Ezért szokták a könyvkiadást összekötni valamely olyan más vállalkozási tevékenységgel, amely szorosan illeszthető a fentiekkel. Például egy olyan vendéglátóipari szolgáltatással, amely felvállalja rendezvények szervezését, helyet ad nekik. Így szimbiózisban él a két cég: a kiadó hozza a vendégeket, termékeivel díszíti, hangulatossá teszi a vendéglátóhelyet, reklámjaiban szerepelteti azt, a cukrászda, kávézó, étterem pedig amellett, hogy ingyen helyet ad a rendezvényeknek, kellemes körítést biztosít, zenét, italt, nassolnivalókat szolgáltat.

Lilaködös találkozó

Van kis hazánkban sok apró kiadócska. Többnyire családi vállalkozások, önjelölt írók, költők, irodalmi szerkesztők önmegvalósítását is szolgáló, megélhetésüket biztosító vállalkozások. Gazdasági alapjukat azzal biztosítják, hogy meghirdetnek különféle pályázatokat, és a beérkező alkotások közül mazsolázva antológiát szerkesztenek, illetve a nagyobb lélegzetű műveket önálló kötetbe rendezik. A jelentkezők megfinanszírozzák a kiadást: oldalanként x ezer kemény Ft-okat leperkálva. Ez az összeg tartalmazza a vállalkozás tisztes fenntartását, költségeit fedezi, némi nyereséget is hoz, s lehetőséget nyújt arra, hogy néhány saját termést, esetleg az általa-általuk valamilyen személyes okból fontos, kiadandó alkotásnak ítélt műveket is piacra dobhassák.

Nincsen ezzel semmi baj: ha erre igény, kereslet van, hadd dolgozzanak!

Természetesen, a kiadásoknak publicitást is szeretnének biztosítani, hiszen minden vállalkozás növekedni szeretne. A könyvkiadás akkor hoz extraprofitot, ha a szerzők által befizetett önköltség-közeli pénzeken túl sikerül a könyveket eladni. Ennek útja-módja a marketingtevé-kenység: szerzői estek, író-olvasó találkozók, internetes megjelenés, könyves szaklapokban való megjelenés, reklám, direkt marketing a lehetséges célpopuláció számára. Ez mind költséggel jár. Ezért szokták a könyvkiadást összekötni valamely olyan más vállalkozási tevékenységgel, amely szorosan illeszthető a fentiekkel. Például egy olyan vendéglátó-ipari szol-gáltatással, amely felvállalja rendezvények szervezését, helyet ad nekik. Így szimbiózisban él a két cég: a kiadó hozza a vendégeket, termékeivel díszíti, hangulatossá teszi a vendéglátóhelyet, reklámjaiban szerepelteti azt, a cukrászda, kávézó, étterem pedig amellett, hogy ingyen helyet ad a rendezvényeknek, kellemes körítést biztosít, zenét, italt, nassolnivalókat szolgáltat.

E hosszú bevezetés azért van, hogy elmondhassam, miként kerültem a Lilaköd kávézóba.
   
E fent említett hely a kies Lipótvárosban található, nem messze a Szent István körúttól és a hasonló nevű parktól. Nem nagy, mindössze két összenyitott kis helyiségből áll, de frekventált helyen, utcára nyíló portálokkal.

Néhány hete nyitotta meg kapuját, azaz ajtóit. Kellemes hangulatú, kissé retró stílben berendezve. Újabb időkben itt rendezi összejöveteleit a Garbó Kiadó.

Mint e kiadó partnere, én is hivatalos szoktam lenni az összejövetelekre. Időm kevés, így ritkán tudok eljutni a sok meghívás egyikére-másikára. Néhány hete azonban úgy alakultak a dolgaim, hogy megjelentem a Lilaködben. Érdekes délután, este volt.

A kiadó a legutóbb megjelentetett antológiája, az Ígéretek szerzőivel, 42 ígéretesnek tartott irodalmárral szervezett beszélgetést. Heten voltunk. (Vagy nyolcan? – Lehet, mert közben jöttek-mentek az emberek.)

A szerkesztő, Szecsődy Péter koncepciója az volt, hogy sorra bemutatja a szerzőket, mond néhány méltató szót a kötetben szereplő alkotásokról. A lírai szerzők műveit többnyire felolvasta, a prózákat inkább csak ismertette, szemezgetett belőlük. Ez után a szerző kapott szót, lehetősége volt a jövőre vonatkozó irodalmi terveit ismertetni.

