laknak, egy csodaerővel bíró, sashoz hasonló madár ül, aki az újszülöttek lelkeit lehozza a földre, a fa ágai között a Nap, a Hold és a csillagok. Megcsillan előttünk a bizánci kereszt is az életfát jelentő kétágú inda közt s két oldalt egy- egy pávasárkány néz felénk félelmetesen a légben, ahogy elképzeljük Géza lelkét, táltoshitét és a kereszt hatalmas erejét. Tovább megyünk, Szent István bronzszobra világít felénk márványtalapzatról, lovon ülve a nagy király kedvesen üdvözöl bennünk, az édesanyja, Sára is ide száll most közénk gondolatban, aranygombos ingének V alakú nyakkivágásán gyöngyökkel kivarrt, aranyszálú hímzés s bizánci brokátból készült kaftánján a préselt és nagyméretű csüngős veretek is kedvesen integetnek felénk, bőrövén vastagabb indaszár alkotta mezőkben palmetták és félpalmetták az aranyozott háttér előtt, szívalakú ezüstveretek. Meg se merünk moccanni szinte, de Sára veretekkel díszített puhatalpú bőrcsizmájával leszáll az ívelt talpú kengyelből, megzörrennek nyakában a rombusz alakú nyakláncok és kedvesen a Szent István lovasszobrával szemben levő Megyei Tanácsház felé int fejével, odafordulunk és látjuk, hogy a homlokzaton a megye címere, István király benne, amint koronával a kezében a glóriában levő Mária felé hajol. „Regina caeli”(Ég Királynője!) - halljuk szinte István király hangját, amint megszólítja Máriát és oltalmába ajánlja az országot. „Patrona Hungariae”is felénk néz most és mi állunk a Regnum Marianum”(Mária országa) földjén megdermedve szinte a hallatlanul is hallatszó visszhangtól, „Regina celestis”(Mennyei Királynőm) , cseng István király hangja fülünkbe, amint a Megyei Tanácsház felé néz.

 Ezután a Szent István Művelődési Házban a „Fehérvár! Téged köszöntsön énekem! „című versírói pályázat - melyet Fejér megye 1ooo éves fennállásának alkalmából hirdettek meg az idén - legjobb alkotásaiból összeállított műsor következik a Szent István- teremben, hol a nemzeti színű zászlók előtt Bobory Zoltán főszerkesztő úr hangja cseng, dörög, mintha a Budapesti Nemzeti Színházból a Bánk Bánt- játszó színész bőréből pottyant volna ki, szavalja az egyik verset, „Fehérvár. zengjen, zúgjanak harangjaid”, énekli Faragó Laura előadóművész. Majd átmegyünk a Szent Imre- terembe, hol a „Fehérvár! Téged köszöntsön énekem! „című versírói pályázat díjait adják most át. Fekete öltönyös kísérők jelennek meg Ft. Spányi Antal megyés püspök körül, jönnek, vonulat. a püspök úr is szurokfekete öltönyben, moccanni se mernek a percek, feszülten áll mindenki a fal mellett U alakban elrendeződve a vendégek „felállása”, gazdag domborműves faragású ünnepi kürt fölöttünk a levegő is, rajta akrobatikus jelenetek, lovasalakok, nyilazó vadászok, állatküzdelmes jelenetek, griffek, kentaurok jelzik, hogy nem akármilyen püspök áll előttünk, hanem az, aki Székesfehérváron abban a palotában lakik, mely félig a Királyi Bazilikára van ráépítve. Most egyenes, kétélű szertartáskard jelenik meg a terem fölött árnyékként, elefántcsontból faragott markolatgombja, elefántcsontlemezekkel borított keresztvasának laposan faragott, sárkányalakos fonadékos dísze hirdeti, hogy ünnepi pillanatok következnek. Ft. Spányi Antal püspök úr átadja a díjakat, első helyezést a felvidéki Gál Sándornak. Pattognak a nevek felolvasása, a budapesti Gábor Ágnes is első helyezett, második lett Hétvári Andrea (Budapest) és Oláh András (Mátészalka) , harmadik: Sohár András (Budapest) , László Zsolt (Székesfehérvár) és Nagy Ágnes (Erdély) . Különdíjat ért el Zsirai László és Marafkó László Budapestről és Bata János Délvidékről. Mindenkinek mond valamit a püspök úr és az fontos bizony, mert az ilyen teljesedik!
 
