Ugrás a tartalomra

A fehér király Berlinben járt

Felolvasás után néhány életrajzos kérdés: ha az ember magyarként élt Romániában, aztán kivándorolt, aztán mégiscsak arról írt, amiben ott volt része, de nem is budapesti magyar, és mégis ott bontakozik ki, mint író: nos, hát ez önmagában véve már egy komplex helyzet. Hertha Müller e-mailben üdvözletét küldi, Dragomán meghúzódva fogadja a tisztelgést és az egész protokollt, mely német rendszabályzat szerint ilyenkor le szokott zajlani. 

 

A fehér király Berlinben járt

 

Beszámoló Dragomán György: A fehér király (Der weiße König- fordítás: László Kornitzer) című regényének felolvasási estjéről
2009. szept.11.- Berlin

 

Az egész ott kezdődött, hogy elsírtam magam, mikor kiderült nem leszek Berlinben a Literarisches Colloquium által rendezett Dragomán György- felolvasáson. Aztán kiderült a tavalyi programot néztem. De valójában mégsem itt kezdődött. Talán inkább ott kezdődött, két évvel ezelőtt, amikor suhé egyetemistaként átstoppoltunk Kolozsvárról Marosvásárhelyre, hogy először  hallgassuk meg a dadogó részleteket A fehér királyból. És tegnap, véletlenül, ahogyan az Berlinben lenni szokott, előbukkant valahonnan a hirdetés: Dragomán György felolvas. Itt és most, csakúgy. És még csak nem is a Collegium Hungaricumban a világ kellős közepén, ahol minden emigráns nagy magyar rendezvénynek a helye szokott lenni, hanem a Bernauer Straße 111-en, a Berlini Fal Dokumentációs Központban (Dokumentationszentrum Berliner Mauer), azaz a világ végén. A város másik negyedéből körülbelül ugyanannyi idő alatt értem a tett helyszínére, mint két évvel ezelőtt Kolozsvárról Marosvásárhelyre a stoppolóban töltött várakozási idővel együtt. Talán ennek rovására is volt írható a kicsiny közönséglétszám (értsd huszonöt-harminc ember). Hét óra harminckor szervezőék irgalmatlan pontossággal neki is kezdtek. Pár perc alatt kiderül Dragománból nem lehetett rendesen felkészülni, hiszen az „Internet” sem közöl róla mást csak a pirosbetűs eseményeket az életéből. Háttérben a berlini fal emlékére kiállított fényképek, szögesdrótok, fegyveres katonák bámultak a kivilágított képeken a közönség hátába, Dragomán és a németnyelvű szöveg felolvasásra felkért színészdiák szemébe. Nos „a félelem a fontos”, ahogyan azt a szerző is hangsúlyozta a későbbi beszélgetésben regénye kapcsán. Az pedig, akár olvasta már a résztvevő a regényt, akár nem, hangulatteremtőként mindenképpen jelen volt a tegnapelőtt este. A kényelmetlen, aránylag hiányos bemutatást maga a Felolvasás követte.

 

 

A kezdetet, ha nem megy másként, muszáj a kezdetnél kezdeni: Dragomán az első fejezettel (Tulipánok) kezd. A mondatok megállás nélkül pörögnek, a közönség fülel, nagyrészük sajnos nem érti. Pár perc múlva én hegyezem a fülemet, hogy milyenre is sikeredett az a hősi kísérlet, hogy valaki is neki merte vetni magát a szöveg fordításának. Meresztem a szemem: működik. A fordítás működik. Mindenki mozdulatlanul hallgatja Dzsátá tulipánszerzési műveletéről a beszámolót, aztán az apa kollégáinak látogatását. Második magyar részlet a Szelep. Ekkor már a magyar részletre is mindenki jobban fülel. Érti, nem érti, itt most már komoly dolgokról van szó. Ha mást nem, de be lehet karikázni a neveket a német fordításban, ezek alapján lehet valamennyire követni, hogy hol tart az egy szuszra felolvasó szerző.

 

 

 

Két évvel ezelőtt ugyanígy olvasta. Ledöbbenek: ezt nem lehet másként. Nem fokoz, nem színez, néhol egyenletes taktusban, néhol emelkedő ritmusban, de ugyanazzal a hanghordozással: a félelemnek nincsen színe, maximum ritmust, ha lehet neki adni, helyenként pedig az az érzésem, a szöveg olvassa a szerzőt, pattog végig a mögöttem tekergőző szögesdrótokon. Kicsit otthon érzem magam. A paradox világban, amit magyarul is, németül is körém rajzol. Felolvasás után néhány életrajzos kérdés: ha az ember magyarként élt Romániában, aztán kivándorolt, aztán mégiscsak arról írt, amiben ott volt része, de nem is budapesti magyar, és mégis ott bontakozik ki, mint író: nos, hát ez önmagában véve már egy komplex helyzet. Hertha Müller e-mailben üdvözletét küldi, Dragomán meghúzódva fogadja a tisztelgést és az egész protokollt, mely német rendszabályzat szerint ilyenkor le szokott zajlani. A vidám nevetés, mikor rákérdezek a marosvásárhelyi felolvasásra, oldja kicsit a feszültséget, Dzsátá nem tűnik annyira sarokba szorítottnak. A beszélgetés Dragomán jó némettudása ellenére tolmáccsal folyik, pedig tökéletesen ért, szépen beszél. Hiába, a protokollt be kell tartani. Másfél óra múlva az emberek mégis nehezen mozdulnak székeikből, jól esne még egy részlet. A szeptember 11-e nemcsak egy világtörténelmi dráma megemlékezési napja. Tegnapelőtt este kicsit talán a kommunizmusban élő erdélyi magyaroké is lehetett. 

Illyés Zsuzsa
Berlin, 2009. szeptember

http://www.berliner-mauer-gedenkstaette.de/index.html

 

Kapcsolódó:

Itt olvasható a többi pályamunka: http://www.irodalmijelen.hu/?q=taxonomy/term/117 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.