Azt persze nem tudja, hogy a csokiról le vagyok tiltva, mert bár tudok bilibe pisilni, valahogy mégsem szólok mindig időben. Ettől édesanya nagyon morcos, mert a nagydologgal már semmi gond, de ahhoz föl is kapaszkodom a trónra, a lábam alatt a cipőpucoló doboz, ölemben egy Lakáskultúra és azt kiabálom, hogy királykisasszony vagyok, de ne gyere be apa, mert büdös van! Én próbálok csoki ügyben valamit elérni, és mondom anyának, hogy most szóltam, hogy majd pisilek, jöhet a csoki. De ő azt mondta, hogy előbb egy napig mindig szólni kell, mindig száraz pelenka kell és majd utána lesz csoki. Hát erre jó lenne figyelni…    

Várfoglaló, kiállítás látogató barátaim!

Az első képen az országos Szécsényi könyvtár előtti lift rámpáján vágtázom. Ez vezet a Magyar Nemzeti Galériához is. De mi már lefelé jövünk. Csakhogy tudjátok.

Nekem azóta, hogy édesapa egyszer föltolt babakocsival Buda várába, s mivel a tőle megszokott hebehurgyasággal, rögtönözve egy vas nélkül indultunk el, még egy csokit sem tudott nekem venni, hát megnéztük Borsos József kiállítását (a Nemzetőr festője, fotográfus is), ahol, én a besötétített teremben féltem egy kissé, de a várba vágytam vissza. És ma vasárnap édesanya is úgy gondolta, hogy a müncheniek kiállítását, mármint a Nagybányát megelőző és azt inspiráló Müncheni Iskola képviselőit meg kellene nézni. Nekem ez nem sokat mondott, de a vár vonzott. Most lifteztünk, az Attila út felől, és rá kellett jönnünk, hogy a kiállítás nem Savoyai Jenő lovának a feneke mögött van (ahogy apa szokta mondani), hanem a másik szárnyban van, a Ludwig múzeum hűlt helyén. Nagyon kedvesen fogadtak minket, volt kicsike játszószoba, benne babzsákokkal és játékokkal, így édesapa ott hagyott minket Anyával, s ő végigrohanta az egészet, amíg mi játszottunk. Aztán velünk is sokkal részletesebben. A földszinti rajzoktól, amik fekete fehérek zömmel, még féltem, de a képektől nem. Egy aktra mondtam is apának, hogy a néni nem vett föl pizsamát, ezért meztelen, de hogy miért mosolyogtak a felnőttek ezen, azt alig értem. A rengeteg kép közül engem végülis a pihenő székek nyertek meg, mindre fölkapaszkodtam és ráfeküdtem. Édesanya és édesapa egyetértettek, hogy ezt a nagy válogatást még egyszer meg kell nézni.

A Kiállítás előtt találkoztunk Szabó Lilla művészettörténész nénivel, aki vidáman mondta, hogy olvaslak Stefikém, mindent tudok rólad. Azt persze nem tudja, hogy a csokiról le vagyok tiltva, mert bár tudok bilibe pisilni, valahogy mégsem szólok mindig időben. Ettől édesanya nagyon morcos, mert a nagydologgal már semmi gond, de ahhoz föl is kapaszkodom a trónra, a lábam alatt a cipőpucoló doboz, ölemben egy Lakáskultúra és azt kiabálom, hogy királykisasszony vagyok, de ne gyere be apa, mert büdös van! Én próbálok csoki ügyben valamit elérni, és mondom anyának, hogy most szóltam, hogy majd pisilek, jöhet a csoki. De ő azt mondta, hogy előbb egy napig mindig szólni kell, mindig száraz pelenka kell és majd utána lesz csoki. Hát erre jó lenne figyelni…        

Pénteken este végre nem mi voltunk Konkoly Kingáéknál Veresegyházán, hanem ők nálunk. Itt találkoztak először Tünde doktor néniével és Túri Pisti bácsival meg a leányaikkal, Zsebivel és Judittal. Tetszettek egymásnak, bár ezt mi Kingával alig láttuk, mert körbe-körbe rohangáltunk a lakásban, amíg bírtuk. Hát utána nehéz volt engem ágyba terelni, volt nagy hiszti, meg sírás-rívás, mentem volna velük és maradtam volna itthon is. Szombaton viszont édesapa unokatestvére, az építész Antal Jenő bácsiék voltak Tari Zsuzsival és Zsófi, illetve Peti gyerekükkel. No, a mágneses rajzasztalom előtt Zsófi és Zsuzsi látható, Péter meg Jenő bácsi a nagy asztalnál, és poharaznak, abból az illatos sárgából, ami bor. Viszont édesanya fatörzset sütött és Kingáék hoztak egy tündéri csoki-tortát, úgyhogy volt gyertya megint. Volt köszöntés ismét. Nem is tudom, hogy meddig tart ez a születésnaposdi, egész évben? Mindenestre én élvezem.    

Ha megkérdezi édesapa, hogy az ágyadban alszol Stefikém, vagy velünk, akkor azt válaszolom, hogy ühüm! Ne, de melyik az ühüm? - kérdezi apa. A veletek! - kiabálom boldogan. Mert nappal szívesen alszom az ágyamban, de éjszaka félek mostanában és így sokkal jobb édesanya közelében lenni, s közben apát is rugdalhatom, bár ő elég határozottan szokta a hóna alól eltolni a lábamat, amit nekifeszítek a bordáinak. Ezt még álmomban is érzem.

Hát aludjatok ti is jól és álmodjatok szépeket, mert akkor

Az egész nap olyan kellemes.

Ölel benneteket: Stefánia Irma, Irmagocska