A következő kérdés magától értetődő: a lengyel - magyar barátságról faggatták az írót. Szerinte ez mostanában kicsit másodrangúvá vált. Persze a történelem során számtalan alkalom volt, amikor ez előkerült. „Azt gondolom, hogy ezek amolyan vereséggel átitatott történetek voltak mindkettő nép esetében és ez közelített, összekötött minket” – véli Stasiuk.

„Ennél a városnál csak Bécs szomorúbb”

 Irodalmi est a Gödörben

"New Wave irodalmi sorozat” címen indított rendezvénysorozatot a Gödör Kulturális Egyesület. Azeseménysorozat célja, hogy felolvasóestekkel és író-olvasó találkozókkal közelebb kerülhessünk ahhoz a kollektív élményhez, melyet rendszerváltásnak hívunk. Az első est vendégei Andrzej Stasiuk és Garaczi László voltak.

Estefelé a Gödörben elég hálátlan feladat szabad asztalt keresni. Főleg ha az irodalom kedvelői olyan szép számban gyűlnek össze, mint tették azt szeptember 10-én este hatkor a kisszínpad környékén. Szinte minden korosztály képviseltette magát a gimnazistától kezdve a nyugdíjasig.

A közönség diszkrét alkoholfogyasztással és cigarettafüstbe burkolódzva várta, hogy végre előkerüljön Andrzej Stasiuk lengyel és Garaczi László magyar író, hogy aztán egy tolmács és Körner Gábor (Stasiuk fordítója) közreműködésével a rendszerválás és az azóta eltelt húsz év eseményeit kezdjék boncolgatni.

Nagyjából negyed hétkor minden átmenet nélkül előkerültek az est főszereplői egy hevenyészet felkonferálás után. Majd Körner Gábor – az est moderátora - enyhe lámpalázzal küzdve bemutatta a lengyel vendéget. Stasiuknak eddig hét könyve jelent meg magyarul, az utolsó három a Magvető Kiadó gondozásában. Írói karrierje a rendszerváltás után kezdődött, ekkor írta meg a Hebron falai című művét, ami a börtönben töltött éveinek állít emléket. (Nem akart katonának menni, szolgálatmegtagadásért ült három évet).

Ezután maga az író olvasott föl, Kilenc című regényéből, természetesen lengyelül. A közönség érdeklődve figyelt bár valószínűleg a tolmácson kívül nem sokan értettek bármit is. Egy-két percnél nem is tartott tovább. Ezt követően magyarul élvezhettük a regény egy részletét, Körner előadásában. Ez nagyjából negyedórásra sikerült, és ezalatt legalább megnyugodott egy kicsit. Miután végzett, Garaczi László olvasott föl részleteket Metaxa című könyvéből. Az ő bemutatása valamiért elmaradt…

„Ha már a számoknál tartunk, merüljünk bele a számmisztikába” – javasolta Körner. Majd ezek után találgatásba kezdett, hogy vajon miért a Kilenc címet viseli Stasiuk műve. Kilenc főszereplőtől kezdve, az 1999-es megjelenésen át eljutottunk Dante Isteni Színjátékáig. Ugyanis ott kilenc pokolbeli és kilenc paradicsombeli kör van. „Bár inkább a pokol jön számításba, ha könyv hangulatát veszem” – zárta az eszmefuttatást, amit Stasiuk mosolyogva hallgatott.

„Nagyon örülök neki, hogy ennyi jelentést sikerült fellelned – reflektált a rögtönzött elemzésre – az irodalomban az a jó, hogy sokszor az olvasó sokkal több jelentést tud kapcsolni az íráshoz, mint az író. Ez egész egyszerűen az én kilencedik könyvem és nem találtam megfelelő címet.” Persze utólag is lehet magyarázatokat találni, ez is ilyesmi.

A regény amúgy Varsóban játszódik a rendszerválás után, a főhős pedig anyagi gondokkal küzd és pénzre van szüksége. Az ő sztorija párhuzamosan fut egy gengszterével. Néha elválik, néha összekapcsolódik. Stasiuk ehhez annyit fűzött hozzá, hogy regénye alapvetően Varsóról szól, a történet csak azért van, hogy az emberek elolvassák a könyvet. Egyébként nagyon szereti az egyszerű hősöket, mert nekik valódi kalandjaik vannak nem csak kitalált. A könyvet akkor írta meg, amikor elhagyta Varsót. Ezt amolyan búcsúnak szánta. Ugyanis Varsó megrázó változásokon ment keresztül néhány év alatt. Szülővárosa volt, de egy idő után úgy érezte, hogy már nem az édesanyja, hanem inkább a mostohája.

„A pokol kilencedik köre az árulás.” – tette hozzá mindehhez Körner, úgy tűnik, nem tudott vagy talán nem is akart ettől az „isteni” vonaltól elszakadni.

