Bárdos József: Kísértetregény - Nyolcadik fejezet

A mostani bonyodalmak azzal kezdődtek, hogy a múltkoriban a pallosjogból ellopták a pallost. Kiszállt a rendőrség, egy nyomozó kezet is fogott a gróffal. Azóta szegény érintettnek érezte magát. Nem csoda hát, ha az utóbbi időben különösen ideges volt. Itt a hatalmas vagyon, a kastély, és nincs kire hagynia. Legnagyobb bánatára ugyanis hiába nősült meg, felesége hűséges volt hozzá, gyermekük nem született. Így aztán nagyjából háromhetente új végrendeletet írt. A közjegyző már hívás nélkül is megjelent minden harmadik csütörtökön. A gróf ugyanis rendre csütörtököt mondott. Így aztán minden végrendeletében – hosszú habozás után – feleségét jelölte meg kizárólagos örökösének. Pedig ha tudta volna…

Nyolcadik fejezet,

amelyben a bűnügyi regény folytatódik

II. rész

A hulla az őrgrófék ebédlőjében, a magas, ónémet tálalószekrény alsó fiókjában az ezüst eszcájg mellett feküdt, és éppen falatozott. Szerényen és csendesen feküdt, csámcsogása sem volt különösebben zavaró, látszott rajta, nem kíván nagy feneket keríteni a saját halálának. Még a háromlábú nyomozó, Mr. MégCoullogh is, aki csak nemrég került a környékre, és nem volt túl sok tapasztalata a hullákat illetően, azonnal érezte, hogy különös, szinte művelt hullával áll szemben. Örült neki, mert ki nem állhatta a hulláknak azt a rendetlen fajtáját, amelyikből olyan sok szerepelt a rendőriskola tankönyveiben. Az olyanok a leglehetetlenebb helyeken voltak képesek előkerülni: patakparton, mocsaras ingoványban, paplakban vagy fáskamra padlásán, ahová jóformán be se fért az ember. Nem is beszélve azokról a szétszórt hullákról, amelyeknek darabjait valósággal úgy kellett összevadászni.
Ez itt szép, rendes esetnek látszott. Fűtött helyiség, rendes háziak, talán még egy jó tea is kitelik tőlük, a tálalószekrény már úgyis nyitva áll, gondolta.
Ám az ügy még a helyszíni szemle során bonyolódni kezdett.
Pedig a hulla nagyon készséges volt, udvariasan mindkét oldalát a fény felé fordította, hogy a helybéli fényképész, aki ilyen alkalmakkor be szokott segíteni a rendőrségnek, előnyös felvételeket tudjon készíteni róla. Nem panaszkodhatott: ezekkel a képeivel nem sokkal később elnyerte az „Év hullája” címet!
Az orvosi vizsgálat azonban nem volt ilyen kedélyes.
– Nyomozó úr! – vonta félre a doktor a nyomozás vezetőjét. – Én ugyan csak állatorvos vagyok…
– Tudom –mondta a rendőr. – De ha egyszer csak állatorvos van a faluban. A hullának már mindegy, nem?
– Bizonyára. De most nem erről van szó – folytatta a doktor. – Hanem itt az én tudományom megáll! A hullán sem lőtt, sem szúrt sebet nem találtam. Semmi külsérelmi nyom! Pedig a száját is kitáttattam.
– És odabenn?
– Ott is semmi – mondta a doktor, és a nyomozót kétség kezdte gyötörni, nem lett volna jobb, ha mégis inkább hegedűművésznek tanul. Ott nincsenek ilyen meglepetések.
– Zúzódás?
– A térdén némi horzsolás – mondta a doktor. – De ez véleményem szerint akkor keletkezhetett, amikor bemászott a fiókba.
– A halál időpontját sikerült megállapítania? – kérdezte remegő hangon MégCoullogh felügyelő, akinek, mint talán már említettük, ez volt az első esete, és már azt is megbánta, hogy nem hallgatott az édes jó anyukájára, aki azt szerette volna, hogy templomi énekesnek menjen. Zenész vagy énekes… Hogy szeretnének most a lányok, gondolta futólag. Álmodozásából a lódoktor érdes hangja ébresztette:
– Hát éppen ez az! – mondta az. – Képtelen vagyok megállapítani! Bevallom, jobb ötletem nem lévén, már magát a hullát is kérdeztem, de nem emlékszik rá.
– Szörnyű! Semmi kiindulópont! – mondta a nyomozó. – Talán majd a laboratórium – tette hozzá.
– Reménykedjünk – mondta a doktor.

