Lázas állapotokról - RIPORT A SZIGLIGETI JAK-TÁBORRÓL

Egy hete volt a szigligeti JAK-tábor, az Irodalmi Jelen részletes riportot közöl most, képeket, interjúkat, és hangosversek felvételeit. A folyamatosan bővülő összeállításból itt találhatják tudósítónk, Molnár H. Magor bevezető riportját, a Marno Jánossal készült riportot, a költő verseit saját előadásában, interjút a tábor szervezőjével Balogh Endrével, továbbá meghallgathatják Vörös István verseit is.

Lázas állapotokról

Beszámolóként indul, naplóvá fajul. Beavatás a JAK-táborba

A megújuló JAK egyik attribútuma?

A látvány megdöbbentő. Sokkoló. Aki még nem volt Szigligeten, nem tudhatja; sőt meglehet, hogy csak az tudhatja igazán, aki először jár itt, mint én, és úgy csodálkozik rá a tájra, mint ahol a világ legmagasabb fái nőnek. A huszonegyedik JAK-tábort ugyanezzel a naiv és éhes érdeklődéssel figyelné, s talán olykor megszédülne az extázistól, amit egy ilyen rendezvény első látogatása, ez a tömeg és ez a programgazdagság borít rá. Aztán néha megébredne, és feljegyezné a látottakat.

Kastély és élőhelye

Lóránd Zsófia van olyan kedves, és autóval várja a kedden érkezőket Badacsonytördemic állomásán, többedmagammal elvisz a szigligeti kastélyba: a buszra várást, vagy az egyórás súlyfutást spórolva meg nekünk ezzel. Kipakolni, elrendezkedni nincs idő, a Szegeden nyolcórásnak tervezett vonatút tízre nyúlik, vacsoraidő van. Az étkezdében a 20 (+ 8 + 12) éves a JAK címen rendezett kiállítást Balogh Endre és a művész, Szombathy Bálint közösen nyitja meg. [A Balogh Endrével készített interjú itt olvasható, illusztrációként a kiállítás képei szerepelnek.]

A tévémacis Esti mese idejében kezdődik a gyermekirodalom és a gyermekszínház kapcsolatáról szóló beszélgetés, melyet Tamás Zsuzsa moderál. Tengely Gábor, kihasználva a fórumot, felhívást intéz a hallgatósághoz: „kedves írók, költők, hajrá, írjatok nekünk gyerekdarabokat, merthogy úgy kell, mint egy falat kenyér!”, majd minősíti a jelenleg futó darabokat, egyetért Háy Jánossal, hogy azok dramaturgiájukban, szövegükben többnyire nagyon igénytelenek, mégis le lehet őket nyomni a gyerekközönség torkán, mert hát aranyos bábok vannak bennük. Szabó Borbála az eredeti szövegek írásának és játszásának problematikájáról szerzői tapasztalatai mentén számol be. Saját fülével hallotta, hogy a Varró Danival közösen írt darabjuk vidéki bemutatójának ötödik percében a muszájból jelenlévő gyerekek megjegyzéseket kezdtek tenni („de kurva unalmas!”), hátra is kellett többször forduljon, hogy rájuk szóljon. „Hogy merészeltél rájuk szólni?!” – fakad ki Peer Krisztián, majd kifejti, hogy noha nincsenek romantikus képzetei a romlatlanságról, de szerinte teljesen természetellenes dolog, hogy a színházban az ember és különösen a gyermekember nyugton üljön a székében, ne szólaljon meg, és fegyelmezetten tapsoljon. Úgy véli, hogy a színházat egy emberellenes fogyasztásra találták ki, mert a színháznak igenis az ellenállás is része, főleg, ha hülyének nézik a gyereket. A nyitva maradt kérdésekre a Weöres Sándor pályázat szolgálhat megoldással, mely a gyerekdarabok írását fogja patronálni. Talán majd lesznek szövegek is, „ha lesz benne pénz”.

