Irodalmi Jelen

Retusműhely 8. Rézi a vödörrel

2009. július. 29. - 05:46

A világ prózairodalmát át- és átjárják a vándormotívumok, az egyetemes kultúrszimbólumok, mégis az adott szöveg és történelmi, művelődéstörténeti hátterük, ennek megfogalmazása (kibontása) dönti, mennyire élő a vándormotívummal operáló írás. A gyakorlat szerint akár irodalmi korszakonként feltámadhat egy-egy motívum. Értékéből le se von, hozzá sem ad, mindösszesen arról van szó, a "helyzet" ismerős, de az olvasó dönti el, mennyit kapott – helyhez, időhöz, viszonyokhoz képest – a korábban látott képlet.

A világ prózairodalmát át- és átjárják a vándormotívumok, az egyetemes kultúrszimbólumok, mégis az adott szöveg és történelmi, művelődéstörténeti hátterük, ennek megfogalmazása (kibontása) dönti, mennyire élő a vándormotívummal operáló írás. A gyakorlat szerint akár irodalmi korszakonként feltámadhat egy-egy motívum egymástól függetlenül. Gondoljunk pl. a világ két felén született Fukazama Zarándokének (1956) és Sánta Ferenc Sokan voltunk (1954) című novellájára, a párhuzamra. Értékéből le se von, hozzá sem ad, mindösszesen arról van szó, a "helyzet" ismerős, de az olvasó dönti el, mennyit kapott – helyhez, időhöz, viszonyokhoz képest – a korábban látott képlet. Ez van, üzenem a kedves olvasónak, aki erőt és fáradtságot nem kímélve felkutatta és linkelte a két „elődöt”: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1752

97 / Rézi virágai

Azt mondják, a falusi élet csendes és nyugodt. Szerintem ez nem igaz, de ha mégis, akkor Herbelét nem mondható tipikus falunak.
Itt mindig van ramazúri meg hangzavar, a múlt héten például megszökött a Bedőcs Laciék pulykája. Eljutott egészen a falu széléig, ott visszafordult, kicsit beleakadt a Markóti néni drótkerítésébe, végül a városházán kötött ki, ott fogta meg a jegyző (magával húzta a kerítést?).
Mi ritkán sírunk, ámde annál többet nevetünk. Mint Rézi. Rézi mindig nevet vagy mosolyog. Ő a legjobb barátnőm, együtt gyomláljuk a kertet. Már nagyon régen elhatároztam (nem szükséges ráduplázni, ha nincs konkrét „régen”. Ha azt mondaná, „már öt éve”, mérhető idő), hogy az udvar végében veteményeskert lesz, zöldségeket (termesztek, vagy ültetek) fogok termeszteni, retket, zöldhagymát, esetleg paradicsomot, Rézi viszont inkább (viszont inkább = ugyanaz)virágoskertet szeretne. Kankalint, violát meg búzavirágot.
Minden kedden és szombaton délután, mikor már nem tűz erősen a nap, megjelenik Rézi a kertkapuban és már messziről kiabál felém (ki más felé?):
– Meghoztam a friss öntözővizet!
– Semmit nem felejtettél el? – kérdem tőle én (persze, hogy tőle, és persze, hogy én, világosan kiderül a dialógusból, fölösleges leírni egy novellában), mintha nem tudnám, mit fog válaszolni.
– Nem, nem! Tápoldatot is tettem bele.
Mellesleg szólva Rézi nem a szomszédban lakik, hanem Herbelét másik végében. Ez persze őt nem igazán zavarja, mert úgy véli, a séta egészséges, a szabad levegőn pedig kifejezetten jót tesz a cipekedés.
– Kicsit lukas az a vödör Rézi – mondják jó néhányan, akikkel útközben találkozik –, csurog a víz!
– Nem baj, mindjárt ott leszek! – feleli ő, mosolyogva. – Ancsának viszem a kertbe...
Természetesen a mi házunkba is bevezették már a vizet, és ezt tudja Rézi is, csakhogy neki szilárd és rendíthetetlen meggyőződése, hogy a mi csapvizünk közel sem olyan jó víz, mint az a víz, amit ő hoz. Hozogat. Ugyanis az ő udvarukban van egy kút, hat és fél méter mély és legalább nyolcvan éves, abból húz vizet Rézi minden kedden és szombaton. Önt bele tápoldatot, ahogy kell, aztán elindul, végigbaktat a falun és összefut jó pár herbelétivel.
– Ejnye Rézi! Miért nem fogsz már egy másik vödröt?! Nem látod, hogy ez lukas?! – kérdezgetik, mire ő:
– Nem kell másik... nem megyek messzire! Csak ide megyek az Ancsáékhoz...
Így történik ez minden kedd és szombat délután, Rézi megnevetteti Herbelétet. Nevetünk, kacarászunk és Rézi is nevet, főképp akkor, mikor megérkezik hozzám és hirtelen felfedezi, hogy nincs víz a vödörben, egy csepp se.
– Jó lesz nekik az egyszerű csapvíz is. Meglásd, szeretni fogják! – mondom ilyenkor én, legyintve. – Elvégre... (a három pontok használatát, amelyek jelzik, találd ki olvasó, mire gondolok, kétszer kötelező megfontolni, amúgy pedig remek mondat) zöldségek, nem úri kisasszonyok! – azzal nekifogunk a gyomlálásnak Rézivel.
Tegnap erre biciklizett egy turistacsalád és megálltak a házunk előtt. Megkérdezték papustól, hol van Radóknyéte. Miután papus megmondta nekik, hogy Radóknyéte ellenkező irányban van, ezért vissza kell biciklizniük úgy, körülbelül tizenhat kilométert, nem is bosszankodtak, sőt! Mintha örültek volna annak, hogy újra át kell gurulniuk egész Herbeléten.
Azt mondták:
– Ez a hely egy csoda, itt szebbnél-szebb virágok nyílnak az út szélén...
Odaszaladtam a kerítéshez és kinéztem az utca felé. Akkor vettem észre Rézi virágait. (Az utolsó két mondat szájba rág. Nem kell, nincs szükség rá, a kerékpárosok kimondják a lényeget, nem szabad az olvasót hülyének nézni.)

Jelige: kickac – 8 pont

Akár ismerte, akár nem ismerte a szerző a sok-sok „eredetit”, amikor egy novella az alapanyagból új értéket teremt, nagy baj nem lehet. Márpedig itt ennek vagyunk tanúi. Nem kívánom elemezni a ki nem mondott – mára a vidékre is érvényes – XXI. századi összefüggéseket, a háttértartalmakat, a Retus feladata nem ez. De a dolgozat tömör, pontos, rétegelt, technikai hibái elnézhetők, egyébként pedig a technikai felügyelet miatt fizetik a szerkesztőt.

A Monológokkal sokkal több a bajom. Ma, vagy talán holnap, ha képes leszek beszorítani, felrakom azt is.