A Kilencben a szereplők gyakran nosztalgiáznak, felidézik a múltat ezért törvényszerű volt, hogy szóba kerüljön az idő múlása, mint kihagyhatatlan közhely. Aki ismeri Stasiuk műveit annak valószínűleg nem okozott nagy meglepetést az, hogy magát egy nosztalgikus és melankolikus embernek tartja. „Számomra a változás rossz”- mondta az író. „Az elmúlás nagyon jó anyag az irodalomnak – folytatta – és így azt hiszem, eléggé magyar vagyok lelkileg. Imádom Budapestet amiért ilyen melankolikus, és hogy ezt a melankóliát át tudom itt élni. Ennél a városnál már csak Bécs szomorúbb. Ezek az én városaim.”

Garaczi pont az ellenkező álláspontot képviseli nosztalgia és változás ügyben. Ő szereti a változást, szerinte a világ is jobb lett az elmúlt húsz évben. Majd aztán kifejti, hogy Varsó a könyv alapján (is) nagyon sötét tónusú szinte már apokaliptikus világ. „Bűnözés, drog, prostitúció, gyakorlatilag egy ex lex állapot, mindez a rendszerváltás után.” Az Angyallal állítja párhuzamba (Jáchym Topol műve). Majd aztán felhívja a figyelmet arra, hogy Bartis Attila: A nyugalom című könyve hasonló jegyeket visel magán (rendszerváltás utáni káosz) bár korántsem ennyire sötét, mint Stasiuk műve.

A lengyel író ehhez annyit tett hozzá, hogy Varsó egy nagyon furcsa, nagyon kísérteties város. A második világháborúban teljesen lerombolták és tulajdonképpen holttesteken épült újjá (a varsói felkelésben meghalt emberek, a gettólázadásban elesettek, stb.), ebből fakad ez az egész. „Egyáltalán nem lehet összehasonlítani Budapesttel, mivel a magyar fővárosnak megmaradt az eredeti arculata.” – így Stasiuk.

A rendszerváltás hatalmas változást hozott mindenkinek az életében. Andrzej Stasiuk mivel alapvetően nem szereti a változást, meglehetősen negatívan viszonyul az elmúlt húsz évhez, ezzel szemben Garaczi Lászlóban megmaradt a rendszerváltási eufória. „Szabadon utazhatok és írhatok, ez nagyon jó” – mondta. Bár a rendszerváltásnak a mai napig vannak nehézségei. „A mi generációnknak nehéz a fiatalságukkal elszámolni – mondta – hülyeségekben hittünk, diktatúrában éltünk. Ennek a korosztálynak nehéz a múltját egy összefüggő folyamatban látnia.”

Ezzel véget is ért a beszélgetés, a közönség kapott lehetőséget a kérdezéshez. Budapestről kérdezték Stasiukot, pontosabban arról, hogy szerinte mennyire változott. „Erre sajnos nem tudok válaszolni, mert körülbelül hét vagy kilenc éve jártam itt először” – kezdte a választ az író. „Nagyon tetszik nekem ez a város, mert nincsenek felhőkarcolók. Budapest saját maga akar lenni. Nem úgy, mint Varsó, ami úgy tűnik, hogy Frankfurtot akarja lemásolni” – mondta a lengyel, majd egy személyes élménnyel zárta a gondolatot: „két évvel ezelőtt karácsony első napját egészen napnyugtáig a Kerepesi temetőben töltöttem egy barátommal. Fantasztikus volt. Én nem szeretném, hogy Budapest megváltozzon és szerintem nem is fog. Természetesen a budapestieknek más véleménye lehet erről.

A következő kérdés magától értetődő: a lengyel - magyar barátságról faggatták az írót. Szerinte ez mostanában kicsit másodrangúvá vált. Persze a történelem során számtalan alkalom volt, amikor ez előkerült. „Azt gondolom, hogy ezek amolyan vereséggel átitatott történetek voltak mindkettő nép esetében és ez közelített, összekötött minket” – véli Stasiuk. „A Kárpátok által körülvett határ sosem volt vitás. Természetes volt. Bár a szlovákoknak, románoknak erről nyílván más a véleményük” – tette hozzá. „Azt gondolom, jó hogy köztünk van Szlovákia, mert a két nép közti szimpátiának a nagy része így megmarad.”

Itt sajnos véget ért az érdemi beszélgetés, Harcsa Veronika zenekarja már hangolni kezdett a másik színpadon. Rövid taps és az autógrammok kiosztása után a résztvevők szétszéledtek a melankolikus városban.

Tóbiás Gábor

Kapcsolódó:

Itt olvasható a többi pályamunka: http://www.irodalmijelen.hu/?q=taxonomy/term/117