Két pesti srác két könyve az Írószövetségben

Két pesti srác olvas fel most megjelent könyvéből, két pesti prózaíró, két fiatal, és szövegükből előbukkan, megszületik Lada Béla és Zsírsátán, és immár menthetetlenül részesei lesznek a pesti létnek, itt van a két megteremtett figura, alteregó, s közszemlére teszik a srácok meztelen szívét. Mutatják kezükben, hogy dobog, hogy vérzik, s a humor, tömény irónia mögött valami kegyetlen előérzet bujkál. Egyszer csak újra súlya lesz az írásnak, az írói létnek, és ezek a fiúk ezt tudják, és már nem fintorognak, nem züllenek annyira, hanem várnak. Várnak, és a várakozás legjobb formája a figyelem, a figyelem legjobb formája pedig az írás. Így születhettetek részben Berka Attila és Székelyhidi Zsolt új könyvei, a Lada Béla nem hal meg és az Ördöngős, melyeket a Spanyolnátha adott ki, s melyeknek szeptember tizenhetedikén, csütörtökön volt bemutatójuk a Magyar Írószövetségben.  Fontos pillanat.

Két pesti srác két könyve

az Írószövetségben

Székelyhidi és Berka

Székelyhidi Zsolt és Berka Attila könyvbemutatója

A két moderátor láthatóan haveri kapcsolatban van szerzőinkkel, amely még önmagában nem mentség, hogy elnevetgélnek egy olyan esten, amikor nagyon komoly dolgokról is lehetne szó, s a két szerző több ízben tesz olyan kijelentéseket, amik magaslabdák, ezért bele kellene kérdezni bátran. De talán éppen ez a túlzott kedvesség az, ez a családias légkör, amely csak ritkán engedi kibukkanni a nagy humor mögül a nagy fájdalmat, avagy a még spleenre is lusta spleent.

Székelyhidivel kezdték, aki elmondta, hogy ez a negyedik könyve, s hogy ő is tudja, hogy teljesen más (az Irodalmi Jelenen is bemutatott sci-fi regénye) a Jega Jade, mint ez az Ördöngősők, mégis mindkettőt magáénak érzi. Elmesélte, hogy az Ördöngősök beszélője, főhőse: Zsírsátán, egy badacsonyi túra alkalmával pattant ki agyából, és aztán rögtön az elején odavetette, hogy Zsírsátán egyébként meg állandó istenkeresésben van, mire az egyik moderátor azt találta kérdezni, hogy „Zsírsátán szerint tud-e Isten internetezni?” – és a fiatal szerző tűnődve azt válaszolta: „Igen. Isten mindenben jelen van. Zsírsátán csak véletlenül tud mindent. Nem akart ilyen lenni. Székelyhidi nagyon utálja Zsírsátánt ezért” – és aztán igen jó előadói készséggel, kiváló hangsúlyozással, felállva felolvasott egy részletet a könyvből, amelyet a közönség megérdemelten meg is tapsolt, majd leülve a zongora mellé nem kevés öniróniával úgy folytatta, hogy „Mindenki egoista, és küzd benne Székelyhidi és Zsírsátán, csak van, aki bevallja, van aki nem, s van aki nem foglalkozik vele, hanem egyszerűen egoista” – és játszani kezdett.

Székelyhidi zongorajátékáról külön beszámolót kellene írnom, s az inkább a Vasárnapi Levelek közé volna besorolható, mindenesetre elmondhatatlan mennyire fontos, hogy egy írónak kapcsolata legyen a társművészetekkel, s igen-igen jó volt, hogy Székelyhidi zongorázott, vagy hogy Berka Attila behozta Erdély Miklós művészeti írásait és Miles Davis lemezét, ám egyikre sem kérdeztek rá, valahogy egyikről sem volt szó. Székelyhidi kritikai érzékenysége akár a kortárs elektronikus zene iránt, vagy eleve megjelenése is már azt sugallja, hogy reflektál a divatra, a jövőre, a lehetőségek végtelenségére. Divatról beszélek, nem trendekről. A trend elmúlik, a divat pedig nagyon összetett jelenség, amely válasz és lehetőség. Egy irodalom nem válhat komoly tényezővé, ha nincs benne legalább egy szerző, aki a divatot belülről neveti ki, alakítja, éli át, s robbantja fel. Székelyhidi Zsoltban benne van a lehetőség erre. Vajon meg fogja tenni? Vagy tévedek, s csak Zsírsátán súgja ezt nekem, hogy bosszantsam Székelyhidit? Ki tudja…

