Játszmák spontán Körhintán, avagy egy titkos állatfaj esete a vad ellenzékiséggel

Zilahi Annával, Fehér Renátóval és Lázár Bence Andrással szombat este a pingpong-teremben beszélgettünk, eleinte több körhintás társaságában; egy idő múlva viszont már azon kaptuk magunkat, hogy egyedül maradtunk, hogy négyen tartjuk fel a meccsre várakozók kisebb tömegét. Ottlétünk egyik hozadékaként megtudtuk, hogy a táborban profi boksz-alapon szerveződik a pingpong, nem játszhatsz például Kukorellyvel, míg Marnot meg nem verted. A másfélórásra nyúlt beszélgetés során a körhintások többször vitába keverednek, indulatosan érvelnek és élcelődnek, olykor egymás szavába vágnak – mintha szlogenné erősödne a köztük meghúzódó alkati és véleménykülönbség. (Az alábbiakban egy, az este tartalomjegyzékeként is felfogható változat olvasható.)

*

Két hete volt a szigligeti JAK-tábor, az Irodalmi Jelen részletes riportot közölt róla, képeket, interjúkat, és hangosversek felvételeit. A folyamatosan bővülő összeállításból most olvashatják tudósítónk, Molnár H. Magor interjúját a Körhinta körrel. Meghallgathatják László Noémi és Nemes Z. Márió verseit, és továbbra is elolvashatják a Marno Jánossal készült riportot, a költő verseit saját előadásában, interjút a tábor szervezőjével Balogh Endrével, továbbá meghallgathatják Vörös István verseit is.

Játszmák spontán Körhintán,

avagy egy titkos állatfaj esete a vad ellenzékiséggel

– A Körhinta egy egyszeri földrajzi alapon szerveződött csoport. Sárváron találkoztatok egymással először, megalakulásotokban ez a döntő tényező, de a tagcserék alkalmával is szempont volt, hogy az újonnan felvett tagok valamikori sárvári résztvevők legyenek. Miért tartjátok ennyire fontosnak Sárvárt, mint csoportszervező motívumot?

Z. A.: Persze nagyon markáns a sárvári kötődés, tagfelvételkor viszont nem csupán sárvári résztvevőkben gondolkoztunk. Talán azért volt meghatározó mégis az, hogy mindenki részt vett a sárvári versenyen, mert ilyen embereket ismerünk. Nem igazán találkozunk olyan költőkkel, írókkal, akik Sárvárt kikerülve, Sárvárra be nem jutva aztán olyan fejlődési pályát futnak be, és úgy írnak, ami nekünk szimpatikus. Lehet, hogy nem néztünk rendesen körül. Én nem azt mondom, hogy Sárvár kötelező tanfolyam annak, aki írni akar, de mégis meghatározó élmény, hiszen itt futunk bele először abba, hogy kritikát kapunk, méghozzá hiteles személyektől.

F. R.: Jelen pillanatban tehát nem az alapján folyik a tagfelvétel, hogy ki volt Sárváron, nem kizárólag a sárvári együttivások emlékére próbáljuk a Körhinta kört működtetni.

A Körhinta körcikk: Kemény Lili, Fehér Renátó, Lázár Bence András, Kis Orsolya és Gucsa Magdolna. [Fotó: JAK.]

– Meglehetősen sokan vagytok. Mégis kevesen? Vannak aktív és névleges tagok? Úgy tűnik ugyanis, hogy nem szédültök bele a Körhintába, valószerűtlenül kevés mostanság a bejegyzés.

L. B. A.: Amikor tavaly megalapítottuk a blogot, hirtelen és nagyon spontán volt az egész, mindenkit megpróbáltunk beletuszkolni, akit arra érdemesnek találtunk. Lehet, hogy ez nem volt egy jó döntés, abból a szempontból, hogy sokan ezután nem foglalkoztak a bloggal, nem voltak aktívak, nem is gondolták komolyan. Mostanra vált ez problémává, hogy nem működik a blog, mert csak páran vagyunk, akik ezzel foglalkoznak, így ritkán kerül fel új szöveg. Most próbálunk olyan embereket találni, akik ebben aktívan akarnak szerepet vállalni.

Z. A.: Arról van szó, hogy valóban nagyon spontán volt a szerveződés, és ez azt eredményezte, hogy a kör egy része nem ismerte a másik részt, és akik elkezdtek nagyon aktívak lenni, ha nem is tudatosan, de kiszorították azokat, akik az ismeretség híján így lassan lemorzsolódtak.

