Versmondás a költőhöz - Sz. Tóth Gyula jegyzete az abdai nagy versmondásról
És szól a mű, él, megint, mint előtte négyszer más művek „A 12 legszebb magyar vers”- sorozatban. Az érkezők nem siratni, verset mondani jöttek, nem keseregnek gyászos képpel, emelt fővel, teli tüdővel az életet éltetik, s emelik a költőt a magasba. Az örök élők sorába, bíztatva saját magukat is: „... s mégis eltalálok hozzád”. Értik a fiatalok eme etikát és esztétikát?
Versmondás a költőhöz
Hogy is hagytuk abba tavasszal Esztergomban? A Bazilika előtt elhangzó Babits Esti kérdésének egyike: „... ez a sok szépség mind mire való?” nyomán azon is elgondolkodtunk: „Ez a sok kérdés mind mire való?” A választ keresve szétszéledtünk, továbbálltunk. Ám a poézissorozat folytatódott, a menet Abdára érkezett, ötödik állomáshelyére. Szeptember 25-én jöttek is a környékbeli iskolákból – még Körmendről is érkeztek – a versszerető-közreműködő diákok, tanárok, érdeklődő felnőttek s ifjak. Oda, hol nincs gótika, történelmi csaták romjai sem láthatók, mint a drégelyi hegytetőn, a hely itt szikárabb: szellős gátak közé kerített emlékkert fogad, nem impozánssá erőszakolt szoborral, ez természetes kegyhely a Rábca-parti holt ártér hajladozó fűzfái között, a „mentett” gáttérben. A költő talapzatra állított mellszobra mögött kőtömb emelkedik, mintha az 1944-ben sebtében elhantolt hullák csontjából nyílt volna ki. A huszonkettő között Radnóti Miklós teteméből. Hogy lehet itt megszólalni? Lehet itt megidézni a legszemélyesebbet, a titkos szövetű mélyáramlatokat? Szólhat-e nyíltan a Levél a hitveshez? A bizalmasat nyilvánosságra hozni – fiataloknak. Radnóti emberi ereje, költészetének esztétikája követel: átsegít bennünket, oldja a görcsöt. Ebben vezető támasz a színházi művészmester, a bizton és empátiával dirigáló Jordán Tamás. Gördülékenyebbek a próbák, egyre érettebb a produkció. A tévések is dolgoznak, nemsokára látható lesz a műsor.
És szól a mű, él, megint, mint előtte négyszer más művek „A 12 legszebb magyar vers”- sorozatban. Az érkezők nem siratni, verset mondani jöttek, nem keseregnek gyászos képpel, emelt fővel, teli tüdővel az életet éltetik, s emelik a költőt a magasba. Az örök élők sorába, bíztatva saját magukat is: „... s mégis eltalálok hozzád”. Értik a fiatalok eme etikát és esztétikát?Mindenesetre mondják, mintegy hatszázan, tanáraikkal bizonyára elemezték, átérzik – miért is ne? –, és később emlékezni fognak. A tragikus helyszínen nem mártíromságról, nem pusztulásról szóltak a sorok, nem tragédiát idéztek fel, Radnóti, a tragikus hős táplálta remény szállt a gátak fölött. Ha nem akarunk/tudunk „így” szólni a hitveshez, Radnótit megtaláljuk. Mindhalálig, s azon túl.
És valami új jön létre – nem szavalókórus –, egy különleges műfaj bontakozik; a kétnapos konferenciával együtt szemlélve, s átélve mondhatjuk: újfajta iskolai-irodalmi műfaj születik. Fűzfa Balázs, irodalomtörténész, ötletgazda és főszervező a maga útját járja, a Nagy versmondás és konferencia- és könyvsorozat már most önálló kulturális egységként jelenik meg. Nyitott diákok, tanárok, iskolák, irodalmi műhelyek, kutatók előtt, azért van, hogy a „romokat szelíd határozottsággal helyre állítsa”. Szabad belépni, bármilyen szerepben, ez felelősség, döntés kérdése, s az is, hogy ki mennyire építi be a verset, a költészetet személyiségébe. Mi a különös az utóbbi három szabadtéri (Drégely, Esztergom, Abda) előadásban? A fejlődő hasonlóság. Mindháromszor sütött a nap, beleborzongtunk a versmondásba, élményben volt részünk.
Abda szívélyesen fogadja a vendégeket, „mindenre” gondolnak. A polgármester nem protokollárisan kezeli az eseményt (megnyit, fogadást tart – persze ezt is megteszi), hanem a hazánkban – inkább vidéken – formálódó társadalom/kultúra-gazda módján gondozza a programot. A helytörténészek „napra készen” közelítenek a témához, munkájukat a személyesség hatja át, a közvetlen élmény tüze hevíti érzékenységüket; az őrzés és a közlés vágya tehetséggel párosulva alkotói formákat ölt: szobor, festmény, rendezvények, tanulmányok készülnek. A legutóbbi aktuális kötet is arról tanúskodik, hogy él: „Radnóti Miklós emléke Abdán” – a tett, a hely erősítő menedék tehát. A kőbe vésett Radnóti-üzenetet ízlelgetve csomagolunk, mormoljuk: „.. oly korban élünk, amikor szépségről beszélünk...”, útravaló a további meneteléshez.
Sz. Tóth Gyula
Abda-Budapest,
2009. szeptember 25-27.
