A kisebbségi nézőpontok hozhatnak izgalmas változást a kortárs irodalomban? „A kisvilágok, a partvonalról, alulnézetből szemlélt történetek jelenthetnek újdonságot” – állítja a Szépírók hétvégi fesztiváljának tájékoztatója, s jó lenne hinni, hogy az irodalmi szempontokon túlnyúló üzenetük sokakhoz eljut, és elgondolkoztat toleranciáról, önvizsgálatról, együttélésről.

A változatosság gyönyörködtet

Csaplár Vilmos elnök köszöntőjében röviden értelmezte a Szépírók Társasága VI. Őszi Irodalmi Fesztiváljának címéül választott Mindenki kisebbség szlogent, majd rögvest Szegő János felvetése következett: létezik-e egyáltalán kisebbségi irodalom? Radics Viktória határozottan kijelentette, hogy éppen eltérő létmódja, kognitív helyzete miatt beszélhetünk róla. Hiszen peremkultúrában, ahol folyamatosan interkulturális–intertextuális környezetben mozog mindenki, a nagyfokú nyelvi keveredés révén megváltozik az író önmagához való viszonya is. „A Vajdaságban csak párhuzamos világokban élhet az ember, nem lehet izoláltan, befelé fordulva élni” – állította a zombori születésű kitűnő műfordító.

   A felvidéki magyar írók többsége viszont egyáltalán nem olvas szlovák szerzőket, szövegeikben nem ismerhető fel, hogy kisebbségi térben születtek, szemléltette Németh Zoltán. Véleménye szerint a szlovákiai magyar írók nagy részénél semmilyen specifikus tapasztalat nem fogalmazódik meg, a budapesti kanonikus mozgásokat követik a határon túliak is. Holott Bodor Ádámot idézve: „a centrum a perifériában van, nem lehet máshol. Számomra a centrum – periféria.” Szellemes példával érzékeltette, hogy a kisebbségi irodalom problémája mennyire a modern korhoz köthető. Hisz az ország három részre szakadása idején fel sem merült, hogy a török megszállta Magyarország íróinak karakterét összevessék az erdélyiekkel, vagy a Habsburg fennhatóság alatti területen alkotókéval.
   A transzszilvanizmust védekezési eszközként, kompenzációnak tekintő Láng Zsolt arra kereste a választ, hogy miért nevezi magát kisebbséginek valaki. Mert erdélyiként neki eszébe sem jutna. Bán Zsófia azonban rávilágított, hogy az egy ideális állapot, ha erről szabadon lehet dönteni, s nem mások stigmatizálnak vele.

   Miért evidencia, hogy az etnikai kisebbséget értik hazánkban a kisebbségi irodalom alatt? – árnyalta a kérdést Bán. Nagyobb nemzeteknél ugyanis a kis népek irodalmát (például a magyart) szintén minor literatúraként tartják számon. De tudjuk, „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Néhány szabad magyar elég volt ahhoz, hogy Párizsban létrejöjjön a Magyar Műhely, a magyar avantgárd egyik meghatározó folyóirata. Az 1956-os forradalom után Bujdosó Alpár pozitívumként élte meg, hogy beléphetett egy másfajta irodalmi szférába, s egyértelműen pozitívnak nevezte a marginalitást Márton László is, mondván: minden alkotófolyamatban fontos a kívülállóság. Grendel Lajosnak azonban először sérelmek jutnának eszébe a kisebbségi létről, de íróként nem érzi kötelezőnek, hogy azokat regényeiben szerepeltesse, mert a publicisztikát alkalmasabb formának tartja erre. Selyem Zsuzsa pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar etnicista közeg jobban veszélyezteti a romániai magyar irodalmat, mint a kisebbségi irodalom iránt érdektelen román többség. Grendel meglátása szerint a felvidékiek pozitív diszkriminálása éppúgy megszűnőben Magyarország részéről, mint ahogy a leereszkedő attitűd is a múlté, viszont a nyugat-európai magyar irodalom beépítése az irodalomtörténetbe még nem történt meg. De úgyis kihal velük a nyugati emigráns magyar irodalom, tréfálkozott Bujdosó, mire szlovákiai írótársa az országból kivándorló további tömeget jósolt félig viccelve. Ugyan az avantgárdot olykor megmosolyogják az ifjak, de a Kassák-díjas bécsi képzőművész, költő szereti a mosolyt, és nem megkésett felfedezést vár, nem az általa művelt vizuális irodalom térhódítását reméli, hanem hogy új műveket hoznak létre az új írók. „A magyar irodalom mindig is kicsit konzervatív volt” – vélelmezte Grendel, aki a világirodalomhoz képest fáziskésében lévő Nyugat folyóiratnak az 1970-1980-as évekig továbbélő normájával indokolta az avantgárd honi mellőzését. Fura volt ugyanakkor azt hallani tőle, hogy a szlovákiai magyar irodalomnak csak 20%-át ítéli Magyarországon is olvashatónak, míg – a Kalligram-szerkesztő Mészáros Sándor megfogalmazásában – a többi provinciális.

