„Nem hiszem el, hogy minden versenyfilm ennyire szar” - fakadt ki előttem egy ötvenes nő, mikor felkapcsolták a villanyt a Március című osztrák film vetítése után. És ha az állítás túlzó is, azért van igazságtartalma.
 

   Néhány napja fejeződött be a Cinepécs. A négynapos összejövetelről szeretnék beszámolni az Irodalmi Jelen filmszerető olvasóinak.

Zuhanórepülésben a galamb

Czehelszki Levente jegyzete a pécsi filmfesztiválról

1. A szervezés

„Nem hiszem el, hogy minden versenyfilm ennyire szar” - fakadt ki előttem egy ötvenes nő, mikor felkapcsolták a villanyt a Március című osztrák film vetítése után. És ha az állítás túlzó is, azért van igazságtartalma. Bár a díjak várományosai már tavaly is gyengék voltak, mint egy negyedéves magyar GDP-mutató, a remélt trendfordulás idén se libbent be a pécsi mozikba a fesztivál jelképéül választott galamb szárnyain. Tetézve mindezt a szervezéssel - olybá tűnik, hogy a hazai filmes mustrákban a Cinepécs (valaha Moveast) sereghajtó lehet csupán.

   Kezdjük azonban a legkedvezőbb élménnyel, a személyzettel, akik a nehéz körülmények ellenére is kedvesek, türelmesek és segítőkészek voltak - nem lehetett könnyű dolguk a káoszban. Sajnos azonban a fejetlenséget nem tudták feledtetni az emberrel, hiába piroslottak lédús cseresznyeként egy penészedett fesztivál-torta romjain. Mert olyan bakikkal, amilyenekkel idén (is) szembesültem, nem lenne szabad egy komolynak szánt fesztivált elindítani. Áramszünet (!) miatt elmaradó vetítések az Apollóban. Hibás DVD-lemez miatt félbeszakadó vetítés az Urániában. A kópiás filmek alá varázsolt feliratok örökös csúszása, lemaradása. A kiírttal ellentétes nyelveken való vetítések.

   A román Sporthorgászok című filmet eleinte a beígért angollal ellentétben ékes román nyelven, francia felirattal élvezhette kópiáról a közönség, hogy aztán végül DVD-ről találjanak egy angol feliratos változatot. De ez legalább remek filmnek hatott, nem is volt versenyben. Ha egy feszített programfüzér csúszásokat eredményez a szorossá megálmodott időtáblázatban, az zavaró bár, de bocsánatos bűn. Ám az ehhez hasonló malőröket az se mentené, ha a popcornos pult mögött Angelina Jolie állt volna „ingyen ölelések”-táblával a nyakában. Úgy rémlik, mindenáron hangsúlyozni kellett, hogy a Pécs - Európa Kulturális Fővárosa 2010 felvezető eseményén ülünk: ez baljós árnyként vetül a következő év programjaira.  Tudvalevő, hogy a városon elég nagy a nyomás. Elmaradó beruházások, késve elkezdett építkezések, folyvást cserélődő polgármesterek - a fesztivál sajnálatos jelképe a jövőre esedékes happeningnek.

2. A filmek

Tavaly az egyik szervező, Forgács Iván vette védelmébe a fesztivált. A Filmvilág kritikájára reagálva kifejtette: „A Moveast folyamatosan figyeli a kelet-közép-európai filmgyártást, és reprezentatív mintát ad róla. Nem a fesztivál hibája, ha az eredmény már évek óta csalódást keltő.” Szókratész sem szólhatott volna bölcsebben, de jómagam az alapkoncepciót is felülbírálásra érdemesnek tartom. A kelet-közép-európai elsőfilmesek munkáját bemutatni hivatott ötlet nemes ugyan, de nem kecsegtet sok jóval. Az elsőfilm mindig a tanulópénz lerovása, a szakma kitanulása, a kísérletezés terepe. A debütök pedig magukon viselnek jól megfigyelhető gyerekbetegségeket, mint a „sokat akar markolni, keveset fog”-effektust, az alacsony költségvetést, a színészi játék esetlegességét. Ha pedig egy fesztivál programjában csak ilyen mozidarabok szerepelnek, ne legyünk meglepve, hogy eme gyermekbetegségeket idővel magával a fesztivállal kezdik azonosítani. De lássuk a verseny általam is megtekintett filmjeit!