Terjengett később a táborban egy új keletű poén: „Mi a bizonyíték arra, hogy a kakas emlősállat?” „Kukorelly.” Próbáljuk meg ezt a következő program síkján értelmezni! Rövid szünet után ugyanis a Hajtűkanyar nevű, hat nőből álló formáció következik, akik elmesélik, hogy a csoport létrehozásának ötlete Kukorelly Endre kreatív írás szemináriumán fogant meg, így született a mostani prózaírógrupp. A Hajtűkanyar bemutatkozása során aztán le is fékezünk rendesen, mert miközben a hölgyek a feminizmus lehető legnagyobb mértékű távoltartásáról próbálják meggyőzni a pompás érzékenységgel moderáló Nemes Z. Máriót, bizony-bizony minősítgetik azokat a férfiakat, akik ma este helyettük a Debreceni VSC – Levszki Szófia mérkőzést választották. „Gól!” – hangzik erre a válasz a szomszéd szobából. A felolvasott szövegek sokfélék, Márió finom megjegyzése szerint szembemennek az irodalmi konvenciókkal. Sávváltásról mindenesetre nem esik szó. [Nemes Z. Márió a tábor során az Irodalmi Jelennek felolvasta három versét, a felvétel hamarosan meghallgatható.]

Közben a tagság hangos örömére kinyit a Dante Café, a könyvtárszobát a fehér vászonra nyomtatott logón játszó diszkófények világítják meg, kezdetét veszi a táncos vigasság, én egyelőre jófiú vagyok, a teraszon üldögélve próbálom megszokni, hogy itt valahogy nem jön elő az allergiám.

Oxigén

Másnap reggel bekérem magam a költőszemináriumra. Marno János szívesen fogad. A héten futó párhuzamos szemináriumokon a prózával foglalkozókat Darvasi László, a dráma iránt érdeklődőket Egressy Zoltán avatja be. Marno kigombolt ingben, olykor félmeztelenül, a lehető leglazább testhelyzetek váltogatásával vezeti a foglalkozásokat, a legkomolyabb érdeklődéssel vizsgál minden szöveget, jó szándékú tanácsokat ad, egyenes kérdéseket tesz fel, párbeszédeket forszíroz. Szeret kíváncsi lenni. [A Marno Jánossal készült riport itt olvasható.] [A költő felolvasta három versét, a felvétel ide kattintva hallgatható meg.]

A szemináriumok mellett fut egy másik széria is, Márton László három alkalomból álló előadássorozata, melyet szerdán a műfordításról szólóval nyit, csütörtökön a Kortárs magyar dráma cíművel folytat, pénteken a Kortárs magyar prózával zár le. Mindhárom előadását tíz kérdésre felfűzve tartja meg, ezek hol elméletiek, hogy gyakorlatiak, ebből adódóan izgalmas ritmusban követik egymást. Márton az asztalra ülve beszél, a lehető legközelebb helyezkedik a közönséghez. Szuggesztív, de jól érthető, markáns belső logikával rendelkező érvelése során kerüli a terminusok felesleges halmozását, beszédmódjában és gesztusaiban is jólesően közvetlen. Bizonyára nemcsak a közönség élvezi ezeket az alkalmakat, az előadó ugyanis annyira belefeledkezik szerdai mondandójába, hogy Balogh Endrének kell felhívnia finoman a figyelmét: rögtön kezdődik a Nyelvképek című beszélgetés, s hogy a nyelvészek már a spájzban vannak.