 - Sok sikert és szerencsét! - kívánja az egyik harmadik helyezettnek és az így is lesz, mert a püspöki áldása megpecsételte ezt a kívánságot! És nem akármilyen kezekből veszik át a díjat, egykor olajjal felkent kar az, „szaruból”töltött prófétáknak való jelképes kenet- légkör terjeng köztünk is, mely átsugárzott a püspök úrról hozzánk. Felénk. Hozzáértünk lelke szegélyéhez, kívánsága szentségét magunkra vettük. Öltöztük. Szent ruhaként. Jó lesz az nekünk! A jövőben!!! Most asztalhoz ülünk és az ízletes falatok láttán Szent István korabeli korongon és jól iszapolt agyagból készült, fül nélküli mázatlan, sárgásfehér edények meleg pillantása takarja be gondolataink, rajtuk a fésűvel bekarcolt hullámvonalas díszítés kíván most jó étvágyat kimondatlanul is a légben. míg szívünkben az egyik legszebb keresztény himnusznak, a Te Deum kezdetű hálaadó éneknek a dallama cseng, kívül mintha a szél is bronzból öntött, aranyozott karcsú körmeneti feszületek szárain levő fonadékos mintával játszadozna most, ahogy ünnepet kívánva bekukucskál az ablakon. S bár érmet nem kaptunk, csak oklevelet, de most LANCEA REGIS köriratú aranyérmek hullnak az ölünkbe a kedvünkből, onnan pattantak ki azok s hátlapjukon felhőből kinyúló kéz tartja a zászlóval ellátott szárnyas lándzsát, István király itt van fölöttünk e művelődési házban. Székesfehérváron.

 Utoljára alszunk meg a Szent Gellért- szállodában - melynek egyik fele a Szent IIstván Művelődési Ház udvarán van- , a hófehér színekben márványtisztaságot sugalló szálló békéje takar be minket, az első emeletén levő kápolna imádságlehelete átkanyarodik ide hozzánk a szobákba s Szent Gellért püspöknek az Itala és Vulgata szövegét olvasgató arca, lelke megnyugszik Szent Jeromos iratain, feldereng előttünk a tébai Szent Pálról - kinek eledele gyümölcs, itala forrásvíz, ruhája pálmalevél - való álma s a Zoerard - ki a negyven napos böjt alatt naponta csak egy kókuszdiót evett s fát vágott közben, irtotta az erdőséget- féltve őrzött rézöv ereklyéje Szent Gellért álmaiból hozzánk hajol most és kedvesen mosolyog felénk. Aztán látjuk Gellért püspök csodálkozó tekintetét, amint egy búzát őrlő lány énekét hallja, mint idegen - velencei- ember, csodálatosan szokatlannak találja a magyar dallam lejtését.
 Most itthon jut eszembe, hogy a 306- os szobában aludtam és az volt kiírva az ajtómra, hogy „Tűzveszélyes! ". Sehol sem volt ilyen jelzés az egész szállodában, „Miért csak itt e figyelmeztetés? „, nevetett, kötekedett velem Fábián László költő. Most kedves emlékek peregnek le.
 - Sokszor lesztek még itt! - bíztatott Vida Krisztina, a Szent István Művelődési Ház fotomodell szépségű munkatársa, mikor észrevette a szomorúságot jövetel előtt: nem akartunk volna hazajönni. De "eddig vendég jól mulattál, / ha tetszenék, elindulnál”- nóta kacsintgatott felénk kötekedve.
 - Hoztál földet? - támadtak itthon nekem Erdélyben. - Egy zacskó földet! A szent helyről! Székesfehérvárról!
 Nem hoztam földet, mert olyan sok könyvet kaptam ajándékba ott, hogy nem fért a csomagomba a zacskó föld. Az áldott helyről! Áldott ott minden! Még az is, ahogy - cseng most fülembe- az utcán, a kávézó teraszán az ásványvízreklámot hirdették: Igyon ásványvizet a KIRÁLYOK VÁROSÁBÓL! Mesélem itthon, jaj, én sírtam volna, mondja hallgatóm megjegyezve meghatottságát. Hát én nem sírtam! Boldog voltam!!! Ott!!
 És kereszt volt az ajtó fölött a szállodai szobában, kis fakereszt. És a hófehér frottír törülközőkre, mindegyikre rá volt írva: Szent Gellért Tanulmányi Ház. 
 

Képek Vár szerk., szöveg: Nagy Ágnes