Székelyhidi zongorázik

Berka Attila szerényen, visszafogottan, szimpatikusan ünnepelte első könyvét, s aki kicsit is ismeri, aláírja a moderátorok megszólítását, hogy „szónok” vagy „inkább létező művész”. Rögtön kibújik belőle Lada Béla, s élek a gyanúperrel, hogy amikor én itt két pesti srácról beszélek, valójában négyről van szó. A látszólag skizoid megsokszorozódásnak igen nagy hagyománya van a magyar irodalomban, s nem csodálkoznék, ha egy filosz száz év múlva, már ha lesznek még filoszok, és lesz még száz esztendő múlva idő arra, hogy az ember szép könyveket olvashasson, szóval nem lenne meglepő, ha egy filosz kimutatná Lada Béla és Rezeda Kázmér, vagy Szindbád oldalágú rokonságát. Kissé talán olyan is ez, mint a tengerentúlon divatos produkció, a hasbeszélő, aki egy bábot tart kezében, s annak különös hangja van, más egyénisége, visszabeszél, vitatkozik a játékossal. Ugyanakkor a báb kimondhat sok olyan dolgot, amit a játékos nem, s a közönség nevet ezen a vitán, s talán jobban el is fogadja a szemtelen, de élettelen bábtól a kritikát, az igazságot, mint egy őszinte, de éppen oly gyarló embertársától. Ilyen bábos viszony van Lada Béla és Berka Attila között. Berka ekkor elmesélte, hogy Lada Béla a zentai ZETNA FESZT alkalmával született, midőn meglátta a Fehérhajó étterem szerb feliratát, és körbenézvén Zentán, azt találta mondani, „hogy Lada Béla átköltözik Zentára Budapestről, mert annyira szép, jó, élhető városnak tűnik, ahol még testközeli a szecesszió. Magyarország része, Magyarországé, amely már csak lélekben él” – és erre is érdemes lett volna rákérdezni, mert éppen ez a történelmi, társadalmi, politikai érzékenység az Berkánál, amely Krúdyhoz kapcsolja, nem csak az, hogy nőügyek, félresikerült randevúk is vannak regényében.

A könyv nagy pillanatát is körbejárták a beszélők, s ez pedig midőn Lada Béla kiállítását megnyitja barátja, a színész Zentai Attila (nem véletlen névválasztás) és egy Pasolini kapcsán beszélő Berka-novellát olvas fel a könyvben, amellyel összefüggésben szinte suttogva jegyzi meg, hogy  a hétköznapi fasizmusról van itt szó, amely mindenben, akár öltözködésben, szokásokban, sportban, médiában tetten érhető. De erre sem kérdezett rá senki, talán mert olyan halkan mondta, s talán mert erről nem is szabad máshogyan beszélni, csak mint Berka Attila teszi: okosan, csendesen. Aztán már határozottabban mondta, hogy „Nem volt szándékom kortablót írni,” – s nevetve teszi hozzá, hogy „Hál istennek sikerült egy ronda borítót csinálni hozzá.” Végül Berka is felolvasott, s már nem emlékszem, hogy a felolvasásban, vagy még élőbeszédben mondott egy olyan mondatot, amely megrázott, éreztem súlyát, bánatát, hogy „Nem tudunk ma már miért élni, de még jobb, hogy meghalni sincs miért.” – és ezen mégis mindannyian nevettünk. Különös. Fontos pillanat.

wst