Márton László. Igaza van, oké volt

Nádasdy Ádám erősen kezd, a trágár szavakat és a hozzájuk való viszonyulást a szellentéshez hasonlítja: a szülők ugyanúgy megmondják a gyermekeknek, hogy „ezt nem szabad társaságban csinálni, ezzel félre kell vonulni, ezt lehetőleg vissza kell tartani, ez csúnya dolog”. Komolyan azonban nem gondolhatjuk szerinte, hogy egyáltalán nem szabad szellenteni, mert ez nem igaz, minthogy az orvos sem érti, hogy miért van ekörül egyáltalán probléma. Ez egy nagyon is fontos működés, olykor a pácienst kifejezetten bíztatni kell. Nádasdy úgy véli, megvan az a pillanat, amikor ki kell engedni az illetlen, bárdolatlan kifejezéseket. (Az érzékletes példa mentén csendben javasolnám a „nyelventések” kifejezés mint kategória használatát.) Balázs Géza a nyelvművelés kapcsán megjegyzi, hogy „Magyarországon mindenki költő és nyelvész”, az embereket izgatja a nyelv, az emberek aggódnak a nyelvért. Talán túlságosan is. Ebben a kérdésben mindketten egyetértenek: nyelvromlásról beszélni veszélyes, a nyelv változásait nem lehet egyértelmű előjelekkel ellátni. Nádasdy úgy gondolja, hogy a régiekkel példálózni optikai csalódás, hiszen az előző korokból csak a nívó maradt ránk. „Mit tudjuk mi, hogy Arany János idejében mit vartyogtak az emberek az utcán?” – teszi fel az inspiratív kérdést. Balázs Géza szerint az emberek nyelvromlás alatt „olyan társadalmi tüneteket értenek, melyeknek mindannyian a tanúi vagyunk”. Példaként említi, hogy úgy tűnik, szűkül a szókészlet. Nádasdy viszont úgy látja, hogy az elveszendő szavak helyére újak léphetnek, ekképp válthatja például a gémeskút szót, tegyük fel, a kroásszon. És egyébként is, szerinte a szókincs nem a nyelv része. Pál Dániel Levente moderátori kezéből gyakran kiesik a mikrofon (és ezt talán ő sem bánja), a tanár urak egymást faggatják, egymásra licitálnak szellemesség és relevancia tekintetében, jól érzik magukat, mint ahogy a hallgatóság is. Megtudjuk, hogy ma körülbelül kétszer olyan gyorsan beszélünk, mint ötven éve, mint ahogy azt is, hogy az ikes ragozásnak tulajdonképpen nincsen funkciója. Nádasdy Ádám viszont leszögezi, hogy a nyelvváltozásoknak nincs közük a társadalom és az élet változásaihoz: „nem igaz, hogy azért használunk több névelőt, mert beléptünk a NATO-ba, vagy mert Internet van”. Értelmes és intelligens vitának lehetünk tanúi, a beszélgetés után azért mindketten halkan megjegyzik, hogy bizonyos nyelvi jelenségeket azért minősítünk, bizonyos nyelvi viselkedésektől azért ódzkodunk, mert számunkra nem szimpatikus az a csoport, az a réteg, amelyik éppen használja. „Ez egy kicsit értelmiségi játék.”

Balázs Géza, Nádasdy Ádám és a nyelv fatikus funkciója

A soron következő program már másféle játszmákat tárgyal. A határon túli magyar irodalom kérdéseit Balogh Endre (talán alkatából is adódóan) prózai oldalról kezdi el firtatni, érdeklődése főként az irodalomszervezésre irányul. Megnyugtató válaszokat a Vajdaságból Orcsik Roland, a Felvidékről Vida Gergely, Erdélyből pedig Balázs Imre József és Lövétei Lázár László szeretne adni. Egyebek mellett a kiadói stratégiákról, a könyvterjesztési „töketlenségről”, az adózásról, cégvezetésről, a honoráriumfizetési stiklikről beszélnek. Orcsik Roland a dilettantizmus önérzetes jelenlétét említi, szót ejt a könyvterjesztésről mint rózsaszín álomról, arról viszont mindenkit biztosít, hogy nem azért beszél sokat, mert magányos ember. Vida Gergely nem épp a legmegnyugtatóbb kontextusban említi meg, hogy „az egy főre eső kiadók számában Felvidék nagyon jól áll”, s a teret nyerő dilettánsokról itt ő is beszél. A folyóiratok tekintetében Balázs Imre József a „Kalligram-mintát” tartaná az ideálisnak, minthogy a pozsonyi lapnak sikerült Magyarországon is cégként bejegyeztetni magát, s ez jóval megkönnyítheti nagyon sok szempontból a dolgát – csakhogy ezt nem olyan egyszerű véghezvinni. Lövétei Lázár Lászlóval karöltve azonban majdhogynem csatát nyernek, mikor elhencegik, hogy Romániában az egykulcsos adó tizenhat százalék, de aztán mégiscsak a közönség soraiban ülő Nikolaj Bojkov fogathatja a gratulációkat, mivel Bulgáriában ugyanez tíz százalék. Balogh Endre végül elárulja, hogy tulajdonképpen arra a kérdésre keresi a választ, hogy merre kellene „tolni” a magyar államot, hogy az jó legyen. Szimpatikus naivság az övé. Vagy az enyém.