   A horvát Fekete ruhások kéthelyszínes dráma, szereplői a kilencvenes évek függetlenségi háborúja idején harcoló zsoldosok. A megcserélt időrendű történetben először láthatjuk a végkifejletet, de az időszerkezet bolygatása baklövésnek bizonyult. A tragédiát és a minimális történeti csavarokat látván a lerohadt városi házban játszódó jeleneteket az érdektelenség sűrű köde lepi be. A bulgár Zift ellenben jól sikerült, nézettsége otthon az aktuális Ben Stiller-ökörködést és az új Pixar-animációt is két vállra fektette. Nem érdemtelenül, bár Javor Gardev sötét tónusú noirja sokat köszönhet a Sin Citynek vagy a komplett Guy Ritchie-életműnek. A főszereplő Moly (a karakter beceneve) talán sokat örökölt Frank Miller Marv-jától, és közelebb áll A nyomozó Malkávjához, mint Raymond Chandler Philip Marlowe-jához, de annyi baj legyen, mert kőkekény neo-noirról van szó. A zsáner minden kötelező kritériumát felmondja, a fekete-fehér stilizált képektől kezdve a femme fatale-on át a városig - mint lélegző entitásig. Szórakoztató, stílusos, a lenyúlások ellenére is eredetinek hat - javasolnám hazai forgalmazásra.

   Az osztrák Március a mérleg másik nyelve. A politikai életet nem számítva korábban nem láttam még arra példát, hogy a közös gyűlöletnek micsoda kohéziós ereje van. A vetítés után ismeretlenek álltak le szörnyülködni az előcsarnokban, többen pedig életük legrosszabb filmjének titulálták. A film kiindulópontja három fiatal öngyilkossága, akik nem hagynak hátra üzenetet, ezért a hozzájuk tartozók próbálják feldolgozni a barát, gyerek, szerető elvesztését. Kár, hogy mindez a nyolcvanperces celluloidszörnyetegből nem derül ki. Röhej, hogy a rendező Klaus Händlnek ennyi idő arra sem elég, hogy legalább azt tisztázza, ki kicsoda a filmjében, arról nem is szólva, hogy a halottakról körülbelül három ízben esik szó. A drámainak szánt befejezésnek pedig össznépi kiröhögés jutott osztályrészül - tényleg világra szólóan pocsék volt. Csakúgy, mint maga az izzadságszagú művészieskedés, ami megelőzte.

   Ha ezek után két óráig a sötét vásznat kellett volna bámulni, az is megváltás lett volna, de szerencsére a boszniai Hó ennél tartalmasabb időtöltésnek bizonyult. A képileg és a színészvezetést tekintve is igényes alkotásban egy világtól elzárt falu traumáját követhetjük nyomon. Az itt élőknek a mindennapi ellátás nehézségei, az örök pénztelenség és az egymásrautaltság mellett a háborús élményekkel is meg kell birkózniuk. Falujuk lakosságát módszeresen kiirtották, a megmaradtak pedig bár mindenkit elvesztettek, még reménykednek szeretteik visszatérésében. A Hó lassú folyású mozidarab, megérdemli és honorálja is az odafigyelésünket. Csak azt a béna szimbolizmusát tudnám feledni az örökkön újranövő kisfiúi hajjal.

   Az Irina lett a fesztivál fődíjasa, amely nézhető. Egy román lány Egyiptomba megy dolgozni, hazafelé már koporsóban szállítják. Állítólag öngyilkosság, amiben a férj nem hisz, ráadásul gyanús körülményeket is felfedezni vél a hivatalos eljárás során. A film erényei közé tartozik a sokszínűsége. Benne van az állami bürokrácia embertelen szikársága, de én sikerültebbnek vélem a gyászoló férj drámájának kibontását. Önfeláldozása és kedvesében való megingathatatlan hite példamutató lehetne, hiszen egykori szerelmét akkor sem tagadja meg, amikor kiderül róla, hogy éppen válni készült. Az egyszerű, mégis fenséges emberi dráma mellett a nyomozati szál, a „hogy is történt”-kérdése mellékesnek hat csupán.