   Vidékről a fővárosba került beszélgetőpartnereivel Grecsó Krisztián az asszimiláció problémáit vizsgálta, mulatságosan képviselve a nyolcmilliós vidéklakó kisebbséget. Gergely Ágnes elmondása szerint számára soha nem derült ki, hogy a Békés megyei Endrőd nem a világ közepe, nagyon jó volt közelebb születnie a természethez, vagy a több szóképet használó falusi nyelvet elsajátítani, s babonásságát sem szégyelli. Háy János viszont a kisközösségek átlátható világa miatti meneküléskényszerét emelte ki, hatalmas derültséget keltve a vámosmikolai rögvalóságban szertefoszló álmainak elmesélésével. Nincsenek rusztikus vágyai, tudtuk meg tőle, 14 éves korától Budapesten él, s mikor arról áradoznak kollégái, hogy házat vesznek vidéken, ő nem érez késztetést visszatérni a gyökerekhez. „Akkor válik teljessé az életed, ha a múltadat meg tudod mutatni az új közegben az új embereknek” – foglalta össze Az asszimiláns című írásának gondolatait, s a társadalmi mobilitás hiányának veszélyeire figyelmeztetett. Térey János praktikus szempontként arra mutatott rá, hogy két világgal gazdálkodhat, aki két különböző közeget ismert meg.

   Kettős diaszpórába szorul viszont a zsidó költő, fogalmazta meg Szántó T. Gábor, aki zsidóságát időnként terhes, de íróilag hasznos, intellektuális, irodalmi élményt jelentő tradícióként definiálta. (A Szombat főszerkesztője ugyan nem reklámozta folyóiratát, említésre méltó mégis, hogy az októberi számában a zsidó lélek kérdését járják körül neves irodalomtörténészek, pszichoanalitikusok.) Mint főszervező a fesztivál szlogenjének részletes magyarázatát adta: „Élete első pillanatától kezdve, de különösen véges egzisztenciájának megsejtésétől fogva minden ember egyszemélyes kisebbség. Kisebbségi létét a halál pecsételi meg, mellyel végképp egyedül kell szembenéznie. [..] mindannyian kisebbségiek vagyunk. Egyedi és megismételhetetlen teremtmények: személyek, akiknek egyediségében a mindenség egésze visszhangzik. Így kell a magunk és a másik ember méltóságára tekintenünk; így kell megóvnunk magunkat és másokat közös ösztöneinktől.”

   Nem a szlovákok és a magyarok között feszül az ellentét, mondta Závada Pál, hanem gondolkodásmódok és értékrendek közt. „Odaát is vannak demokratikus, európai gondolkodásúak, azokkal kell összefogni.”

   Kissé nehézkesen próbálta közvetíteni Jónás Tamás, hogy mit jelent cigánynak lenni, a Rémisztgető gyerekeknek című ál-gyerekverseinek remek előadásakor viszont mindez jelentéktelenné is vált, a költőre figyeltünk.
   Kemény István és Térey János megzenésített verseivel szórakoztatta a közönséget az est végén Bárdos Deák Ágnes, majd elénekelt-eltáncolt néhány Balaton- és Kontroll-slágert. Vasárnap délután izgalmas beszélgetésekkel folytatódik a fesztivál, aki az irodalombarát kisebbséghez tartozik, keresse fel a Petőfi Irodalmi Múzeumot!

Kép és szöveg: Klein László

Kapcsolódó:
Fesztiválprogram: http://www.szepiroktarsasaga.hu/index.php?pageid=16
Háy János: Az asszimiláns: http://www.es.hu/index.php?view=doc%3B21481
Szombat: http://www.szombat.org/tartalom.html
Jónás Tamás: Rémisztgető gyerekeknek: http://regi.terasz.hu/main.php3?id=muveszet&page=flash&flashtext=textcsgy2&flashpics=kepekcsgy2
Felvidék és Vajdaság – határtalan lehetőségek? http://irodalmijelen.hu/?q=node/3640