A JAK kisvártatva rádupláz a tegnapi Hajtűkanyar-estre, mégpedig a Körhinta kör bemutatásával, hiszen újfent egy fiatal, pályakezdő csoportosulás kerül terítékre. A két alkalom azonban sok szempontból eltér egymástól. Ellentétben Nemes Z. Márióval, Sopotnik Zoltán moderátorként kissé fentről kérdez, jelzőket aggat alanyaira: „aranyosak”, „szépek”; homokozóról beszél, illetve megkockáztatja, hogy a csoporttagok egyenesen „a poétika istenének a fejéből” pattantak ki. A humor egyik forrása lenne ez persze, ami ezen az estén talán meg is engedhető: a Körhintásokat ugyanis nem lehet könnyen zavarba hozni. A másik különbség a két csapat között talán az, hogy míg a Hajtűkanyarban láthatóan egyetértés uralkodik (még akkor is, mikor az egymás szövegével szembeni, általuk keménynek nevezett kritikáról beszélnek), addig a Körhinta körön belül egy erős klikkesedés tapasztalható meg – legalábbis többségük ezt állítja. Ez nemcsak a felolvasott versekből következtethető költészetfelfogásukra érvényes, hanem például az életkorukra vonatkozó megnyilatkozásaikra is. Egyikük még a távoli jövőben sem tudja elképzelni, hogy kötetet adjon ki, másikuknak ez a szándéka halványan bár, de körvonalazódik, megint másikuk pedig már kész anyaggal, és ami még érdekesebb, „kötetdühvel” rendelkezik. A kör hivatalosan tizenegy tagot számlál, a felolvasáson öten vettek részt: Gucsa Magdolna, Kemény Lili, Kis Orsolya, Fehér Renátó és Lázár Bence András. Utánuk lassan kezdetét veszi az újabb dínomdánom. [A Körhinta kör három tagjával készült beszélgetés hamarosan itt olvasható.]

Előzőleg már megtudtam, hogy a péntekre tervezett színházi előadás sajnos elmarad, így ezt pótolandó, az este egy részét én is Bajtai András egyszemélyes szeszformanszának hallgatóságaként töltöm. Bajtai Betűemberhez méltó karakteres alakítást nyújt, a különböző helyszíneken meg-megismételt előadása a következő önleíró állításokra fűzhető fel: „én a testiségtől már megszabadultam”, „egy félig írt kettőspont vagyok”, „Mengyelejev szakálla vagyok”, „csonka gúlára ittam magam, Tálész infarktust kapna tőlem”. Indulnék lassan lefeküdni, ám Orcsik Rolandba botlok, aki megragad, marasztal, ilyenformán leszek fültanúja részletesen kidolgozott elképzelésének, tudniillik hogy Máriót, miként a pecsenyét, hogyan fogja majd megforgatni a nyársán. Nem értem viszont mindezek után, hogy miért pont engem locsol meg borral.

Garaczi László, Nagy Gabriella, Csaplár Vilmos és szomjoltóik

Másnap a reggel költőszeminárium, majd Márton László, aki színházról, drámáról, herderi jóslatról és tehetséges holttestekről beszél, az előadás végén pedig kvázi kritikát kap, mely szerint a tegnapi egy „szöszmötölős előadás volt”, a mai pedig inkább „vicces”. Válaszképp kifejti, hogy mivel a színház állítólag szórakoztató műfaj, érdemes talán szórakoztató regiszterben beszélni róla. Mellette voksolok.