– Mennyire vagytok erős egyéniségek? Mennyire vagytok befolyásolhatók?

L. B. A.: Szerintem, aki verset akar írni, aki irodalommal foglalkozik, aki művész, az mindenféleképpen erős egyéniség. Ha valaki azt mondja egy szövegedre, hogy ez nem jó, főleg ha szakmailag nem feltétlenül elfogadható az illető, és esetleg tanácsokat ad, azokat sokkal nehezebben fogadod el. Inkább csak átgondolod, aztán ebből az esetek nagy többségében nem lesz semmi.

– Akkor miből tanultok? A saját hozzászólásaitokból? Egyáltalán célotok-e a szakmai fejlődés, vagy inkább egyféle reklámfelület ez a publikus blog?

F. R.: A Körhinta elsősorban a fejlődést mozdítja előre, a fejlődés érdekében van. Másodlagos, harmadlagos, vagy negyedleges szempontból természetesen reklámfelület, de hát azt mindenkinek a habitusa dönti el, hogy mennyire van szüksége reklámra. Nekem a fejlődés, a tanulás szempontjából lényeges az, hogy azok a velem egy korosztályban író fiatalok, akiknek az értékítélete, a meglátása a költészet felől különbözik az enyémtől, mit mondanak. Azt gondolom, hogy ez a fontos a blogban.

Z. A.: És hiszen miért jön össze tizenkét fiatal, ha nem azért, mert tudják, hogy csoportban erősebbek, csoportban jelen tudnak lenni bizonyos eseményeken, föl tudnak olvasni, meg tudnak jelenni, együtt, folyóiratokban? Így a hovatartozás-élmény is megvan, és ahol fölmerül a Körhinta, ott fölmerül a mi nevünk is. Tehát természetesen egyetértek azzal, hogy reklámfelület; és azt sem kérdőjelezném meg, hogy ez ugyanolyan fontossági szinten van, mint a fejlődés, hiszen ha fejlődsz, de nem hallanak rólad, akkor minek az egész.

– Mennyire érzitek magatokat késznek ahhoz, hogy reklámozzátok azt, amit csináltok?

L. B. A.: Ez nem egy akkora reklám szerintem, hogy nagyon magas szintre fel kéne nőni hozzá mindenkinek. Csoportként ennyire készen vagyunk.

F. R.: Igen, csoportként érdemes ebben a helyzetben már megnyilatkozni, mert szerintem mindenki képvisel egy olyan színvonalat, hogy hozhatja a maga észrevételeit és a maga szövegeit; mert hát az alapján került be mindenki a Körhintába, hogy egyrészt egy szakmai zsűri, másrészt egy életkorában azonos, szintén író, tehát konkurensként tekinthető csapat is úgy vélte, hogy helye van ebben a csoportosulásban.

Z. A.: A Körhinta szerintem is teljesen legitim. A műhelymunkák alkalmával én úgy éreztem, hogy mindenki nyitott a kritikára, tehát készen van arra, hogy fejlődjön. Nálam a készen levés ezt jelenti. Hogy egy fejlődési lehetőséget elfogadunk magunkban.

Zilahi Anna a Marno-szemináriumon. [Fotó: Hegedűs Ágota.]

– Szerintetek a költészet egy csoportos, társas műfaj?

L. B. A.: Semmiképpen sem az. A művészek nagy részének nagyon erős én-tudata van, önmagukkal foglalkoznak a legtöbbet, és nagyon nehezen fogadják el másnak a véleményét, különösen, ha az negatív. Ez szerintem életkortól és tapasztalattól függetlenül így van.

Z. A.: Az írás elsősorban nem csoportos tevékenység, hiszen először neked kell rájönnöd a hiányosságaidra. Azonban: amint már annyira rá vagy szokva a saját szövegedre, és az annyira beléd ivódott, hogy egyszerűen képtelen vagy meglátni a hibáidat, helye lesz a műhelymunkának. Azt gondolom, hogy az íráshoz igenis alázattal kell hozzáállni, oda kell figyelni arra, hogy a többi alkotóember mit gondol a szövegeidről.