   A magyar résztvevő, Mátyássy Áron még a miskolci CineFesten mondta, hogy fejében a magyar anti-film ideája született meg. A stábbal közös ötletelések eredménye ugyanis az volt, hogy ne csináljanak újabb, a magyar művészfilmes hagyományokat szolgaian követő elsőfilmet. Nos, az Utolsó idők mégis ezt teszi. A vidéki nyomortól a fogyatékos főhősön át a megerőszakolást is ideértve az eget karistoló madárrajon keresztül a kötelező konyhai negyedperces aktusig mindent felsorakoztat, amivel feltölthetnénk a még megíratlan Nagy Magyar Klisélexikont. Értem én, hogy a szereplők lelki vívódása elsőbbséget élvez, de egy kis suspense nem ártott volna a lassan csordogáló cselekmény-pataknak. A főszereplő Kádas Józsefben inkább láttam a gyakorlott színészt, mint a vidéki surmót, Vass Teréz viszont elképesztő átéléssel játssza az értelmi fogyatékos lány nehéz szerepet.

3. Összegzés

Érdekes, hogy a Cinepécs kísérő programjai sokkal erősebbre sikerültek, mint a versenyprogram. Az infó-vetítésekből említésre méltó a talán legtehetségesebb mai rövidfilmes, Tóth Barnabás debütje, a Rózsaszín sajt, ami a fingós-böfögős-tegyük bele Gesztesi Károlyt”-vonulattal szemben egy korántsem hibátlan, de jó szándékú és szerethető „így jöttem”-történet. A Sporthorgászat kiváló példa arra, hogyan csináljunk jó filmet nulla költségvetésből. A Belgrádi fantom (amelynek magyar nyelvű kópiájából arra következtetek, hogy hazai bemutató elé néz) sosem látott kevercs: a szerb-magyar-bolgár koprodukció dokumentumfilmet kever akciófilmmel (!), ami a Tito kubai távollétében Belgrád utcáit rovó autós száguldozóról szól. S bár a két ellentétes műfaj ébreszthet kételyeket, összességében rendkívül érdekes történetet tár elénk a rendező. A szlovák Nagy tisztelet jó szándékú és helyenként humoros, de amatőr próbálkozás. Érdemei közé tartozik a másik elfogadásának hangsúlyozása, legyen szó rapperről, magyarról vagy metroszexuális figuráról. Csudai Viktor elsőfilmjében nem a hovatartozás a barátságok alapja.

   A másik tematika a remek román kortárs film körül forgott. Öröm volt nézni a jobbnál jobb alkotásokat, amelyek nem kerültek magyar mozikba (habár a Jelszó: A papír kékre vált például igen). A közelmúltat felidéző darabok közül a fesztivál legsikerültebb filmje, Corneliu Porumboiu szatírája egy regionális tévéadó lecsúszott vezetőjét mutatja be. Műsorában arra a kérdésre keresi a választ, volt-e Temesváron megmozdulás 1989. december 22. 12:08 előtt. A dátum a Ceausescu-házaspár helikopteres menekülését jelzi, ekképpen sorsdöntő annak eldöntése szempontjából, hogy beszélhetünk-e a városban forradalomról, vagy csak a rendszer bukását követően merészkedtek utcára az emberek. A Volt-e, vagy sem? fantasztikus szatíra a kommunista rendszerről, olyan, amilyenre mi csak a rendszerváltást megelőzően voltunk képesek, azóta nem.

   A Cinepécs tehát az információs programot hibátlanul belőtte, éppen csak a versenyprogramja hibádzott. Nehéz lesz behozni a lemaradást Miskolc mögött, amely annak ellenére állított össze színvonalas programot, hogy az idén elvesztette a jobbik művészmoziját. Reméljük azonban, hogy a pécsi galamb nem töri ki mindkét szárnyát, és Európa Kulturális Fővárosában jövőre már szárnyalhat a dzsámi fölötti égen.