Virág, mit a Magvető elvet - Darvasi konferencia Szegeden

Összetett találkozások helye volt a Grand Café 2009. október 15-e és 17-e között, amikor a Darvasi László 20 éves pályájának áttekintését kitűző konferencia egy Szeged-regény számtalan olvasatával ajándékozta meg a várost, amely magával a Magyar lagúnák konferenciával lepte meg a szerzőt születésnapja és Virágzabálók című regénye alkalmából. A konferenciát egy nulladik nap vezette be, melyen Grecsó Krisztián beszélgetett a szerzővel.

Virág, mit a Magvető elvet

Két író bátortalanul keresi a szavakat, a témát, melyről beszélni lehetne. Az írókra ránehezedik a város, ahol és amelyről beszélnek. Az írókra ránehezedik a könyv is, amely a városról beszél, és a születésnap, jubileum, itt felejtett szerelmek emléke meg persze a légnyomás is, mellyel minden nap meg kell küzdeniük. Grecsó Krisztián ezért A négyszögletű kerek erdőtől indul, majd megérkezik a Trapitihez, a gyermekivé tett felnőtt meséhez, melynek folytatásáról Darvasi annyit elárul, hogy a választásokról szólna trapitisen, ha éppen készülőben lenne. Az „irodalom ellenségei” tárcasorozata pedig a beszélgetés alatt íródik tovább a magyar irodalmi élet díjéhségéről, díjkomplexusairól és az egyre gyakoribb sértődöttségről szólva, amely akár inspiratív is lehet. Így működik ez Darvasinál is, akinek az ÉS vele szemben ülő szerkesztője hidegvérrel átírta tárcacímét. Talán Szív Ernő ekkor veszi át a szót Darvasitól, túllépve termékeny érzékenységén, és a könnyed tárcaírás mellett a Délmagyarország áldatlan állapotaira utalva visszavezeti a beszélgetést Szegedhez, a Virágzabálókhoz, Darvasihoz. Visszavezeti az irodalom barátait a szöveghez, felolvas. Majd a huszadik századon gondolkodik, és úgy érzi, folytatni tudná nagyregényben, ami A könnymutatványosok legendájával elkezdődött, a Virágzabálókkal éppen folytatódik. Csak az a nyelv, az ne lenne oly nehéz, azt ne kéne folyton újra tanulni. Sóhajt és zárul az este.

Másnap címzett nélküli ajándékcsomag érkezik a szegedi Grand Caféba. Látszólag csak a regény rejtőzik benne, de kibontás után kiderül, ez nem olyan egyszerű. A regényben benne van a város, az újjáépült városban az író, az egész pedig a városban zajló konferenciában. Az ajándék a szerzőé és a városé, melyben ő is főszereplővé válik, akár a város a regényében.
Az ajándék kicsomagolása két napig tart, számos kéz érinti a könyvet. Számos szem kíséri a szerzőt saját Szegedének Magyar lagúnái közt. Nem mintha eltévedne, nem mintha ünnepelni hagyná magát, csak hallgat, ahogy őszi estéken okoskodó embereket hallgatnak még bölcsebbeket.

Bombitz Attila

Pedig Bombitz Attila oly finoman emeli a köteteket 20 év könyvespolcáról, hogy bár mindig Darvasit érint a kéz, mindig barátian kutat a szem, végül mégiscsak rájövünk, hogy nem a deres halántékú szerzőbe, nem is a ravaszul átöltöző Szív Ernőbe szerelmes a szónok, hanem A portugálok és A veinhageni rózsabokrok elbeszélőjének könnyeden burjánzó rejtélyes mondataiba. Szerelmes még a fociba, melyet könyvben szívesen olvas. Szereti még A könnymutatványosokat, akikkel többször találkozott már, és a Darvasi-mondatokért még virágot is enne talán, ha épp nem tudná, hogy mindez csak regény. De nagyon is tudja.

