A Csillagmesét egyébként nagymama olvasta föl nekem elalvás előtt és nagyon tetszik nekem belőle, hogy „irgumburgum-mordizom”, a történetet pedig, ami olyan érdekes szavakkal van összerakva, hogy illeszkednek is, meg jól hangzanak, éneklés nélkül is dallamosak nagyon tetszenek. A hold pizsamáját is együtt szoktuk keresni esténként, de ebből mindig csak annyi jön ki, hogy én zuhanyozok, én kapok pizsamát és nekem kell ágyba bújni.

Általam alaposan megfigyelt Barátaim!

Én lehet, hogy nem szólok egy szót sem, lehet, hogy énekelgetek, vagy játszom, de azért sokkal többet tudok rólatok, mint Ti azt gondolnátok. Apát úgy szólítom, hogy: „Belépek a figyelmedbe! Jó?” És innentől kezdve velem már lehet beszélgetni, és nem csak úgy, hogy Ti felnőttek gügyörésztek hozzám. Most, hogy (végre!) itt van nagymama - most ő nekem a bölcsőde és őtőle nem kapok nehézlégzést, és még aludni sem kell délután, bár őr rimánkodik nekem - vele jókat beszélgetünk. Amikor a születésnapi készülődésem közepette édesanya és édesapa vitatkoztak valamin (főzés), én oda is fordultam nagymamához: „Látod, ilyenek anyáék!”. Na, azóta aztán az szállóige lett, hogy viselkedjenek rendesen, mert én figyelek ám. A nagymama ittléte óta rendesen eszem, „reteket” is, és csak egyszer színeztem ki a virslit kék filctollal. Amikor pedig édesanya elmegy angolra, tanulni, akkor azt kérdezem nagymamától, hogy: „Hol van már ez az édes Edus?”. Ilyenkor nem is kell olyan komolyan venni, az én „ilyenek vagytok” szigorúságomat.  

A Csillagmese, amit Tamás Tímea költői néven írt nekem Vofkori Mari néni a múlt héten, 14-én (ahogy a felnőttek mondják) a Forrás galériában került a közönség elé, Tóth Norbert bácsi jóvoltából, csak sajnos az ő kisfia lázas volt, az Incze Mózsi fiai pedig bárányhimlősök. (Nem tudom milyen az, de gyapjasan hangzik!) Esett az eső, fújt a szél, de azért voltunk szépen. A Pallas Akadémia könyvkiadóból itt volt Kozma Mari néni és Apa beszélt a könyvről és ők is mondtak néhány kedves dolgot, de mi Fehér Kati néni Alízka nevű unokájával és Kingával fönn rohangásztunk és birkóztunk az emeleti kiállítóban, König Robi bácsi képei között. A könyvbemutató olyan, mint a kiállítás megnyitó, sokan vannak, valakik szólnak, a többiek hallgatják, aztán előkerülnek a poharak és minden felnőtt egyre hangosabban és egyszerre beszél, ránk pedig gyerekekre nem figyelnek és lehet játszani! Nagymama csillagos linzert sütött az alkalomra, Hudácskóné Magyar Kati néni bort küldött, de olyat, hogy Szemadám Gyuri bácsi is átpártolt a sárga muskotályra a vörösről. Én maradtam a víznél, de koccintottam. Az annyira kedves Sárba Kati néni fényképezte, hogy hogyan szaladgálunk! A Csillagmesét egyébként nagymama olvasta föl nekem elalvás előtt és nagyon tetszik nekem belőle, hogy „irgumburgum-mordizom”, a történetet pedig, ami olyan érdekes szavakkal van összerakva, hogy illeszkednek is, meg jól hangzanak, éneklés nélkül is dallamosak nagyon tetszenek. A hold pizsamáját is együtt szoktuk keresni esténként, de ebből mindig csak annyi jön ki, hogy én zuhanyozok, én kapok pizsamát és nekem kell ágyba bújni.

Annyi születésnap után, ami mind a másé volt, és amit hiába kértem, hogy legyen az enyém, most végre lett egy teljesen sajátom. Azt meséli édesanya, hogy éppen hétfőn három éve már édesapa is beöltözött, és hogy déltájban aztán megjöttem. Ez olyan érthetetlenül szép és mindenki olyan furcsán néz, hogy tetszik nekem is. Azzal kezdődött a születésnapom, hogy pénteken megjött nagypapa, szombaton megkóstolták Enéhéknél az erdélyi töltött káposztát, csülökdarabokkal, apa megette a zöldséglevesét és egy kicsit hősnek érezte magát. Vasárnap reggel apa eltűnt és boldogan érkezett meg egy narancsos trüffel tortával, ami csupa reszelt csoki, és volt hozzá egy foltos szép kutyus a tetejére marcipánból, de eldugták délig. Nagymama és Édesanya hatalmasat főzött, megjött Johanna aki az unokatestvérem és hozta az Édesapját, Bandit és Krisztikét is. Mise után pedig a Berecz Család Lilluska, András, Pityu, Misike és Marci, akivel nagyon jól lehet vadulni. Mihály azt mondta, hogy azért hasonlítok a zsemlére, mert én is ennivaló vagyok. Előbb mindenki ivott, aztán evett, aztán megint koccintottak, jött a torta, a tűzijátékkal, és elfújhattam a három (ujjamon tudom mutatni) gyertyát, és már senki nem szólt rám, hogy ne kenjem össze magam csokival. Mindenki Daubnert dicsérte, de ő nem is volt nálunk, csak a sütije. Az ajándékosztás aztán: ruhácskákat, nadrágot, számolós mesekönyvet, aminek a gombját nyomkodni lehet, és a Hamupipőke, meg a Piroska és a farkast kaptam DVD-n. (Apának nagyon nem tetszik, hát állandóan velem nézi.) Amíg el nem alszik, mert amikor a dolgozóból hazazuhan, nem nagyon lehet már vele játszani. Mondtam is neki, hogy apa „ne haljál, meg, te nem szoktál meghalni”. Hogy ezen miért nevetnek a felnőttek? Pedig komoly. Ahogy a születésnap is, ami mégiscsak nagy dolog lehet, ha ilyen érdekes.

Azóta mindenki azt mondja, hogy egy hároméves lánynak már csuriba kell kötnie a haját,

egy hároméves már ne feledkezzen meg a pisiről, egy hároméves csináljon rendet a szobájában, és ne visítson a lakásban.

Ti vagytok már három évesek? És ennyi mindent követelnek tőletek? Lehet, hogy jobb volt kicsinek lenni…

Maradok mégis (vagy változom?) a Ti:

Stefánia Irmátok