L. B. A.: De így nem vagy eléggé tudatos magaddal szemben. Mintha más írná a szöveged.

(F. R.: Szeretném itt kiemelni, hogy ez egy vad ellenzékiséggel rendelkező csoport. Mi nem úgy állunk hozzá a dologhoz, hogy mindenki egyetért mindenkivel annak érdekében, hogy felületet biztosítsunk saját magunknak; ahogy a szövegek kapcsán sem állíthat senki olyan önálló véleményt, ami mindenképpen érvényes.)

Z. A.: Bencével ellentétben úgy gondolom, hogy igenis pozitív hatással van, ha a többiek véleményét meghallgatod. Ott jön be a szerző, amikor kizárólag ő dönti el, hogy mit tud ezekből felhasználni, miből tud profitálni, melyik az a hozzászólás, amely mentén az én ki tud csúcsosodni abban a versben.

– Mennyire csúcsosodik ki ez az én? Van-e már saját hangotok, nyelvetek?

F. R.: Köztünk, véleményem szerint, nincs olyan, aki felhatalmazást érezhet arra, hogy kijelentse: ő már megtalálta a saját, egyéni hangját, vagy versnyelvét. Tehát a külső impulzusokat mindenképpen figyelembe kell venni, azokra kell alapozni, hiszen mi még a kezdet kezdetén vagyunk.

– A titeket bemutató esten viszont már szóba került a kötet és a kötetdüh esete. Egy esetleg most kiadott kötet kapcsán nem érzitek azt, hogy elhamarkodott lenne, hogy utólag talán nem fogjátok vállalni?

L. B. A.: Szerintem én vállalni fogom ezt az első kötetet tíz év múlva is. Én így tudok írni. Persze nem lehet azt mondani, hogy a későbbiekben nem fogok fejlődni, de a mostani kötetben szereplő verseknek mintegy harminc százalékáról úgy érzem, hogy már rutinból írtam, tehát már egy kialakult hanggal és versvilággal dolgoztam.

F. R.: Nem biztos, hogy én ezt a hangot alátámasztanám, nem vagyok arról meggyőződve, hogy az első kötetemet, ha lesz ilyen, mindenképpen vállalni fogom. Még egy ilyen kemény műhelymunka után sem.

L. B. A.: De akkor minek adod ki?

F. R.: Most nem adom ki. Te adod ki most. Ez megint egy habitusbeli különbség, nem véletlenül vannak tartózkodások bizonyos szempontokból. Bence most adja ki az első kötetét, Anna most lépett be a JAK-ba, és én ezt még nem tervezem. Változatlanul nem győzök mást hangsúlyozni, mint hogy vannak komoly belső ellentétek, de szerintünk ez így jó.

Fehér Renátó és Lázár Bence András. [A szerző felvétele.]

– Mennyire érzitek adekvátnak bemutatkozásotokat a JAK-táborban?

L. B. A.: Nekem mindig voltak ezzel kapcsolatban fenntartásaim. Mióta megalakultunk, foglalkoztak velünk az Irodalmi Jelenben, a Műútban, most a JAK-táborban, és én ezt nem érzem feltétlenül adekvátnak. Itt nem a Körhinta körről van szó, hanem arról, hogy az elmúlt hat évben új jelenség, divat lett a csoportosulás a magyar irodalomban, és erre rákaptak.

F. R.: Ezzel abszolút egyetértek. Másrészről viszont, visszakanyarodva a reklámfelület kérdéséhez: ha valahol a Körhintának jelen kell lennie, akkor ez a JAK-tábor. Beszéltünk erről a jelenségről, hogy az irodalmi csoportosulások fontosak lettek, hát erre a JAK-nak mint fiatal írók egyesületének, mindenképpen fel kellett figyelnie. Mint ahogy fel is figyeltek, és ez becsülendő. Nem beszélve arról, hogy ez a tábor egy egész komoly impulzusrendszert ad nekünk, sokat tanulunk, minden szempontból.

Z. A.: Ez valahogy úgy alakult, hogy Sárváron kapcsolatba kerültünk olyan idősebb szerzőkkel, akik a JAK-táborba jártak, és mi is elkezdtünk idejárni. Én például harmadik éve vagyok itt, és úgy látom, hogy egy jelentős lépcsőfoknak számít bekerülni a táborba, programként.

– Többen részt vettetek a költőszemináriumokon. Anna és Renátó ott volt, a körhintások közül még Gucsa Magdi és Kemény Lili is. Bence, neked hogy sikerült elmaradnod?