III. rész

Az őrgróf valóban nagy bajban volt. Nem is tudta, mennyire. Pedig előkelő nemesi családból származott. Őse, az első Thomas gróf még Hódító Vilmossal érkezett Angliába, bár ezt később megbánta. Utódai lelkesen vettek részt a szentföldi háborúkban, aminek következtében a családnak néhány generáción keresztül élő férfitagjai nem is voltak.
A család jelmondata is még a keresztes háborúk idejéből származott. Már a negyedik Thomas címerében így szerepelt, eredeti oszmán-török nyelven:
„SARVAK ÖZTAT ÖDYIT”
Az elmúlt századok viharai során jelentése ugyan elhomályosult, de az kétségtelen volt, hogy súlyában és jelentőségében méltó egy ilyen nagy múltú családhoz.
Akadt ugyan a XIX. század közepén egy romantikus lelkületű ifjú polgár, aki – miközben hevesen udvarolt az öreg Thomas (e néven éppen tizedik) leányának – a szöveg megfejtésével próbálkozott, de úgy tűnt, a jelmondaton átok ül. Szegény fiatalemberrel véletlen szerencsétlenség végzett: a kastély ura vadászat közben leterítette golyójával. (Különösen nagy golyói voltak.) Azóta – nyilván az átok miatt – újabb megfejtő nem jelentkezett.
A csodálatos, eredetileg héttornyú kastélyt még a hetedik Thomas gróf építtette, aki állítólag VIII. Henrik sikerén felbuzdulva minden toronyba egy-egy lefejezett feleségét záratta. Könnyen megtehette, pallosjoga volt. A következő századokban azonban a kastély romlásnak indult, szárnyai és tornyai leomlottak, úgyhogy történetünk idején már csak az emeletes melléképületet lakták, de annak is hiányzott a földszintje.
Ugyanilyen omladozott volt az egykor annyi dicsőséget megért ősi nemesi család is. A mostani earl Shotlan, másképpen szólva a változatosság kedvéért Thomas, e néven épp a tizenharmadik, aki apátlan-anyátlan árvaként jött a világra, keveset tudott rokonairól. St. Anne’s Wood-ban ugyan rebesgették, hogy nagyapja, a kilencedik Thomas hallgatott a keresztény tanításra, és nem volt személyválogató, legalábbis ha asszonyokról volt szó. És beszélték, némelyik nőben meg is fogant valami az öregből, főként még fiatalabb korában. Biztosat persze senki sem tudott. A mostani őrgróf egyébként sem érintkezett a faluval, ez ellenkezett volna keresztes lovag ősei láthatatlansági hagyományával: azokat se látta senki a szentföldön. Látni őt is csak ritkán lehetett, akkor, ha kedvenc sportjának, a vízibiciklizésnek hódolt a kastély parkjának smaragdzöld gyepén.
A mostani bonyodalmak azzal kezdődtek, hogy a múltkoriban a pallosjogból ellopták a pallost. Kiszállt a rendőrség, egy nyomozó kezet is fogott a gróffal. Azóta szegény érintettnek érezte magát. Nem csoda hát, ha az utóbbi időben különösen ideges volt. Itt a hatalmas vagyon, a kastély, és nincs kire hagynia. Legnagyobb bánatára ugyanis hiába nősült meg, felesége hűséges volt hozzá, gyermekük nem született. Így aztán nagyjából háromhetente új végrendeletet írt. A közjegyző már hívás nélkül is megjelent minden harmadik csütörtökön. A gróf ugyanis rendre csütörtököt mondott. Így aztán minden végrendeletében – hosszú habozás után – feleségét jelölte meg kizárólagos örökösének. Pedig ha tudta volna…