A szigligeti strandon megrendezett Litera felolvasás két vendége Csaplár Vilmos és Garaczi László, abszolút teltház, hogy úgy mondjam. Én is, mint annyian, a füvön ülve hallgatom. Nagy Gabriella kérdésére Csaplár elárulja, hogy jelenleg épp Darvasi új regényét olvassa. Egy „elnézést, alig lehet hallani!” felkiáltás miatt azonban nem értem Garaczi válaszát, egy darabig feszengek emiatt. A sorokat különben szép számmal töltötték fel a strandolók is. A fürdőruhás fruskák Garaczi László jó érzékkel kiválasztott regényrészletét hallgatva elfojtott vihogások közt veszik tudomásul, hogy igen, a lányoknak puncijuk van. Csaplár a Hitler lányából olvas, hamar kiderül, hogy a reménykedésre okot adó cím nem éppen azt takarja, amit a kislányok várnak, s így lassan én is székre tudok ülni. Csaplárnak jó hangja van, hagyja, hogy élvezzük; fölolvasását a Nap lassú ereszkedése kíséri. Aztán kicsit beszélgetnek. Nagy Gabriella a regény élményanyagát firtatja, a szerző pedig sok mindent és sok mindenkit felsorolna, majd megindokolja a kötet elején olvasható általános megjegyzést: „képzeld el, hogy nézett volna az ki, hogy köszönetet mondok Hitler Adolfnak”. A szigligeti alkotóházzal kapcsolatos emlékei közül Garaczi László elmeséli, hogy volt, amikor télen mindössze négyen-öten laktak a kastélyban, távol elszállásolva egymástól, messze egymás írógépének zajától, s ekképpen úgy tűnt, mintha mindenki Esterházy gróf lett volna. (Persze kiderül: a kis létszámnak hátulütője is volt, étkezéskor kénytelenek voltak egy asztalhoz ülni.) Csaplár sem az írógépek kattogását, hanem az egykori szilvafákat hiányolja, az a legkedvesebb gyümölcse ugyanis. Ma este a vacsorához szilvát tálalnak: az intuitív konyhás nénik is megérnének egy riportot.
 

Vörös István és Kukorelly Endre a Balaton partján, boldogan

Balogh Endre, miközben többünket autóval elvitt a strandra, megdicsért, hogy milyen tisztességes tudósító vagyok: minden programot végigülök. Vacsora után azonban Gaborják Ádám rögtön elcsal a szomszéd cukrászdába, majd mindegyik sörnél leszögezi, hogy ez az utolsó, és megyünk. Nem megyünk. Lelkiismeret-furdalásom van, eszembe jut Endre, és hogy általában hogyan hat rám a dicséret; Ádám látja, hogy vesződöm, nyugtatni próbál. Azzal érvel, hogy a tábornak ezt az oldalát, a csöndes, kocsmai csevejeket is meg kell tapasztalnom, hogy hiteles képet kaphassak Szigligetről. Lassan hinni kezdek neki. Rövidesen mellénk ül Péczely Dóra, jó hangulatban beszélgetünk, majd érdeklődve figyelem, hogy Ádám miként próbál az NKA támogatások felől puhatolózni. Kis időre csatlakoznak Karafiáthék is, én éppen egy könnyfakasztó történetet mesélek a hajamról, és hirtelen meglepődöm Orsi empátiáján: röviden bár, de megsimogat. Később Pollágh Péter, Sopotnik és Hartay jön, rövid időn belül nagyon sok utolsó sör terem az asztalon, valamint felmerül egy akár kötetcímként is használható szintagma: „a vodkás megoldás”. Visszatántorgunk a táborba, s én későig tartó beszélgetésbe bonyolódom a közérthető költészetről, hogy reggel ismét Marnoval kezdhessem a napot.

És persze Márton Lászlóval folytassam, aki a kortárs magyar próza létéről-nemlétéről beszél. Ez idén az első és utolsó alkalom, hogy nem kell hirtelen elvágnia az előadás végét, utána ugyanis a JAK-közgyűlés kezdődik, aminek első perceiben természetesen elillanok. A kastély körül sétálok, majd beülök a cukiba, és figyelem a tagfelvételük miatt komolyan aggódók arcát, majd jobb esetben a megkönnyebbülést, mikor kiderül, JAK-tagok lettek.