L. B. A.: Én tavaly jelentkeztem Vörös István költőszemináriumára, ő nagyon jókat mondott, egy darabig jártam is, de aztán előfordult, hogy elaludtam. Úgy voltam vele, hogy idén inkább alszom, és meg se próbálok bemenni.

F. R.: Abból a szempontból osztom Bence véleményét, hogy a JAK-tábor nem az a közeg, ahol a szemináriumokon való részvételt minősíteni kellene, mert az estébe hajló partizások valóban befolyásolják azt, hogy a szemináriumon hogyan veszünk részt.

L. B. A.: Engem tavaly is Vörös István véleménye érdekelt. Most is megkerestem Marno Jánost, és megbeszéltem vele, hogy küldök neki szövegeket, és ő majd válaszol. A szemináriumokból nekem igazán az a fontos, hogy aki vezeti, aki ért hozzá, mit gondol az én költészetemről. Tudom, hogy most nagyon elitista vagyok, de én ezt vállalom.

– Anna, te rögtön két csoportnak is tagja vagy: kedden a Hajtűkanyar nevű prózaíró-körrel olvastál fel. Melyik műfajban vannak erősebb ambícióid? Érdemes-e egyáltalán különbséget tenni?

Z. A.: Az elmúlt időben inkább prózát írtam, mivel a Hajtűkanyarral több műhelymunkánk volt. De úgy gondolom, hogy egyik sem gátolja a másikat, sőt a prózában való tevékenykedésem húzza magával azt, hogy lírában is alkotok. Én nagyon szeretem ezt a kettősséget. Szerintem ki tudom magam fejezni prózában is, lírában is, és mindkettőről tudom, hogy mi a funkciója az életemben. Amikor arra van szükségem, verset írok, de van, amikor úgy érzem, hogy a bennem lévő indulatokat, érzelmeket prózában tudom jobban megjeleníteni. Ugyanabból a forrásból írok, a forma csak egy választás.

– Lírai, avagy epikus alkat vagy inkább?

Z. A.: Úgy érzem, hogy az én hangom lírai, de ezt hangot a prózában is meg tudom szólaltatni.

Anna, körök. Zilahi Anna a Hajtűkanyar-esten. [Fotó: JAK.]

– Renátó, Márton László egyik előadásán hivatkozott rád, megemlítette, hogy te vagy az a „kisfiú”, aki a Körhinta-esten megsértődött az Urfi Péter-féle leállatfajozáson. Ez igaz?

F. R.: Nem. Urfi Péter azt írta, hogy titkos faj a sárvári, Sopotnik Zoltán nekünk szánta provokációként, hogy ezt állatfajként említette. Lehet, hogy ezt aznap este túl hirtelen reagáltam le, de nekünk ez abszolút nem sértés, minket ez nem degradál. Bátortalanul mondom, de talán van egy állatfaj-jellege annak, hogy mi fiatalon vállaltuk azt, hogy eljöttünk, kiültünk, és ilyen nagy emberek előtt mertünk mutatkozni költészeti szempontból is.

L. B. A.: Az állatfaj szó használata egy bizonyos szempontból jogos. A líra szerintem nagyon ösztönösen működik. Én nem úgy írok verset, hogy két hónapig szöszölök vele, nem a tudatosság a lényeg, hanem az ösztönösség. Mindamellett, hogy persze tudatosságnak, szakmaiságnak is kell a háttérben lennie.

Z. A.: A sárvári állatfajból indultunk ki, és szerintem, akik Sárváron részt vettek, azokban igenis megvan az a kötődés, az a közös élményanyag, ami alapján azt az állatfajt, azt a külön fajt képezik, amiről beszélünk.

– Mikor zár be a vidámpark, mikor áll le a Körhinta?

L. B. A.: Szerintem ezt nem lehet meghatározni. Egyszer csak vége lesz. Lehet, hogy tíz év múlva is működni fog, de lehet, hogy egy éven belül megszűnik. Ez mindenféleképpen a tagok hozzáállásától függ.

Z. A.: Azért ez nem egy beszámíthatatlan dolog. Ameddig úgy érezzük, hogy ebből a közös munkából profitálunk, és ezáltal előrébb jutunk, addig működni fog.

F. R.: Ez nem arról szól, hogy mennyire szeretjük egymást.
 

Molnár H. Magor