Irodalmi Jelen

ŐSZI NAPOK FÜREDEN

2009. szeptember. 16. - 05:51

Rosszmájúak figyelem: majdnem kétszáz költő, majdnem négyszáz verse került a zsűri elé! Hihetetlen. Magyarországon ennél legalább tízszer több költő van. Lírai nemzet vagyunk. (Az igazság azonban az, hogy határon túlról, Ukrajnából, Romániából, Szerbiából és Írországból is érkeztek versek. De akkor is lírai nemzet vagyunk. Határon innen és túl.)

ŐSZI NAPOK FÜREDEN

– A 2009. évi, XVII. Salvatore Quasimodo Költőverseny Díjkiosztó ünnepsége –

Salvatore Quasimodo:
ÉS MINDJÁRT ESTE LESZ

Ki-ki magában áll a Föld szivén,
szivébe szúrva egy-egy napsugár,
és mindjárt este lesz.
(Rónai Mihály András fordítása)

Az időből többféleképpen lehet kihasítani egy-egy kis darabot. Lehet erőszakkal, ahogy szenvedélyes szeretők tépik a ruhát vagy az éhezők, akik a megszerzett kenyeret tömik magukba marcangolva. Bele is hasad az idő széle, a szélünk. De lehet finoman is, mintha perforálva lenne, ahogy levél engedi el a fát, gyerek az anyját, ha ennek jött el az ideje.

Szeptember 4-én, pénteken szelíd sodrással megkezdődött a Nemzetközi Költőtalálkozó Balatonfüreden. Mi lehet békésebb átmenet a hétrét görnyedt napok közül a múzsák ligetébe, mint egy Irodalmi Délután a Magyar Fordítóház kertjében, miközben lágyan a szemerkél az eső? Ez senkit nem zavar, üldögélünk békésen a lombok alatt, miközben Madarász Imre irodalomtörténész, A. Dante Marianacci, a Bécsi Olasz Kulturális Intézet igazgatója és Alessandro Quasimodo, Salvatore Quasimodo színész-fia bemutatják a Nobel-díj ötvenedik évfordulójára megjelent biográfiát. Zsongítóan pereg az olasz, az ember lelke pedig csöndben repes, de jó, hogy van erre az időből egy szelet, hogy ez is fontos, hogy vannak, akiknek fontos annyira, hogy itt üldögéljenek, figyeljenek szép cipőben, szép ruhában.

A Kerek Templom Galériába már zuhogó esőben ballagunk át, ernyők alatt, mint a márciusi ifjakat éltető tömeg, öröm, hogy egy költő fotóiból készült kiállításért ennyi versbarát hederít a zuhéra. Pedig most nincs is forradalom. A fotók fekete-fehérek, Quasimodo kiskorában, nagykorában, fát ültet Füreden, átveszi a svéd királytól a díjat, levelek, dokumentumok. De jó, hogy nem múlik el minden nyomtalan. A Hotel Silverben tekintélyes olasz és magyar irodalmárok tartanak kerekasztal-beszélgetést Barna Imre vezetésével Quasimodo és Európa témakörben, minden hódolatom a szinkrontolmácsé, valójában ő ennek a két napnak a legnagyobb hőse. Irodalom és magánélet békés egymásmellettisége. (Én Péntek Imre mellett ülök, róla még.) A Nobel-díjas költő egykori szeretője, nem mellesleg professzorasszony, még mindig gyönyörű – vörös hajkoronájával kiragyog a sok okos férfi közül – mesél a szerelemről, amiben egybeforrt a lelke a költőével. Mellette ül a költő fia, Alessandro, aki – micsoda nem múló gyerekkori fájdalom! – arról beszél indulatok nélkül, hogy soha nem bocsátotta meg apjának, hogy a Nobel-díj átadására nem őt és édesanyját, hanem valamelyik éppen aktuális szerelmét vitte magával. A kor ismeretében, kihagyhatatlan módon, politikai vonulatok is felmerülnek, oroszok, kommunisták, miért is kapott Gide Nobel-díjat. Hümmögünk, de veszélyes indulatok most sem kavarognak.

Péntek Imre elvezet a vacsora helyszínére, ez öröm több okból is, hiszen egyfelől éhes vagyok, másfelől eddig csak verseit ismertem, azokat is a nyolcvanas, kilencvenes évekből. Így együtt vacsorázunk, finom, kellemes, elegáns, a vacsora is, ő is. (Kapok tőle egy könyvet a legújabb termésből, de jó!) Aztán egyedül a szállodában, egészen úgy érzem magam, mint Kosztolányi, de szerencsére nem úgy, mint az utolsó felolvasáson, szokatlanul erősen érzem a kontúrjaimat, milyen ünnepélyes is a teljes egyedüllét. Jó is ez most, hiszen ünnep ez a két nap, nem csupán a díjazottaké, hanem az óvatosan kihasított időé, és benne azoké, akik évről évre megrendezik ezt a költőtalálkozót, és egy Quasimodo nevű költőé, aki szívműtötten, de vidáman és cigarettával a szája csücskében nekiállt fát ültetni egy magyar városban.

