Hegyi Botos Attila: „Az utolsó maszk” - Szegedi-Szabó Béla: Bill a mennybe megy

Ugyan hogyan tolmácsolható bármi, ha a szavak jelentésében nincs közmegegyezés? Ha a dolgok akár önmaguk ellentétét jelenthetik?
Vajon hol kezdődik erény, s hol a bűn? Javait aprópénzre váltó, alapvető értékekben is tisztázatlan időkben miképpen lehetséges megtisztulás? Hiányos és zavaros alapokról indulva vajon mit eredményez vélt jó és rossz szembeállítása, a hit rögeszmékké torzulása?

Hegyi Botos Attila

„Az utolsó maszk”

Szegedi-Szabó Béla: Bill a mennybe megy

„Mert olyan a bolondnak nevetése,
mint tövisnek ropogása a fazék alatt;
Ez is hiábavalóság!”
(Préd. 7. 6.)

„A nevetésnek visszhangra van szüksége”
Bergson

Leginkább még nagyobb sötétséget, hittérítői zsákutcát, s oly áldozatot, mely már csupán kettős tükrön, szánalomra méltóságán, groteszk hiábavalóságán át értelmezhető; melyben az elhamarkodott szembeállítás gyilkos és préda azonosságával, valamint a humor halálugrásával, s részvéttel oldható föl ­– derül ki a fiatal szerző legújabb darabjából.
E legfrissebb, kesernyésen abszurd komédiája finoman építkezik a szintén a Pont Műhely által bemutatott „Az ember, aki látta a sztéjket (Johnny Ringo hazatér)” c. darabra, illetve az abban már kidolgozott karakterekre; ám annál még mélyebbre, s még cizelláltabban hatol; igencsak megnehezítve ezzel a színészek már annak előtte sem könnyű feladatait (ld. komolyság és tréfálkozás érzékeny balanszának tolmácsolását).
Mert Szegedi fegyvertára igencsak komplex; a dialógusok megértését a szemantikai játékokon, analógiákon és allúziókon túl finom pszichológiai utalások, sematizmusok, s temérdek művelődéstörténeti adalék (Henoch apokalipszisétől a popkultúráig) nehezbíti.
Így nem igazán várható el, hogy átlagos néző elsőre, teljes egészében átlássa a dinamikus textúra-szövevény minden elemét, s azok kölcsönhatásait, ám ami belőlük szimultán fölfogható, s élvezhető, a mű alapvető célkitűzéseinek megértéséhez elegendő.
A darab színhelye egy fiktív mexikói falu fogyasztói „kultúrától” kellően degenerált, így tisztán rurálisnak aligha nevezhető közössége, kulcsfigurája pedig Bill, a helyi seriff; a dráma mintegy az ő groteszk golgota-járását, a közösség anti-misztériumjátékát mutatja be. Mindeközben élve a heterogén kulturális tér által adott toposzokkal (ld. jezsuita hittérítők, konkvisztádorok, régi és új hiedelmek kibogozhatatlan szövevénye Quetzalcoatltól Krisztus leplén át a szcientizmusig, vagy Elvisig, mint Isten-szurrogátumig, Antikrisztusig). A szereplők száján úgy kavarognak a magas vallásfilozófiai, ill. apokrif keresztény citátumok a rabelais-i bőségben hemzsegő altájiságig, miként kozmopolita kultúrában a különféle indíttatású, ám gyökereiket veszítvén jelszavakká üresedő tanítások.
Az emberi kultúra leépülésében, a hitványságok, felszínességek barokk gazdagságú útvesztőjében a nem tisztázott bűn üldözése (ld. seriff!) a néző „oda-vissza” Ariadné-fonala, s a bagatellizáló angol humor, mely a szörnyűségekkel való szembesülést elviselhetővé teszi. S talán meg is oldja azt.
Mert: „A humor az utolsó maszk. A humor tragédiánál mélyebb. Ahogy a bolond mélyebb, mint a bölcs” (Hamvas Béla: Karnevál)

Kapcsolódó: Részletek a darabból

Az előadás megtekinthető:

SIRÁLY - Budapest 
november 18. (szerda) 20:00  
november 19. (csütörtök) 20:00  
november 27. (péntek) 20:30