Kikel a virágmag, mit a Magvető elvet. Leszakítja sok olyan ember, aki titkokat kutat. Először Wernitzer Júlia ered egy eltűnő város nyomába, majd eltűnő történet helyett Turi Tímea mond egyet a hiányról, mely ezzel is lehetőséget ad, hogy a regénybeli Szép Imre előadását hasonlóan sejtelmes esszével pótolják. Bátor dolog a hiány szépségéről beszélni, mint árnyék nélküli szereplőkről, kik feloldódnak a könyv fehér lapjain, és testük áttetszőségével késztetik arra Gaborják Ádámot, hogy testelméletekkel beszéljen annak hiányáról, ami akár lélek is lehetne, ahhoz pedig kevés az elmélet. Nem testhez álló.

Gaborják Ádám

A regénybeli városban emberek élnek, kikről azok beszélnek, akik néhány napra az árvíz utáni Szegedre érkeznek. Néhányan látják csak ezt, a többiek szövegnek vélik az embereket. Egy megáradt folyó és a feledés áll közéjük, mert Szeged elfeledi, hogy egykor szerbek, svábok, zsidók és cigányok lakták az utcákat. A maribori Rudas Jutka emlékeztet erre, a sokszínűség hiánnyá radírozására, beszürkülésre és beszűkülésre, arra, hogy a város és annak megannyi népe nemcsak díszlet, hanem nagyon is fontos szövete az életnek, hacsak nem maga az élet.

Az élet, néha túl sok fantáziával; Szilasit zavarja ez. Még akkor is, ha Darvasi úgy ír, mint ahogy Tarantino rendez a Ponyvaregényben. Talán akkor is, mikor Szajbély Mihály novellát olvas a Darvasit átíró Jókairól, aki a köztudottan szűkmarkú Morcsányi kérésére végül mégis elfogadja az ajánlatot, és újságot író íróként tárcaregénnyé formálja a szövegfolyamot, miközben Jókai barátja, Szajbély szépirodalommá formálja a tudományt.

Turi Tímea

A tudományt Takáts József csempészi vissza a Grandba, kontextusokat körvonalaz Mészöllyel, mágikus realizmussal, német kritikával, Max Weberrel. Valódi zsonglőrként bánik a szövegekkel, de maga alá temeti az elmélet, amely szürke, akár az elmélet, nem úgy, mint az anekdota az Alkony utcáról, ahol Mikola Gyöngyivel és Szilasi Lászlóval kóstolgatták a szépirodalmat, ami mára már egyetlen és gyakran csömörré váló táplálékukká lett.

Orcsik Roland az est bátor zsonglőre, ki legalább négy nagyregényt tart a kézben: kettőt Ivo Andric-tól, egyet Balázs Attilától (Kinek Észak, kinek Dél) és a Virágzabálókat. Először a Darvasi-regény hull ki a kézből, nem bírják a nyakatekert, cikornyás mondatokat az iróniához jobban idomuló ujjak. Nem bírja a túlzást, a halmozódó sztereotípiákat, de szereti Borges-t és Nietzsche-t, mert sokat idézi. Szereti a 666-dik oldalt, ahová a tördelő a Virágzabálók apokalipszisét helyezte, de mindez talán nem győzi meg a potenciális olvasókat a regény rejtett értékeiről.

Mikola Gyöngyi

Mikola Gyöngyi a nem csak regénybeli cigányok nyomába ered, hogy ezzel is bizonyítsa: lehetetlen nyakon csípni a történelmüket. Lehetetlen, mert nyelvük a múlt időt nem ismeri. Lehetetlen, mert nyelvük is mutatja: nincs szándékuk emlékezni. Ha ők nem, mások még emlékezhetnek, úgymint a város, amely nemcsak az itt lakóké, hanem az ide érkezőké és a visszatérőké. A város inkább feled, feledi a múlt időt, hisz nincs szándéka emlékezni, mert szembe kellene néznie saját pusztulásával, melynek csak egyik fejezete az árvíz.

Kikel a virágmag, mit Darvasi elvet. Díjeső érleli a virágokat, melyből szakít a város, a konferencia, majd átnyújtja születésnapján a szerzőnek. Sokan csak ekkor kezdik sejteni, hogy becsomagolták őket egy címzett nélkülinek látszó ajándékcsomagba, egy regény mellé, egy városba, egy konferenciába, de a metaforaként is szűknek mutatkozó hely ellenére mégsem feszengnek, mert végül is megkerül a csomag néhány gazdája, bár senki nem tudná megmondani, hogy tulajdonképpen ki az.
 

Sultanus Beatus