Szombaton süt a nap, mosolyog, az Anna Grand Hotelben népes közönség hallgatja V. Kulcsár Ildikót, és beszélgetőtársait, Tomaso Kemény költőt – tőle megtudjuk, hogy Milánóban sincs könnyebb dolga annak, aki a költészetet akarja népszerűsíteni –, Hámoriné Duna Katalint, a Lóczy Lajos Gimnázium igazgatóját, és a Quasimodo-díjas Győri Varga Lászlót. Költészetről és ifjúságról esik a szó, kicsit parttalan, kicsit felületesen, de a kérdés két órában nem kimeríthető, és sokkal bonyolultabb annál, hogysem napsütötte délelőttön megoldható legyen. Viszont a kávé jó, és vár minket a Szent Miklós, a hajó, sajtótájékoztató lesz ott, és versfelolvasás, no és lakmározás megint. A hajó remek ötlet, a régi motívum testet öltve vár ránk a kikötőben, igazán Horatius és Berzsenyi, Baudelaire és Tóth Árpád is velünk lehetne a fedélzeten. Hová is tartunk? Most nem fontos, úton vagyunk – ez viszont igen.

Mezey Katalin köszönt bennünket, és kiderül, az idei díjat Tőzsér Árpád költő kapta Esti dramolett című, Babits-allúziót sugalló verséért. Kálnay Adél pedig a különdíjat veheti át majd este a Valami emberi című költeményért. A versek a friss, még ki sem hűlt Tempevölgy-ben már olvashatók, most a költők olvassák fel, a hajó lágyan ringatja őket, a szavakat is. (A Quasimodo-okleveles tizenkét vers pedig a karácsonyi Tempevölgy számba kerül majd.) Rosszmájúak figyelem: majdnem kétszáz költő, majdnem négyszáz verse került a zsűri elé! Hihetetlen. Magyarországon ennél legalább tízszer több költő van. Lírai nemzet vagyunk. (Az igazság azonban az, hogy határon túlról, Ukrajnából, Romániából, Szerbiából és Írországból is érkeztek versek. De akkor is lírai nemzet vagyunk. Határon innen és túl.)

Kikötés – mert minden szerencsés hajóút vége ez – után szieszta, séta, kávézás. A Kedves-ben iszom kávét (Blaha utca, mindenkinek ajánlom, apró székek az apró utcán, Krúdy-hangulat), aztán bolyongok kicsit. Cipőm sarka a kopog kockakövön, mint az írógép, mikor még azzal írtunk, így érkezem a Kisfaludy Galériába, Angelo Minuti szobrászművész kiállításának megnyitójára. Szép. Szobrászat és költészet rokon művészeti ágak. Mindkettő kihasít egy darabot az anyagból, ki a bronzból, ki a szóból gyúrja az igazságot, aztán felmutatja. Látod?

A megemlékezés Quasimodo 1961-ben ültetett emlékfájánál a századforduló békéjét idézi, az elmaradhatatlan térzene – a Városi Ifjúsági Fúvószenekar fújja – idecsalogatja a sétálókat is, beszédek, koszorúk, Himnusz. A nap langy, még sütöget.

A Díjátadó ünnepség a gálaműsorral maga az igazi pompa, az Anna Grand Hotel reformkori díszterme igazán fényes, az arcok is, a nézőtéren és színpadon. Annak ellenére, hogy már nem meglepetés, ki kapja a díjakat, az alkalom elemel mindenkit a földről. A köszöntő beszédek (olaszul, magyarul). A díjak (nem csupán a zöld bársonyba kötött oklevél, hozzá a csokor, és a petrezselyem-mintás herendi porcelán dobozka) átadása. A debreceni vonósnégyes játéka. A tavalyi győztes versekből készült filmetűdök vetítése. Az idei versek színészi előadása – Lukács Sándor magyarul, Alessandro Quasimodo olaszul olvasott fel, Tomaso Kemény hű fordításának köszönhetően – mind az időből finoman kiemelt percek. Kiemelt és felemelt, felmutatott percek. Erre emlékezz majd – erre figyelmeztetnek ezek a percek, emlékezz, mert „mindjárt este lesz.”