Az első esti program egy beszélgetés Kemény István Kedves Ismeretlen című regényéről, melynek résztvevői Péczely Dóra, k. kabai lóránt, Seregi Tamás, Menyhért Anna s a moderátor, Urfi Péter. Menyhért Anna már rögtön az elején felteszi a kérdést: nemzedéki regényről van-e szó, avagy kinek szól a regény? Ennek mentén k. kabai lóránt érzelmei felszabadulnak, fals hozzáállásnak véli a „nemzedéki regény” címkét, nem is akarja leplezni, hogy rajong a könyvért, „ne rombolják szét az imidzset a fejemben”, mondja, bármit is jelentsen ez. Minden ellenvéleményt övalattinak érez, majd sört rendel, valaki ezt komolyan veszi, és hoz neki.  Péczely Dóra elmondja, hogy a kötet szerkesztőjeként mélységes elfogultsággal ül itt, nem is érzi ezt teljesen helyénvalónak. Szerintem elfér. Ami viszont nehezen érthető, hogy a beszélgetés résztvevői fél óra után sem tudnak elszakadni az első felvetődött kérdéstől, Menyhért Anna még mindig ezen pörög: „kinek szól ez a regény? ki az olvasóközönség?” Merthogy kabai lóránt egynek „oké”. Ezt kabai, nyilván, újfent övalattinak véli. Urfi moderátori tevékenysége eddig főként a „mikrofonba, lécci” ismételgetésében merül ki, ezt ő is érzi, körülbelül a harmincötödik percben tudja feltenni második kérdését. A beszélgetés második fele aztán kezd egyre érdekesebbé válni, végül Péczely Dóra válaszolja meg a talán aránytalanul hangsúlyossá vált kérdést: a regény mindenkinek szól. Urfi órák múltán is haragszik magára, s hiába hagyom pingpongban nyerni, őt ez nem vigasztalja. A beszélgetés végén Tamás Zsuzsa kér magának szót, és nagy vehemenciával ecseteli, hogy szerinte mennyire méltatlan volt ez a mai este, ezért később a teraszon sorban fogadja a gratulációkat. Én viszont egyáltalán nem bánom, hogy ez így sikerült.

Kemény beszélgetés. Péczely Dóra, k. kabai lóránt és Seregi Tamás

Pollágh Péter, utólagos elmondása szerint, rock ’n’ rollból kérte fel Karafiáth Orsolyát az újonnan megjelent, Vörösróka című kötetéről folyó beszélgetés moderálására. Rajta kívül az asztalnál Benedek Anna, Szabó Marcell, Schein Gábor és Vörös István ül. [Vörös István a táborban felolvasta három versét, a felvétel ide kattintva meghallgatható.] Karafiáth, aki kedden leopárdnak, szerdán pedig zebrának öltözött, most vörös parókában és egy döglött rókával a vállán jelenik meg, de nemcsak öltözékével kelti a feltűnést. Hangzatos megállapításokat tesz, például hogy egy kötetet megkomponálni könnyű dolog, vagy hogy szerinte a szerző szerkesztésében a mánia jelei fedezhetők fel. Nem tudom, Pollágh hogy gondolja, rock ’n’ rollt kapott, vagy punkot, mindenesetre egy jólesően könnyed beszélgetést.

A Négy új JAK-kötetes bemutatkozása érdekes formációvá áll össze, két elméleti szerző, L. Varga Péter és Milián Orsolya mutatja be Bajtai András és Keresztesi József kötetét. L. Varga komoly elemzését követően Bajtai olvas fel, aki a napokban megszokottól eltérő arcát mutatja, eltűnik hangjából az olykor talán őt is irritáló rekedtség, a legelveszettebb hangon kérdezi a moderátor Balogh Endrét, hogy olvashat-e még pár verset, és olvas, hosszan, magába feledkezve. Jó ezt látni. Milián Orsi laudációja már jóval lazább hangot üt meg, Keresztesi József dalszövegei nagyon ülnek. Találomra idézek egyet: „a művész az utcán ha szembejön / a művész a művészre ráköszön: / hát hová mégy ebben a tavaszban / kis kontraszelektált thomas mann?” A hangulat tetőfokára hág, csak Bajtai néz bágyadtan kissé, pedig ma nem is itta csonkára magát. Többen dicsérik az ötletet, hogy a két szerző egymás után olvasson fel, ezt én is jó dolognak tartom, de talán elgondolkodnék azon, hogy akadhatnak pillanatok, amikor nem szerencsés egy asztalnál hagyni őket.