IV. rész

Mire Miss Mardle az őrgrófék parkjához ért, ott már nagyban állt a bál. Zenekar ugyan nem volt, legföljebb a nyomozó, ám tudjuk, ő sem lett zenész, de a helybéli rendőrség valamennyi embere, szám szerint kettő, az épületet őrizte. Épp úgy néznek ki, gondolta Miss Mardle, mint a St. Anne’s Wood-i bálban szoktak az olyan ifjak, akik még nem szánták rá magukat a táncra: majd kigúvad a szemük a nagy nézéstől, de úgy oda vannak cövekelve, hogy szamárfogattal se lehetne őket odább húzni. Ahogy elhaladt a krikettpálya mellett, észrevette, hogy valaki kint felejtette az ütőjét a velőscsont-csapda mellett. Megáll az ütő, gondolta, aztán ment tovább. Elérkezett a virágágyásokig. Csak a tánc- és illemtanár egyengette a földet, miközben csupasz kézzel a kaktuszokat egyelte.
– Jó reggelt, asszonyom, ha manapság egyáltalán lehet még efféléről beszélni – köszönt oda Miss Mardle-nek. – Hol vannak már a régi szép idők, amikor még a kankalinok is krinolint hordtak errefelé! Manapság! Látná, hogy az őrgrófné unokahúga is miket vesz fel! A múltkor is, látom, épp egy ötpennyst az út széléről. Hát illik ez egy őrgrófnéi sarjhoz?
– Bizony, igaza van, Mr. Trample. De hát változik a divat – felelte elhaladtában Miss Mardle. – Ám az emberek hajszálnyit sem változnak – tette hozzá. Szavaira a tánc- és illemtanár mintha megingott volna, hátával kissé nekidőlt az egyik, húsz centiméteres tüskékkel borított kaktusznak, de aztán, mintha mise történt volna, folytatta az egyengetést.
Miss Mardle jóleső érzéssel állapította meg, hogy az őrgrófné az idén sem hanyagolta el kedvenc virágait. A korai stiglincek már virágoztak, nagy, lila pöttyes szirmaikkal szinte hívogatták a bogarakat. A vadsóska ágyások is feketéllettek már: mutatták, itt jó kezekben van az ásó és kapa. Talán csak a recés cikornyák, mintha azok satnyábbak lettek volna a szokásosnál. Na igen, nem könnyű manapság megfelelő virágmagvakat szerezni, gondolta. Ő is csak azért tudta rendben tartani a kertjét, mert az ausztrál nagykövet (aki valamikor az unokaöccse évfolyamtársa volt Oxfordban), eredeti bennszülött magvakat szokott neki tavaszra küldeni.
Amikor az őrgrófi kastély bejáratához ért, újra eszébe jutott a kis gyermekdal:

Kodelkáné
mi van a kosárba?
Kodelkának
keze, feje, lába…

– Itt tilos a bemenet! – mondta az egyik posztoló rendőr, miután végighallgatta a kedélyes kis dalocskát.
– Tudom, fiam – mondta Miss Mardle – de azért csak eredjen, és mondja meg a nyomozó úrnak, hogy én vagyok itt.
– Én nem szoktam bolond öregasszonyok fecsegését hallgatni! – heveskedett az ifjú, háromlábú rendőrnyomozó, amikor a poszt beszámolt neki a látogató érkezéséről. Látszott Mr. MégCoulloghon, hogy komoly ember, bár talán háromig sem tud számolni. Ezért volt aztán, hogy két lába folyton összeakadt járás közben. – Én csak bolond fiatalasszonyokra hallgatok. Igen, tőlük viszont mindent beveszek – tette hozzá az őrgrófnéra nézve. – Igaz, tőlem ők is mindent bevesznek – mondta, és ő tudja, min mosolygott olyan elégedetten.
– Csak nem képzeli, hogy kint hagyjuk álldogálni az én kedves barátnőmet! – avatkozott a beszélgetésbe Mrs. Molly Shotlan, az őrgróf ifjú, hajadon felesége, aki eddig szó nélkül nézte a rendőrök tevékenységét. – Gyere csak be, Leocadie drágám! – sodorta félre az ajtót őrző rendőrt. – Épp jókor érkeztél. Mindjárt felszolgálják a teát.
– Na de kérem! – méltatlankodott a nyomozó.
– Ugyan, ne háborogjon már! – mondta Mrs. Shotlan. – Nem tudja, hogy a drága Leocadie szokta megoldani a nagy bűnügyiregény-írónő megoldhatatlan rejtélyeit? Ne legyen féltékeny! Maga is kap egy csésze finom kis teát. Tejjel és két cukorral? Gondoltam – folytatta, látva a nyomozó bólintását. – Tudja, ezekben a regényekben a rendőrök mindig két cukorral isszák a teát. Miért? Talán az egyenruha miatt – tette hozzá, de hogy mit értett ezen, azt elfelejtette elmagyarázni, így az olvasó kénytelen lesz találgatni. – Mire a teát elfogyasztjuk, addigra az én drága Leocadie barátnőm már meg is oldja magának ezt a kis bűnesetet. Igaz? – nézett Miss Mardle-re.
– Túlzol, mint mindig, drága Molly. A dolog egyáltalán nem olyan egyszerű – mondta Miss Mardle.
– Csak ne szerénykedjél! Tudjuk mi, amit tudunk! – mosolyodott el Mrs. Shotlan olyan finoman, hogy még a mandulái is kilátszottak. Aztán mindenkit átterelt a szomszédos könyvtárszobába.
És bármily döbbenetes is a történetnek ezen a pontján, valóban elmondhatjuk: tudjuk mi, amit tudunk!

 (A kilenecedik fejezetet itt olvashatja!)

(A hetedik fejezetet itt olvashatja.)

(Itt találja a kisregény első fejezetét!)