Az elképzelés nem volt rossz, bár egy idő után már kissé egyhangú lett a műsor. A gond igazándiból az volt, hogy a felvezetések rendre hosszúak lettek. Számtalan percekre elkalandoztak az adott témától, szerzőtől. Erősen a kiadó marketingjét szolgálták. A szerzők nem tudták, hogy szólniuk kell majd, nem készültek fel arra, mit is mondjanak a többieknek és a néhány érdeklődőnek. Így aztán az egész kissé tanítóbácsis lett, amit még tovább rontott, hogy a 6-kor kezdődő program szünet nélkül folyt, és félkilenc táján már mindenki feszengett, kisebb-nagyobb dolga lett volna. A bagósok nikotinéhségük miatt rágták az öklüket.

A rendezvény – a gyerekbetegségeitől eltekintve – kellemes irodalmi élményt nyújtott. Ebben elsősorban a résztvevő szerzők, műveik és a bemutatkozások voltak a „ludasok”.

 
Vegyük mindjárt a fiatal költőket!

Fehér Dávid, Atkári Gyula (aki a metall-zenétől látogatott a verses kötetbe) az élet értelmét, a lét mibenlétét boncolgatták. Huszonéveiket meghazudtoló, komolyan mély filozófiai fejtegetéseket tartalmazó versekkel rukkoltak elő: „ A holnap mára a múlt, / s tegnapra ébredtem, / karóban bágyadt szú, / az vagyok. …. Indulnék végre tova, / tegnapelőttig aludnék, / s a naptár ostora / csattanjon / …”

Horváthné Nagy Zsanett játékosan, dallamosan lírai verssorai szintén szomorodóra váltanak a vers végére. „…Inkább egyetlen vers legyek! …De álljak OTT egy síron, / Én. Betűről betűre….”
Fiataljaink szomorúan szép gondolatai csak azt a kérdést vetik fel bennem: mi lesz velük úgy hatvan felé, ha már e korukban minden fáj!

A versek tetszettek, bár javaslom, hogy mindenki maga olvassa el/fel azokat, sőt, ha igazán érteni szeretnék, akkor hangosan!

A prózában több leány s asszony mutatkozott be. A tizenéves Mészáros Dominika mintha prózai testvére lenne Fehér Dávidnak: ő is virtuóz módon dolgozik a különböző idősíkokkal. „A sorok mögött” szerzője érett gondolkodású, szinte már felnőttes gondolkodású emberke.  Még a bemutatkozó sorai is (minden szerző írt magáról az antológiába) meglepően „nagyos”-ak.

S ha a meséket hiányoltuk volna a kicsiktől, akkor olvassuk el Christine Ardens (alias Czinkóczy Krisztina) „Út az erdő át”-ját. Tudom, bántaná a mese besorolás, de nekem a fantasy körébe tartozó művek mesék. Modern mesék. S bár e mű nem egyértelműen fantasztikus, reálissá teszik a helyek, szereplők, idők, mégis fikciókat olvasok ki belőle.

Végül két nagyon-nagyon szomorú mű. Igazán ezek fogtak meg engem, pedig nem vagyok a búnak elkötelezett híve.

Hummer Zita Friderika „Csak szeress!” története a hihetetlenig sarkított önfeladás, lojalitás, bárgyú szerelem mintapéldája. A gond csak az, hogy ez a nőtípus létezik, vegetál, szenved. És sok van belőle. Talán ha olvasnak Ígéreteket, magukra ismernek. És elgondolkoznak.

A nem annyira fiatal korosztályt két hölgy képviselte. Szerénységem gátol abban, hogy saját magamról beszéljek, mindössze azt említem meg, hogy a nagyszámú zsengekorú szerzőt és látogatót érdekelte, hogyan lesz valaki élete delén túl íróvá, miként lehet megjelenni a sajtóban, az elektronikus médiákban, és mi a lehetősége egy-egy önálló kötet kiadatásának.

Szerzőtársam, Safranku Ágnes, „A pofon”-ról írt. A gyakorló pedagógus eljutott oda, hogy fél belépni az osztályterembe, hogy nem tudja a gyerekeket – már a legkisebbeket sem – megszólítani. A teljes érdektelenség, a tanító semmibevétele, a durvaság, trágárság, a nihilizmus elszabadultak az iskolákban. A tanítók pedig menekülnek. Ha tudnak.

Ha az irodalomba menekülnek, akkor jót tesznek velünk. Segítsük őket ebben! 

Kép és szöveg: Vörös Zsuzsanna

Kapcsolódó:

Itt olvasható a többi pályamunka: http://www.irodalmijelen.hu/?q=taxonomy/term/117