Milián Orsolya laudál, Bajtai András jelen van

Az este folyamán aztán megpillantom k. kabait láthatóan saját készítésű, „minden költő majom” feliratú pólójában randalírozni, mellette Sopotnik Zoltánt az utángyártott változatban: „minden második költő majom”. Holnap lesz az utolsó Marno-szeminárium, de még ma eldöntöm, hogy nem kezdem el számolgatni.

Szombaton a Re: Verse román-magyar irodalmi workshopra ülök be, ahol Romániából hívott vendégek olvasnak fel, majd Csobánka Zsuzsa, Gerevich András és Mestyán Ádám fordításában is meghallgathatjuk a műveket. Lóránd Zsófia moderál, a beszélgetést László Noémi segíti tolmácsolásával. Szegő János végül meglovagolja ezt a tényt, és több kérdést is intéz Noémihez, aki a kérdések lefordítását követően, magyarul elhangzott válaszai után rögvest hozzákezd saját maga tolmácsolásához. [László Noémi felolvasta három versét, a hangfelvétel hamarosan meghallgatható.]

Hagyományosan az utolsó napon derül ki, hogy kik írták a szigligeti titkos naplókat, aki eltalálja, visszakapja a tábor árát. Én is szavazok, Balogh Endre kedves élcelődése szerint pénzt akarok spórolni az Irodalmi Jelennek. Akárhogy is, nem sikerül. A két naplót Tamás Zsuzsa és Urfi Péter írta, Urfié, az elvárásoknak megfelelően „szexi és vicces”, Zsuzsáé érzelmi szálakat is megpendít. Szépen illeszkednek egymáshoz.

Arany János bajsza és az Őszikék kézirata. Részlet a kastély falairól

A naplók felolvasása után munkával töltöm az estét. Beszélgetéseket, verseket rögzítek, majd beülök a könyvtárszobába, ernyedten figyelem a táncparkettet. Kifejlesztek egy olyan elméletet a költészet és a tánc összefüggéseiről, amivel bárkit meg lehet sérteni, tudniillik hogy minél jobb költő valaki, annál rosszabbul táncol. Ezt azonban nem reklámozom. Másokhoz képest eléggé korán, négy órakor ágyba kényszerít a fáradtság, az ereszdelahajamjulcsa egészen reggelig tart.

Vasárnap még megebédelek, beszélgetek Balogh Endrével, majd busz híján Szegő Jánossal és Krusovszky Dénesékkel gyalog indulunk el a tördemici vasútállomásra, séta közben szőlőt eszünk, jól sikerül az út. Dénessel megbeszéljük, hogy holnap megejtünk vele is egy felolvasást. [A hangfelvétel hamarosan meghallgatható.]

Lassan hazaérek. „Lázban égek”. Előbb harminchat, utóbb harminckilenc-negyven fokosban, s ezt (szépelgő megjegyzéseimet öncenzúrázva) a vonatba zsúfolt tömeg számlájára írom. Persze hamar visszatér az allergia is. Nehezen írom meg a szöveget, és nem csak az állapotom miatt. Észrevételeim megtétele során ugyanis nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy nincsenek referenciáim, először veszek részt ilyen fajsúlyú rendezvényen. Ez esetben talán még inkább adekvát személyes hang.

Elnyúzom a beszámolót, a tábor szubjektív tanulsága viszont könnyen levonható. Merőben aszociális alkatként ugyanis nem sűrűn szeretek emberek közé járni. Ilyen alkalmakkor azonban egyelőre úgy tűnik, hogy vannak olyan társaságok, ahova olykor mégis érdemes, ahol nem nézik az embert jöttmentnek, még vendégnek sem, s ő ebből következően aztán már mindig csak a jót veszi észre, s a rosszat könnyen elfelejti. Ezzel kellett volna talán kezdenem?

Molnár H. Magor